Molnár Ákos

Nekifutások

Levelezésem anyával

I.

Mesterségesek a fények. Anyával való
kapcsolatom is gombnyomásra fog kialudni
egyszer. Már két hete ígérem, hogy írok
valamit azon túl, amit mindig. De az első
mondat után rendre elfogy a levegőm.
Mintha nem tudnám, meddig merülhetek.


II.

Anya, ha tudnád, hanyadszor töröllek
ki éppen, hogy belekezdjek valami
másba, bármibe, de a lapszélnél tovább
most sem jutok. Anya, mondd, hogy
belegyűrhetem a szavakat a számba,
mert már nem férek el itt. Anya, ha
tudnád, hanyadszor töröllek ki innen,
mert ha valamit leírok, csak én érthetem.
Bármit leírhatnék, mégsem teszem.


Fákról, apával

I.

Leháncsolom a fákról a kérget, mintha
a jót és a rosszat szétválasztanám, elsőre
sosem tudom, hogy melyik, melyik, mint
amikor magát választotta helyettünk apám.
És a természet nem hígul a vérrel, csak a
kérgek lesznek egyre vastagabbak, ahogy
előretörnek bennünk apró Don Quijoték,
páncélunkon kicsorbulnak a szavak.


II.

Az udvaron pár éve álltak még a fák.
Nyaranként egyet vágott ki közülük
apám. Két éve épp a gallyakat tüzelte
el, miközben híreket néztünk, egy görög
erdőtüzet. A lángokat figyelhette egész
Európa, és aki figyelte megnyugodhatott,
hogy a tűzvész elkerülte őt. Néhányan
talán körbenéztek és nyugtázták, hogy
a családjuk ép, aztán nem gondoltak
többet a fákra, újra gyökeret eresztettek
a valóságba. Apa is bejött, csak annyit
mondott, hogy a hamut már elkotorta,
miközben kint az erdők égtek, bent
az oxigén.


Közeledések

I.

Nagyi közeledett felénk, kezembe
pénzt nyomott, hogy randevúzzak,
míg utánam csak egy fotelben hagyott
halvány lenyomat maradt, azt édesgette
magához, úgy, ahogy évekkel korábban
anyámat próbálta megtartani, akkor még
sikertelenül, később már hiába, legalábbis
csalódásként élte meg, hogy anyám meg-
próbálta megtartani őt. Így közeledtek egy-
más felé, mintha minden mondatukkal le-
írnának egy kört, mert a levesbe még több
só kell, vagy a mártásban nincs elég, és
újra meg újra megtették ezt a kört, lassan
már sótlan mondatok közé szorítva engem:
itt vagyok, ez a versem tizenötödik sora;
meghaltál, nagyi, anya, élsz.


II.

Nagyapa folyton viccelődött, meg csipkedte az
arcomat, miközben fociról beszélt és lányokról
kérdezett, na meg, hogy nem kell elsietni. Ilyen-
kor talán magára gondolt, hogy viccelődik, mert
számára ez maradt az egyetlen élvezet, nagyi
már rég nem vette komolyan. Hát viccet csinált
egész életéből és csak nevetett, és viccből
építette fel újra meg újra önmagát, mint építő-
kockákból várat a gyerekek, hogy úgy tornyo-
suljon maga köré, mint valami bevehetetlen
erőd, ahonnan viccelődhet. És ő viccelődött,
meg csipkedett, bár előfordult, hogy építkezni
is hagyott, így engedett magához egyre közelebb,
és így hallhattam meg szíve alatt a ketyegést,
ami módszeresen bontotta le őt, mintha nem
ismerne tréfát, majd megállt egy születésnapon.

Megjelent a 2010/6-os Bárkában.

 

---