Kiss Georgina fotója
Halmai Tamás
Leszel az angyalom?
– Leszel az angyalom?
– Mit mondasz, kisfiú?
– Leszel az angyalom?
– Sajnálom, nincs szárnyam.
– Van. Én látom.
– És a glória?
A kisfiú a zsebébe nyúlt, és egy ütött-kopott glóriát húzott elő. Szelíden átnyújtotta.
– Borostám van, és nézd, milyen kócos vagyok… – kerestem a kibúvót.
– A kócos és borostás angyalok cukiiiiik!
Vesztésre álltam.
– Nem vagyok elég jó, hogy angyal legyek.
– Akkor legyél jó. Elég jó.
– És az angyalok mindig örvendeznek – hátráltam tovább a megtiszteltetés elől.
A kisfiú akkor elmondta a kedvenc viccét, én pedig – mi tagadás – a térdemet csapkodva örvendeztem.
Kezdtem belátni, hogy nincs sok választásom. Hanem testvérek között is csak egy.
– Rendben van. Leszek az angyalod. Mit kell tennem?
– Semmit. Egyszerűen csak légy az angyalom.
Így történt.
Elköszöntünk, soha többé nem láttuk egymást, de azóta nem tudok úgy élni, mintha nem egy ismeretlen kisfiú angyala volnék.
Borzasztó érzés. És a glória is szorít. Mégis folytonos örvendezhetnékem van.
Talán egyszer nekem is lesz egy angyalom, aki elmagyarázza, miért.
A király koronája
– Eltűnt a koronám. Nem találkoztál vele véletlenül? – kérdezte a király.
– Hogy nézett ki? – érdeklődtem udvariasan.
– Honnan tudhatnám? Sose láttam, mindig a fejemen volt.
– Akkor miből gondolod, hogy elveszett?
– Abból, hogy keresem – okított türelmesen.
– Hiszen akkor megvan…
– A korona?
– Majdnem. A megoldás! Ha azért hiányzik, mert keresed, ne keresd tovább, s hiányozni se fog.
A király elgondolkodott.
– S akkor meglesz? A fejemen?
Most én fogtam töprengőre.
– Muszáj épp a fejeden lennie? Nem elég, ha megvan? Valahol.
– Ha megvan, az már elég – egyezett ki a király. – De jó helyen van meg, ugye?
– A legjobb helyen – biztosítottam, és távolodóban még egy utolsó pillantást vetettem az uralkodói főre, rajta a koronával.
