Papírhajó - Primér/Primőr

Fabian_Tibor.jpg

Fábián Tibor

Horgásziskola, koránkelőknek

 

Anya furcsán néz ránk, mikor Apával közöljük, hogy holnap hajnali négykor kelünk, mert indulunk horgászni. Azt hiszem, nem igazán hisz benne, hogy fel tudunk ébredni.

Még sötét van, mikor Apa megrázza a vállam. Gumilabdaként pattanok ki az ágyból. Friss vagyok és lelkes. Megyünk horgászni!

A város kihalt, hosszú kanyargós utakon autózunk a folyóval párhuzamosan. Átgurulunk egy hídon, majd egy köves út következik, végül megérkezünk egy hangosan dübörgő gáthoz.

Még épp csak világosodik, de már több autó áll a folyó szélén. Megvárom, amíg Apa összerakja a horgászfelszerelést, majd csatlakozunk a kopasz, kövér Zoli bácsihoz, aki folyton viccelődik, és ami a lényeg: vérbeli profi. Azt hiszem, valójában miatta keltünk ilyen korán. Ha ő ugyanis azt mondja, hogy reggel ötkor esznek a halak, akkor az úgy is van.

Na persze, azt is mondhatta volna, hogy reggel ötkor az ő csaliját eszik a halak, és senki másét. Merthogy pontosan ez történik. Közben Apa, én és a folyóparton sorakozó horgász bácsik rendületlenül fogjuk a botot. A horgot pedig hol ide, hol amoda, hol közel, hol távol dobjuk be. Időnként csalit cserélünk. Burizst gilisztára, gilisztát kukacra, kukacot főtt tengerire, főtt tengerit műanyag csalira. Közben pedig elkerekedő szemekkel nézzük, ahogy Zoli bácsi hárompercenként kiemel a vízből egy-egy újabb kárászt. Mintha összebeszéltek volna. Zoli bácsi és a kárászok...

Pedig ő maga mondja, hogy milyen egyszerű, szegényes felszerelése van... Meg negyven év tapasztalata. Mindent tud a horgászásról és arról, mi zajlik a víz alatt. Olyan különleges szakmai titkokat tudunk meg tőle, hogy csak ámulunk. Már ezért is megérte eljönni a hajnali horgásziskolába.

Közben, több eredménytelen kísérlet után végre Apa is kifog egy halat, miután Zoli bácsi türelmesen megmutatta neki, mikor és hogyan kell kiemelni a botot. Nagy az öröm, halat fogtunk! Lesz mit otthon megsütni!

Aztán pontban reggel hét órakor Zoli bácsi szedelőzködni kezd, és közli, hogy ennyi volt, a halak nem esznek tovább, nincs értelme tovább maradni. Hitetlenkedve nézünk rá, persze rajta kívül senki sem mozdul, de hamarosan belátjuk, megint csak igaza van, nincs kapás. Zoli bácsi és a kárászok megint csak összebeszéltek. De azért még jószívűen átpakol a vödrünkbe néhány halat, ne menjünk üres kézzel haza, ha már olyan korán keltünk.

Jókedvűen szedelőzködünk. Apa borostás arccal kortyolja a kávét, a halacskáink életvidáman pancsolnak a vödörben, Anya pedig még nem is sejti, hogy ma halat fog pucolni...

 

 

Egy hős öltözzön alkalomhoz illően

 

Már rég törtem a fejem, hogy jó lenne valami világraszóló hőstettet végrehajtani, amire Apa és Anya, na meg persze az egész világ felkapja a fejét.

Eredetileg az volt a tervem, hogy a világot mentem meg, aztán a dolgok szokás szerint összekuszálódtak, így a világ helyett Mártont, a ludat kellett megmentenem. Őt tombolán nyertem, a Márton-napi libabálban.

Márton mindenesetre nagyon örült, sokkal jobban, mintha helyette a világot mentettem volna meg.

Úgy gondoltam, egy világraszóló hőstetthez hősruhára is szükségem van. Így illik. Egy hős öltözzön alkalomhoz illően. Ezt szerencsére Anya is rögtön megértette. Ellenben Apa értetlenül pislogott.

Anya tehát nem hagyta annyiban a dolgot, ennek köszönhetően hamarosan meg is kaptam a hős ruhámat. Mintha rám öntötték volna! Boldogan szaladgáltam kint és bent, csak úgy lobogott a palástom. Mint egy igazi hősnek!

Már csak egyetlen dolog hiányzott. A világraszóló hőstett. El is kezdtem szedegetni a házunk előtt eldobált szemetet. Volt ott minden. Mindennap más. Egyik nap csipszes zacskó, másnap sörösüveg, harmadnap csokipapír és így tovább. Ezek szerint napról napra másvalaki szemetel a házunk előtt...

Apa megdicsért. Ez jólesett, de én úgy éreztem, kell még valami, amire felkapja a fejét a világ. Csípőre tett kézzel jöttem-mentem az udvaron, ahogy a hősöktől láttam, de a nagy hőstett csak nem akart az ölembe pottyanni.

Aztán megnyertem a libát! Eredetileg Joynak akartam hívni, de Apa azt javasolta, legyen inkább Márton, ha már egyszer a libabálon kedvezett nekem a szerencse.

A lúd éjszaka a tyúkólban aludt, mert a kutyaház már hosszú ideje foglalt. Napközben jött-ment az udvaron, és csipegette a fűszálakat. Úgy tűnt, vastag tollkabátjában meg sem érzi a hideget.

Egyedül Kutyi nyugtalankodott. Idegesen szaglászott, ugatott; nem értette, mit sertepertél az udvaron, az általa szakszerűen ellenőrzött területen egy fehér ruhás idegen. Azt hiszem, különösen az nem tetszett neki, hogy Mártont sokat simogattam. Sőt, még az ólba is bemásztam mellé.

Egy darabig jól elvoltak egymás mellett, aztán egy nap Kutyi váratlanul kergetni kezdte Mártont. A lúd kétségbeesett gágogással menekült. Meg sem fordult a fejemben, hogy most éppen nincs rajtam a hős-ruha, felkaptam egy vesszőseprűt, és Kutyi nyomába eredtem. Így szaladtunk egymás után hárman: elől Márton, utána Kutyi, mögötte pedig én zártam a sort, hangos kiabálással.

Apa nem szaladt utánunk. Csendes érdeklődéssel figyelte a szokatlan jelenetet, és közben azon törte a fejét, kinek szurkoljon. Szerencsére hamarosan észhez kapott, és a segítségemre sietett.

Így mentettem meg Mártont, a ludat. Hősruha nélkül, de Apa szerint elszánt, hősies szívvel.

 

Világgá mentem

 

Szóval, hol is kezdjem... A legjobb családban is megtörténik néha, hogy felpaprikázza magát az ember, és elkezd fenyegetőzni, hogy ő bizony világgá megy. Nem is tudom már, hol hallottam erről. Talán valamelyik mesében.

Beismerem, volt néhány ajtócsapkodás, amikor úgy éreztem, Apa és Anya nem ért meg engem, ezért hirtelen haragomban, síró hangon közöltem: világgá megyek! És már indultam is.

A legtöbbször azonban csak a bejárati ajtóig jutottam el, ami nagyjából tíz lépést jelent. Ezalatt elpárolgott a haragom. Meg aztán, mikor kinéztem az ajtón, a világ, ahová menni akartam, olyan nagynak tűnt. Meg sötétnek. Nagyon sötétnek! Nem látszott sem az eleje, sem a vége. Mi lesz velem, ha eltűnök? Ezt nem akartam megkockáztatni, minden érv a békülés mellett szólt. Ezért hát visszalopakodtam a szobába, és könnyes szemekkel, de már nevetésre nyíló szájjal jeleztem, hogy itt vagyok.

De egy napon mégiscsak világgá mentem, pedig valójában nem is akartam... Ez úgy történt, hogy az udvar végén egy nagy homokozóban játszottam, amit hatalmas kukoricás követ. Anya a lelkemre kötötte ugyan, hogy csak az udvaron játszhatok, hogy szem előtt legyek, de aztán valahogy mégiscsak ott találtam magam a kukoricásban.

Nyúlra vadásztam? Vagy madarat kergettem? Esetleg kincset kerestem? Már nem is tudom. Csak azt, hogy amerre fordultam, mindenütt magas, zölden virító kukorica-erdő vett körül. Én pedig torkomban dobogó szívvel kerestem a kiutat.

És nem találtam!

Ezért csak mentem és mentem. Egyre távolabb kerültem az udvartól. Bíztam benne, hogy előbb-utóbb mégis csak véget ér ez a hatalmas kukoricaerdő. Így is történt. Egy utcára jutottam, ahol már jártam korábban. Tanácstalanul tébláboltam az út szélén. Ekkor meglátott Dani barátom anyukája, és sietve felhívta Anyát.

Először mindenki megijedt, beleértve engem is, de aztán mindenki nevetett, beleértve engem is. Azóta nem vesztem el, és világgá sem mentem. Csak az ajtóig, ahonnan jól látszik, milyen sötét a világ...


 

Főoldal

 

 

2024. március 12.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Magad lehetszHáy János: TermoszBíró József verseiKürti László versei
Kontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekér
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png