Simek Valéria
Létezés
Harangoztak, s a kondulásban
táncoltak a hasasodó lombok.
Isten oldalán lépkedtem,
belékarolva lépcsőztem, mint a
gyermek, aki járni tanul.
Csillagközökből áradt felém
a létezés, s az átizzadt
ingem a szélben
szakadozott. Akadozó nyelven
dadogtam, alig mondhatón, hogy
a létezés magja körül van a
remény.
Hegyoldalon
Karóba kapaszkodva lépked
a hegyoldalon a csend.
Az eget nem hálózzák
seregélyek. Zöld kazlát
rakja a lomb. Százéves
árnyékok vetülnek felém.
A szőlők közt a boros pincék
homlokukat emelik a nap
felé. Az utak könnyként
elfolynak szemem alól.
A völgy zsenge zölddel
teleszórt ölében csorog
a délután.
Állj meg
Karjaid közt reggel lesz,
mint egy kikötőben.
A nyár édes lomhasága
betakar. Térdig jársz
az emlékeid közt,
a gyermekkor
süllyedő papírcsónak,
melyben halkabbra
szelídülsz.
A hőségben remegő
távolságban feszül a
megláncolt napsugár.
Állj meg, hogy arcodról
letöröljem az út porát!
Fényvetés
Kis markodból hull a
homok, kölyök szellő
hajadba túr. Cipőd
alatt virágzik a
gyerekkor rétje.
Hirtelen betört a tavasz...
Hintád repít, énekeddel
csalogatod a lepkét.
Visszatér többször is,
lengeti fehér foltos
selyem szárnyán a
nap melegét.
Fényvetés szemedben,
kiapadhatatlan mosoly
szádon.
Összetartozás
Ezt a felbonthatatlan kötődést
a nyelvhez, szóhoz, szülőföldhöz,
ezt a belső tartományt magamba
rejtem. Éget a hallgatás, mégis
szétkiáltom; összetartozunk.
Minden papírnál, okmánynál
hitelesebb földed útnak indító
szava. Beszél hozzám a néma
föld, s a szélben akác illata
hömpölyög hozzám.
Szülői ház, anyám dajkáló
dala az ölelésre tárt nappalokban,
éjszakákban.
Idő verte arcod látom,
ahogy a Nap utolsó sugár-
ecsetjével festegeti, szépítgeti
dombjaid. Nyárnak, réginek
kísértése zúgatja szívemet,
kilobbanok múltadért.
A hegytetőn mondom, kiáltom:
„Gyönyörű vagy Bakony!"
Összetartozunk, mint a völgy
az ölében dajkált kuncogó
patakkal.
Megjelent a 2011/4-es Bárkában.
