Fecske Csaba
Elégia
Úgy száznyolcadik éve táján
elmerengett az óriásteknős:
bizony nem jól van ez így,
már nem lehetek ifjú, sem hős,
ideje volna hát kihalni,
de sajna nem ért rá – éppen
a tojásait ment lerakni.
Vakondok
Vak Ond
és Fül Emér,
a két széplelű vakond
képtárba ment,
képtárba annyi szent.
Ha már ott voltak,
módfelett
élvezve nézték a képeket:
„Ez szép,
ez a cirádás képkeret”
mondta Fül Emér
Ondnak,
a másik nézelődő vakondnak.
„Sőt úgy általába’
tetszik nekem minden ráma,
magába foglalja a szépet,
a pingálmányt, a képet,
egyszóval ezt az egészet,
amit elbűvölve nézek”
„Félek ön téved” –
mondta Ond,
a másik vakond,
„elhamarkodott
az értékitélet,
ezek nem képek,
szobrok!”
Fül Emér megborzongott,
s letörten ennyit mondott
„Nemde,
ön lépett múltkor a szemüvegemre”
Denevérek
Az öreg, szúrágta fatoronyban,
hol csöndet sző az éj: se nesz, se hang,
s álmában kinyújtja nyelvét a harang,
denevérek csüngnek fejjel lefelé, sorban.
Fejjel lefelé, mondom, s arra gondolok:
kis fejükben is minden fordítva van,
mert amit látnak, az lefordíthatatlan,
nem tolul agyukba a vér, nem forog
velük a világ, a tótágasban nem vétenek hibát.
Okosnak képzelem őket. Századok alatt
kiolvastak nem egy kódexet, az öreg Bibliát,
ismerték Mathias rexet és a vak
szút, aki az öles gerendát
hosszú esztendők során – hosszában persze –
átrágta, jóllehet sokszor eltévedt benne
(Ó pókháló-lepte ódon legendák!)
Elnézvén őket, az a véleményem:
egészen mások így, mint könyvekben, képen.
Én mindig úgy gondoltam, hogy a denevér
ugyan egérnek egér,
de máskülönben madár.
És most kiderül ugyebár,
hogy egészen más a helyzet,
mert madárnak ugyan madár,
de azért mégiscsak egér
a denevér!
