Aczél Géza
(búcsú)galopp
tétova utószinkron
13.
már nem emlékszem mikor kezdődött a férfivá érés magánya a korai házassággal bizonyosan nem hiába kezdtek sorakozni öleléseinkből a gyönyörű gyerekek utána a felelősség markáns érzése széthullva sokáig elkerült mi meg derék értelmiségi anomáliákkal vívtuk harcainkat ki lesz legfelül kinek keményedő szavára moccan a kis utód s ha eltévelyedünk e feszültségben találkozhatunk-e még valahol mivel a mindenkori család mégis csak nagy lazára szőtt egység közös érdekünk nehogy kinevessék ezt a még érlelődő szövetséget elődei boltozatában közben kényszer igazgatta keresztbe kasul ki is hozott a közösbe gondoskodó férjet ártatlan anyaságra szoktatott feleséget tapintatosan mégis presszionálva s ha döccent az élet szomorúsággal mért jambusa ki maradjon kispolgári erkölcsi fenoménnak miközben már kezdett nyöszörögni tág lelkemben az ének kóstolgatva tűrhető ízeit egy képemre formált versbeszédnek mélytengeri vágyakat gagyogva ekkor kezd bennem megtapadni egy múlhatatlan periód a kusza újságokat hazahozva botladozó opusodnál szétterítve az olcsó asztalra lazán dobva hogy azért itt valami elindult még ha a feldúlt körülmények néha ellenedre is játszanak s egész életedben épp azok koptatták legkevesebbet papírkötegekbe zárult szavad kiknek felületes dicsében megfürödnél háziasan üldögélve a belterjesen szállongó megszentelt füstnél éhezve valami pluszra s hogy ez maradozni látszott lassan beúszott szűk szemeidbe kreativitásként a múlás első szellőjével legyintgető konyha az árvulás dimenzióiba zárva már nem is rémlik gyűrött szakácskönyvből elsőként mit is főztem kelletlennek indult szorgalommal tartózkodó vacsorára csak azt tudom a párolgó anyagok közé elvonuló ember megsebzett árva s bár messze hitetlenül várt örökös feltámadása lelki csöndességében jól elbabrálgat a fűszerekkel s kezdőként egyre többel nem is eggyel s évtizedekig kell várnia a letisztulásra míg rádöbben nem ezoterikus india és zord sötétségben hullámzó tengerfenék a fűszerek ásza ott bámul rád a laskázott kelkáposzta netán
az észak felé sodródott zellergumók magánya dúlt belső tájaidhoz fölérni s bár kitűnő a kijevi kotlett a szerb gyuvecs a prágai knédli riadt szabolcsi fejed legtöbbször a krumplit reméli s ha kellemre vágysz elömlik benned a paprikás csirkék egykori anyai bája majd a langynak indult töltött káposzták tejfölös délutánja s gyerekes nosztalgiával a cukrozott tejben futtatott mákos guba de mindenek fölött a legnagyobb lakoma a kacsa vagy liba zsírral locsolt sok-sok sárga tekintetű tojással és füstölt sajttal indított rakott krumpli melyet a göthös életúton éppúgy nem lehetett megunni miként az ízes tiszta levegőt nem is tudom az étvágy volt-e bennem legelőbb
vagy az ízeknek fohásza már persze az ösztönösből kinőve rég bámulva néhány miniszoknyás
nőre de még nem sejtve folyékonyságában mi a lőre s mikor hozzák majd kockás asztalodhoz először becsületes sznobok a szájpadlásodon hosszasan lötyögtetett borok mámoros bukéját itt azonban nyugodtan átugorhatod a misztikus gourmand-t és a gourmet-t ezeknek csak távolról sejtve ínyenc ételfilozófiai fedezékét s kerek szemekkel bámulva ha műveltnek álcázott ügyes pincérek hatalmas tányérokon az alig diónyi masszát kihozzák s míg a porcelán körüli bántó ürességet színes mártásnak vélt kacskaringók vonzzák rafinált absztrakt festmények izgalmas kontúrjai jutnak eszedbe végül is nem volt haszontalan járni némi szelekcióval egyetemre de legbelül nagyokat nyelve várod mibe haraphatsz bele kielégítve azt az örökösen háborgó vak katlant mely naponta megtermi fáradt hangulatod mert tisztelem én azt is ha az alulról csodált intellektus a sok s a főzelék szagú menzán a professzor miért is ne zabálna ám mikor a fényes műmárvány folyosón nagyképűen csoszogunk olykor menjünk be az alagsorba kis biológiára hol nincsenek már hétvezérek kér és keszi is alig kitalálva csak a súlyos kérdés lóg a kemény koponyába ma mi zabálunk holnap minket zabálnak biccentve egyet ennek a szent és átkozott körforgásnak mindennapi kenyerünknek s a hitnek akkor is ha se kenyér se senki akik hisznek
és már messziről sem látszik semmilyen vidám lakoma miként a kapkodva magában mohón szürcsölő szép lassan beszűkül a koma s már csak a kívánkozó sejtjeiért eszik körbenéz vajon e világon mindenki kedvetlen aki a magasztos családi ebédhez megterít vagy néhol köretként akadnak még az étel gőzében gyanútlan vigyorgások ha az ember belül pedáns fogyasztásra is hangszerelve a tenyérnyi színes szalvétára rászok s bár az egykor tanultak szerint nem illik két nyelés között kedvesen mindenkihez az elégedettség oltáráról odaszól s kinek épp szűk torkán csúszik az étek szeretett bólintással valamiféle ferde pozícióból vizuális jelekkel válaszol jó
a lelki stílusgyakorlatoknak ez az önzetlen keveredése az ösztön és az érzés furcsa tónusaiból pedig fölpárolog valami béke s mint fellökött galamb a kékbe elrepül lám nem vagy egyedül
s hogy utólag merengek te távoli ifjú nem vagy reménytelenül értelmezhetetlen holott kedvelt esztétikám szerint a lírai elmélkedést túlságosan töményre vetted s ilyenkor a hallgatás ködös szélein kintről a zavarosság vésze int a futamokon lazítani persze egykor még egy variációsan kínlódott soromért tudtam izzani s nagyokat kortyoltam a kegyetlen szakma kimérten adagolt dicséretéből majd fokozatosan lőn a lényeg melyben teremtő kényszerekből a tétován odatett szavak visszanéznek s már csak magunkban hiszünk nincsen holdudvarunk nincsen brancsunk csak szánalmasan éledező önálló hangunk mely vékonyodva betűsivatagban és kakofóniában tévelyeg mint az elmaszatolt vágyunk soha sem lesz egy veled habár már kitart akár gerincre méretezett székeken a kényelmes támla csak hogy mire végre várnád az okos ítélőket körötted megnyílik a halál sűrű éjszakája elbúcsúztak a hiteles tanúk a fölényesen özönlő fiatalsághoz pedig nincsen út hisz gyötrelmes súlyemelésében miként valószínűleg egykor te is már mind magát akarja alig várva hogy az idegenül vibráló szellemi hullámokról a múltat végre örökre levakarja és maga vonuljon a törékeny halhatatlanságba mivel akár fényes elméjéből is még hiányzik az idő szomorúsága s nem hiszi rövidesen szép tudásának löszös partjai rohanó vad vizekbe omlanak akkor majd benne is megbicsaklik a holnap s ráül közös sorsunkra a feledés
tudom olykor az önmarcangoló láz nem elég s a járványt terjeszteni kezdi a frusztrálódó elme
szerencsére a halotti károgásnak nincs különösebb veszedelme öntelten kilép belőle ki belelép elmegyünk mind ennyi az egész ám a rossz kedéllyel akár egy elcseszett könyveléssel a zord
ítélők előtt már nem tudsz elszámolni magad körül a korábbi használt díszleteket újra kellene tolni hogy ne sápaszd körötted a röpke boldogságot ehhez azonban muníció már nem adatott
Megjelent a 2011/2-es Bárkában.
