Csepregi János
Nagyapa mindig
nagyapa mindig
flanelingben jár
nem épp elegáns
de azért megteszi
dünnyögi reggelente
szappanfoltos
tükörképének
miközben lassan
felzabálja a flanel
úgy tűnik
nincs már esélye
sohasem szabadulhat
élve megemészti
a négyzetrácsok
univerzumának
pirosa kékje
nagyapa mandzsettája
csuklóján álló nap
féltékenyen haraggal strázsál
a gombok szigora
sohasem enyhül
pamutból szőtt
kopott rétegek
rekesztik kívül
a teremtett világon
nincs égi vagy földi hatalom
mi utat találhatna
mely könyökéig elér
nincs az az Isten
aki kikezdhetné
élettelen rendjét
a múló napoknak
születésnapjára
rövid ujjú inget kap
anyámtól
nem valami olcsó holmi
a lengyel piacról
igazi nyugati minőség
egyenesen Bécsből
nem létezik
hogy negyven év után sem
lazít kicsit végre
suttogja magának
kezei közt finoman neszez
a filléres selyempapír
közel végtelen ideig
lebeg pohara a térben
szilánkjai
apró szivárványokra bontják
az augusztusi alkonyi
éles fénysugarait
amint a gravitáció észbe kap
a kifröccsent bor
kimért nyugalommal
festi vörösre
a falon játszó árnyékok
elkínzott arcait
nagyapa
szélingatta nádszálként áll
a hirtelen támadt csendben
pergamen ajkai közül
sziszegi anyámnak vádlón
az ő számát többé már
nem fogja olvasni senkise
Ahogy szöknek az évek
ahogy szöknek az évek
egyre kevésbé látszik
kézfejében miként vándorol
a tucatnyi nyughatatlan
fémdarab
ráncos bőre
magába zárja a múltat
gyógyult sebek mélyén
tovább élő gyulladás
az emlékezet
fess férfi volt az öreg
meséli
minden kórházi látogatáskor
a májusi erdők büszke
eleven áhítatával
girbegurba ujjai
lágy szellőként
remegve kutatják
rég kihullott tincseit
a pislákoló fénycsövek
rajzolta ég alatt
szeméből olvasom igazát
fess férfi volt suttogja
újra meg újra
mint néma fohászt
a front Isten nélkül
ordító csendjében
szelíd szavaitól
tehetetlen düh
árad szét csontjaimban
gyűlölöm nagyanyámat
fegyvertelen szeretetét
gyűlölöm mert hagyta
hogy elevenen falazza
önmagába a gyász
Karosszékében már
karosszékében már
gyakran elalszik
bent ragad sűrűn
szájban a szó
tekintetében
kérdésemre a válasz
félig csukott
szemhéja alatt
az ég párás hályogos
szürkéjébe oltva
nyugtalan álom
dobálja magát
az alkonyi csendben
ujjai finoman megremegnek
a kopottas karfán
mintha félve
hitetlenkedve tapogatna
könnyű nyári takarót
a munkatábor konstans
hidegében
együtt indultak útnak
s végül egyedül
tért haza
...
két szék áll egymás mellett
Istennek nem jut már hely
a nyári verandán
Megjelentek a 2011/2-es Bárkában.
