Fecske Csaba
Többé sosem
madár és álom anyaga ilyenkor egy
a kora reggeli fény boldogan időzik a diófa
levelein az ágyból kikászálódó fiú szemén
bizalmas hangok az udvaron ismerős hétköznapi
gesztusok a mindent tűvé tevő figyelem
és szorgalom birodalma ez a körömszakadtáig
ragaszkodó reményé a mindenségből kiszakadt
gyöngy volt az a könnycsepp az a kristálytiszta
ragyogott esztendőkön át tudtam a
fecskeszárnyakkal összekaszabolt eget
a kert szavát a pakakét a hal szájában a horog
az én legelső halálom az a furcsa sercegés
a szívben amikor még könnyedén átléphettem
volna árnyékomon és bűntelen a vágyakozó hús
és olyan rejtett zugokba lát a szem ahová
többé fájdalom nélkül sosem
Az élve felejtett
szemed szélvédőjének csapódik
mintha falevél egy kósza arc
beleremegsz elvéted az irányt
nem tudod hova szórd szavaid hamuját
fönnakad rajta az idő
mint szögesdróton a menekülő ruhája
élve felejtetted őt is
az utolsót aki rég becsapta maga
mögött az ajtót és rád tör
rémület erejével a vágy
hogy kiszabadítsd
hogy legyen valóban
mintha távolba szakadt rokon
beállít hozzád a félig ismeretlen érzés
a megfáradt öröm
pironkodva szabódik majd
enni kér és szállást éjszakára
Reminiszcenciák
(Li Taj-po, Tu Fu, Po Csü-ji)
vízre száll a hold
és ragyog az én lábam
iszapot kavar
*
véget ért a tél
tavasz jön de a hajam
hófehér marad
*
a füvön dérfolt
jaj minden olyan rég volt
közel az égbolt
*
fenn az őszi hold
fekete ágak kapnak
utána mohón
*
virágba borult
rózsafa tövében vén
béka tanyázik
*
kinek is nyílnak
a lótuszvirágok mondd
halott kedvesem
*
jáde-fuvolán
játszom kedvesem testén -
mennyei dallam
Megjelent a 2011/3-as Bárkában.
