Papírhajó - Primér/Primőr

 

 Kiss_Lehel.jpg

 

Kiss Lehel

 

A Téma és a Költő

 

A Téma az utcán hevert. Kicsi volt, vézna és meggyötört. Szinte láthatatlan. Súlyos talpak gázoltak rajta végig, apró tűsarkak kopogtak el mellette. Volt, aki szándékosan rúgott belé, volt, aki azért, mert észre sem vette.

– Itt vagyok! – nyöszörögte a Téma – Ne hagyj itt engem!

De nem érdekelt senkit.

Egy szép napon különös ember fordult be a sarkon. Inkább hóbortosnak látszott, mint különösnek: az ablakkeretek repedéseinek fütyörészve köszönt, s marékszámra kezdte gyömöszölni zsebeibe a szökőkútból feltörő vízcsepp-csillogást. Először a galambok figyeltek fel rá, akik bosszúsan rebbentek fel egy-egy súlyos talp, kopogó tűsarok elől. Miután degeszre tömte a zsebeit, s már-már csurranni kezdett belőlük a fény, a különös ember továbblépni készült.

– Itt vagyok! – nyöszörögte a Téma – Ne hagyj itt engem!

A Költő – mert hát ő volt a különös ember – egyből odafordult, lehajolt a Témához, s a tenyerére fektette:

– Nem hagylak itt, ne félj! Elviszlek a házamba!

Otthon aztán befektette az ágyába, megetette, megitatta, s mesével ringatta el. A Téma napról-napra gyógyult, erősödött, hízott és nőtt, a Költő pedig folyton a kedvében járt.

– Azt hiszem, kicsi már ez az ágy kettőnknek – mondta a Költő egy este –, pokrócot terítek, s alszom én a földön.

Attól kezdve a Költő a földön aludt. Etette a Témát, itatta, mesével vidította.

– Azt hiszem, végét járja a kolbász, a szalonna – mondta a Költő egy reggel –, megélek én egy darabka kenyéren s vízen is.

Attól kezdve a Költő kenyéren s vízen élt. Etette a Témát, itatta, mesével szórakoztatta, a Téma pedig folyton erősödött, hízott és nőtt, úgyannyira, hogy egy napon azt mondta a Költőnek:

– Azt hiszem, kicsi már ez a ház kettőnknek, lakhatnál kint, a küszöbön!

Attól kezdve a Költő kint lakott a küszöbön, és úgy legyengült, hogy egy napon lefordult az utca kövezetére. Ott hever most is. Kicsi, vézna és meggyötört. Szinte láthatatlan.

 

 

Ricsi és a Nagy Képzelőerőművész

 

Rajtner Ricsi semmit sem tudott elképzelni. Szinte.

Nemcsak, hogy egy pegazust például, de még egy tehenet sem, vagy egy szürke vagy más színű galambot, vagy mondjuk egy dobostortát. Egy ideig nem is zavarta ez a dolog, mert azt sem tudta elképzelni, miért rossz annak, aki nem tud elképzelni semmit. Szinte.

Amikor azonban fogalmazást kaptak házi feladatnak, rádöbbent, hogy ő nem tud fogalmazást írni, és ha az anyukája nem írta volna meg helyette, lebőgött volna rendesen. Rajz órán le tudott másolni mindent, amit elébe raktak, de amikor egy pegazust kellett volna rajzolni, csak úgy, fejből, leizzadt.

Rajtner Ricsit kezdte egyre inkább bosszantani ez az áldatlan állapot, hogy semmit nem tud elképzelni. Szinte.

Sokszor órák hosszat ült a küszöbön, homlokát felhúzott térdeire nyomva, hátha beindul a képzelete, és maga előtt lát egy tehenet, mondjuk, vagy egy dobostortát legalább. Ehelyett becsukott szemekkel is csak azt látta, hogy ott ül a küszöbön, homlokát felhúzott térdeire nyomja, s erőlködik, hogy elképzeljen végre valamit. Semmit nem tudott elképzelni, csak ezt (azért mondtam, hogy szinte).

Egyszer, amint újra ott ült, eszébe jutott, hogy valamikor, valahol olvasott valamit a Nagy Képzelőerőművészről. Ő talán tudna segíteni a baján! És csodák csodája: elképzelte, hogy a Nagy Képzelőerőművész – hipp-hopp! – előtte terem.

– Tartsd csukva a szemedet – mondta –, és nyújtsd ki oldalra a karodat!

Ricsi úgy is tett.

– Most pedig lassan kezdd el mozgatni őket fel-le! Fel-le! Fel-le...

A Nagy Képzelőerőművész hangja egyre halkabb lett, míg bele nem veszett a szélzúgásba. Egy idő után Ricsi nagyon könnyűnek érezte magát, és érezte azt is, hogy karjai valami hideg puhaságban mozognak. Felhők voltak! Óvatosan kinyitotta a szemét, és csak fehérséget látott meg kékséget, s egy-egy foszlányt az alatta elterülő tájból.

Azóta is ott kering, fenn a magasban, s bár elképzelte ezerszer is, a Nagy Képzelőerőművészt nem tudta maga elé idézni úgy, ahogyan először látta – pedig egyedül csak ő tudná megmondani, hogy lehet a földre visszaszállni. 

 

 

A gyertyalángillat-gyűjtő

 

A gyertyalángillat-gyűjtő egy sokfiókos szekrényben tartotta a gyertyalángillatokat. Mindegyiket egyformán szerette, mindegyiket egyforma fontosnak tartotta, nem tudott volna megválni egyiktől sem. Esténként kihúzta a fiókokat, s óvatosan kirakosgatta az asztal szélére a sok-sok illatot. Hosszasan gyönyörködött bennük, és nem tudott velük betelni. Sokszor az éjfélt is elkondította a toronyóra, mire visszatette őket a helyükre.

Néha azzal múlatta az időt, hogy halmot rakott a gyertyalángillatokból, orrára csipeszt csippentett, s úgy próbálta visszatenni mindegyiket a saját címkézett fiókjába. Egy idő után egész jól ment a dolog, s egyre ritkábban történt meg az, hogy például a birskörtés gyertyalángillatot a mamókás feliratú fiókba, vagy a gyerekmosolyos gyertyalángillatot a téléjszakai égboltos feliratú fiókba tegye. Sosem bosszankodott a tévedések miatt, csak megállapította, hogy még gyakorolnia kell. Hát gyakorolt is.

Néha megtörtént, hogy vendége jött a gyertyalángillat-gyűjtőnek, s kérdezés nélkül huzigálni kezdte az érdekes feliratú fiókokat. Ilyenkor – huss! – megszöktek az illatok, alig lehetett őket megtalálni. Volt, amelyik a szoba egyik felső sarkában húzódott meg, épp a pókháló mögött. A másik befészkelte magát a pokróc alá vagy egy képkeret hasadékába. Csak komoly erőfeszítéssel sikerült mindet elcsípnie, de nem bosszankodott a vendégek ügyetlensége miatt, hanem csendesen megállapította, hogy még gyakorolnia kell.

Így illantak el a gyertyalángillat-gyűjtő évei, végül ő maga is – mint a gyertyalángillat. Hogy mi lett a sorsa a gyűjteményének, senki sem tudja. De az biztos, hogy télen és nyáron, tavasszal és ősszel aprócska sírján gyertyák százai pislákolnak szüntelen. 

 


Főoldal

2017. március 29.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Szabó Magda-kiállítás nyílt a Petőfi Irodalmi MúzeumbanA XVII. Pécsi Országos Színházi Találkozó Díjazottjai Június 26-án búcsúztatják Jókai AnnátKönyvhétzáró irodalmi délután
Versek
Jász Attila verseiBanner Zoltán verseiCsillag Tamás verseiEszteró István versei
Prózák
Térey János: Árkádiában ősszelEgy értelmezés műveMindenki a napra törMolnár Vilmos prózái
Kritikák
Kháron ladikjánMindent bele egy könyvbeZajló Tisza - Orcsik Roland kötetéről Lassítósávok verspályán
Esszék, tanulmányok
Arany-recepció a kortárs költészetbenLövétei Lázár László esszéjeSzáműzöttek - Vitairat a humán szakos pedagógusokhoz„… szívébe égették a szabadságot!”
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA