Lázár Bence András

 

Memento mori

 

1.

Vasárnap lesz. Délután. Kései,

felvert tavasz. A szájakból csak

elkent mondatok. A szájak íze

keserű, idegen, mint túlérett

alma sötét sárga belseje.

Nem lesznek ölelések és nem lesznek

többé szavak. Ahogy írva van, eljön.

Ahogy írva van, minden télre vált.

Minden nappal lassú lesz, nyugodt,

akár csomóponti kirakat. Elbeszélik,

amit csak el lehet: régi történetek,

régi ölelések, régi szavak.

Az első, közös bűn.

Vasárnap lesz, sötét sárga minden,

mint a szájak, fogak kirakata.

Úgy lesz, ahogy írva van.

Állunk az árnyékunkban,

és nincsen, aki magához szorítana.

 

2.

Az elszánt öleléseket aztán

meghamisítja az utolsó óra.

Hogy visszatérünk oda, ahol

magától működik minden, oda, ahol

a szívet kilóra kell mérni, oda, ahol

nincs helye véletlennek, oda, ahol

rend van.

Vissza kell jutni oda, és elfelejteni a tájat,

a fákat, benne élőit és halottjait.

El kell felejteni, miféle kínból épít itt

várat a kétségbeesetten kérődző állat.

Ahogy a termékeny föld, az öled.

Tudni, hogy a szavaiddal még nem öltek,

de támasztani, támasztottak, de szülni, szültek,

de adni, ha kértek, adtak. Hazudni,

a szavaiddal nem hazudtak.

El kell felejteni, hogy a közös annyira

igaz, mint a harc, amit itt vívnak

egymással egykori élők teteimen

éhes, sötét sárga szájak.

El kell majd felejteni az otthont,

az anyai mell melegét, hétköznapok

gyermekkorait, történeteinket,

a csomópontokat.

 

3.

De az árnyékainkban vannak

az igazi bűnök, a fénytörés.

Az, hogy törsz, az, hogy veled lesz

hamissá a másik, és elfelejted.

És elfelejted, hogy kértelek,

hogy kértelek, adjál.

Bőröd fehér volt, mellbimbód rózsaszín,

mint gyermek talpak, mint téli ég, hajnali.

Hogy kértelek, ásíts. Takaród színes

volt, párnád hófehér, mint gyermek

hasak, mint téli ég, reggeli.

Hogy kértelek, beszélj. Szobád világos volt,

ablakod tölgy, kemény, mint gyermek

harapása, mint téli ég, nappali.

Hogy kértelek, szoríts. Igazságom kevés volt,

szavam védtelen, mint gyermek, ki féli

anyját, ki úgy fojtja hirtelen,

mint téli ég a tájat, benne élőit, halottjait.

 

4.

De mondanom kellett volna:

az öklöm puha és kevés.

Ütni bárki tud, fogadni már kevésbé.

És hogy ki menti át a természet szövetét,

ki épít kínból várat, mint otthonunkban,

ebben a tájban, a kétségbeesetten kérődző állat?

Majd elmondják sötét sárga szájak.

De ahogy írva van, eljön.

Vasárnap lesz. Délután. Kései,

felvert tavasz. Régi történetek,

régi ölelések, régi szavak.

És tudni fogjuk majd, ki szakít a fáról,

halljuk majd fogai közt, hogyan hasad

a közös, az első bűn, és állhatunk majd

az árnyékainkban, várhatjuk csőrében olajággal,

de nem jön el az új tavasz.

Megjelent a 2011/2-es Bárkában.

 

---