Iancu Laura

 

 

Évelő

Ablakomra rakódik a holdfény,

a hópihe.

A hideg.

Belém száll, megmártózik, káromkodik

a képzet.

Hangos vagy Te is - kinek

a neve Néma;

fogyasztod magad,

s nem halsz meg soha.

Lukas varázstarisznyádból,

hallom, amint

éterbe hull a manna. Selyemkötő

ujjaddal esztendőt hurkolsz

akasztott vásznadra.

Szoríts, ha kell,

a tátogást is engedd,

szövetedben,

Ismeretlen,

horgolj sűrűbben.

Évutó

Tulajdonképpen már mindegy,

mit ír a kánon,

a kor kit temet,

fekete kendőd megvakít.

Mellém ült a sötétség,

ennem ad, felruház,

az éjszaka darabjaiban

istenláz ráz. Megaláz.

Takarj be, vers

- ha már megérkeztél -

takard be minden csontom,

havazd be csillagom.

 

 

 

Megjelent a Bárka 2009/6. számában

 

 

---

 

Főoldal