Tóth Erzsébet
Gyémántok
Ó, a cikk-cakkos szélű képek!
A fénykép egérrágta, bágyadt csodája.
Bámulok szelíd gyermekszemembe.
Ilyen lettem volna?
A matrózblúz, a szörnyű masni!
Kockaformára vágott idétlen frizura.
Látom anyámat, ahogy bajlódik
szénakazal-hajammal, cibálja, simítja,
befonja. De az iskolába?!
Hiába Röltex Rózsi műselyem fénye,
a szigorú igyekezet, ráncba szedni
kislánya megveszekedett hajgubancát.
Levágja, nem tehet mást.
Ahogy fiatalon egy idegen férfi mellé szegődött,
úgy teszi ezt is, megadja magát...
De én a két gyémánt-kislánya közül az egyik vagyok.
Nincs semmije, csak két gyémántja.
Kicsi lányai.
Vigyáznia kell rájuk,
mindent elfelejt, ha rájuk néz.
sírást, magányt, szegénységet.
„ Miért nem az anyja hozta ezt a gyereket?"
Mordult rá az orvos, amikor karján velem,
félszegen álldogált a rendelésen.
„De hisz én vagyok az anyja!"
Bizonygatta büszkén,
ahogy azóta is oly sokszor...
Húgomat szülte, amikor nyolc nap után
az orvosok már hazaengedték volna,
de útra készen, az ágy mellett összeesett.
A méhlepény pici darabját bent felejtették
szüléskor, vérmérgezéssel feküdt napokig,
szoptatta, dédelgette újszülöttjét.
A titokban dolgozó méregre, a rosszullétekre
nem figyelt föl sem doktor, sem nővérke.
De az angyal időben érkezett.
Régi leány levele
Magára várok,
jobb, ha tudja.
De persze jobb, ha nem.
Meg tudnám győzni, ha egyszer
közelébe férkőzhetnék.
Ha egy mozdulattal láthatatlanná változtathatnám
a személye körül gyülekezőket.
Örökké beszélnek, hadonásznak, lefoglalják,
fontoskodnak, elzárják az utat,
mely imádott lényéhez közelíthetne.
Szeretem a csontvelőmig hatoló kis villámokat,
melyeket remegős, búgós, édes hangjával
küld belém.
Közömbös mondatait én becézésnek érzem,
nem is tudja, hogy flörtöl velem?
Vagy nagyon is szándékosan
forgatja lassú tűzön a csontjaimat?
A távbeszélő drótjai is megolvadnak
amikor azt kérdezi:
Mondja, mit gondol a Duna-Tisza közének régóta aktuális szabályozásáról?
Ideje lenne lépni az ügyben, nem gondolja?
Óh, dehogynem, válaszolom,
és magamon érzem perzselő tekintetét,
ami nem hagy el azóta, amikor egyszer
három-négy fej fölött némi eszmét cserélhettünk.
Az a tekintet nekem reményt ad és
olyan fejlemények bekövetkeztét
ígéri mihamarabb,
melyeket most nem részletezhetek.
Noha bár nyugodtan részletezhetném,
hiszen ez a levél elküldhetetlen,
kizárólag a társasági illem szabályos
keretei között üzenhetek önnek
és ha nem látja szemeimben, micsoda
gyönyörűségekkel tépázhatnánk magunkat
ahelyett, hogy mindig csak a hazára gondolunk,
akkor sírjon.
A nap végén
Csoóri Sándornak
nem tart ki estig a kedv
nem tart ki estig az ének
nem tart ki estig a fény
nem tart ki estig a lélek
nem tart az ölelés estig
édesanyám nem fordul a rokka
nem tart ki estig a lábam
szakadós ma a szál
nem tart ki estig a szem csillogása
visszazuhan a kéz moccanása
nem tart a bátorság estig
nem tart ki mágnesed vonzása
nem tart el estig a bánat
a fekete lepkék röpte
nem tart ki estig az út
elhagy az angyalok figyelme
elgyöngül estig az áldás
elszáll a pipacs szirma
nem tart ki estig a remény
a láng a szellő a gyógyszer a hitel
kiürül estig a piac
elfogy az ígéret a bizalom kihűl
megfagy a rózsán a harmat
nem tart ki estig az élet
Megjelent a 2011/2-es Bárkában.
