Dóka Péter
Az utolsó óriás
A Füvek Népének lakói közül a Porsivatagon túlra csak a legbátrabb utazó merészkedett, a híres Zirze Zoldan, az örökké nyughatatlan tudós, ki leírta, hogy a sivatagon túl kezdődik a Kőtavak Vidéke, azon túl feketéllik a sűrű Szőrdzsungel, közvetlen mögötte pedig elterül, akár egy nagy pocsolya, a Világvége. Zirze Zoldan nem látta a Világvégét, de beszélt egy öregasszonnyal, ki elárulta, hogy a Világvége amolyan semmi különös hely, teljesen fehér és lapos, az összes lakossága egy óriás meg a lánya, ők néha kiülnek a Világvége peremére, és dalolásznak. Zirze Zoldan azt állította, hogy egy alkalommal sikerült csaknem a Szőrdzsungelig elvergődnie, és akkor szomorú hangot hallott a távolból: egy bús dallamot, oly szívbe markolót, hogy Zirze Zoldan menten sírva fakadt, és egy napon keresztül bőgött, abba sem tudta hagyni. Mikor rátaláltak, gúnyája csurom víz volt a könnyektől, fülei pedig telve voltak apró kavicsokkal: a tudós így próbálta tompítani hallását, mert félt, hogy megtébolyodik az énektől.
Ez az érdekes részlet sajnos nem került bele a Füvek Népének krónikáiba, mert Zirze Zoldan hazatérte után rákapott a búzasörre, aztán a búzapálinkára, sőt az elsők között volt, ki a füvet apró papírba tekerve füstöt eregetett. Közben egyre furcsábbakat mondott a tanítványainak, például, hogy a világ nem odakint van, hanem idebent, ezért akkor utazhatunk a legolcsóbban, ha belemászunk saját magunkba, valamint mindenkiben rejtőzik egy kis sufni kacsaúsztatóval, meg még egy harapós kutya is, ha nagyon figyelünk, halljuk, ahogy morog. Zirze Zoldan tehát nem volt többé megbízható és hitelt érdemlő tudós, elfeledkeztek róla, csak különös halála keltett némi feltűnést: szokása szerint éppen a Füvész Korcsmában iddogált, mikor hirtelen felpattant asztala mögül, levegőbe emelt egy krigli búzasört, és nem mozdult többé. Álltában halt meg, tágra nyitott szájjal, mintha még mondani akarna valamit, jobb keze pedig előre mutatott a korcsma illemhelyisége felé. Hűséges tanítványai, kiket többnyire a korcsmában toborzott, a városi szökőkút közelében szobrot emeltek mesterüknek, mely sok évvel később az Átok Éjjelén pusztult el. Azt mesélik, a szobor a halál pillanatában ábrázolta Zirze Zoldant, ámuló arccal, távolba mutató ujjal. A derék tanítványok ezután minden hétfőn összeültek a korcsmában, koccintottak mesterük tiszteletére, és azt tervezték, hogy elutaznak majd a Világvégére, s megkeresik a két óriást. De sosem indultak útnak, inkább csak pálinkáztak, álmodoztak, meg verseket írtak.
Zirze Zoldan nem tévedett: valóban egy óriás sírását hallotta, pontosabban egy óriáslányét, ki azon a napon veszítette el szeretett édesapját, az öreg óriást. Nirsze, mert így hívták az óriáslányt, pirosra sírta fekete szemeit, s aztán eltemette apját a Világvége jobb alsó sarkában. Mikor leült a sír mellé, olyan egyedül érezte magát hirtelen, amennyire csak egy óriáslány tudja a Világvége jobb alsó sarkában. Akkor énekelni kezdett, beledalolta magányát és bánatát a világba, vagyis annak végébe, és nem sejtette, hogy egy szegény tudós ezt hallva zokogni kezd. Aztán Nirsze felkelt a sírtól, és odament a Könyveskúthoz. Ez volt talán az egyetlen jó dolog a Világvégén, legalábbis Nirsze szerint. Furcsán működött, az már biztos: leengedte Nirsze a mélybe a vödröt, s amikor felhúzta, mindig egy vastag regényt talált benne. Ez volt Nirsze egyetlen mulatsága, az olvasás. Minden második nap leengedte a vödröt, és kíváncsiságtól remegő kézzel húzta fel. Mindent elolvasott, amit kihalászott a kútból, de az érzelmes történeteket szerette legjobban, és ha néha talált egyet-egyet, mely szerelmes óriásokról szólt, akkor torkában dobogó szívvel aludt el, és arról álmodott, hogy ő is megtalálja a párját, ki még nála is óriásibb, a karjába kapja, és beköltöznek együtt egy piros ablakos házikóba.
Egy ilyen éjszakát követő reggel Nirsze olyan izgatottan engedte le a Könyveskútba a vödröt, hogy kiszaladt a zsineg a kezéből, és eltűnt a mélyben, hiába kapott utána. Keservesen elszomorodott a lány, s egy nagy könnycseppet hullatott a vödör után a kútba. Aztán az jutott eszébe: hátha nem véletlenül történt ez. Hiszen már igencsak nagylány, sőt, még annál is nagyobb, ideje párt találnia magának. Gyorsan varrt hát magának egy gyönyörű férjfogó ruhát a világvégi ecetfák lombjából, göndör hajába tücskökből szőtt pántlikát kötött, füleibe denevérszárnyból hajtogatott fülbevalókat tűzött, arcát friss farkasvérrel pirosította, aztán döngő léptekkel megindult. Alig fél nap alatt átvágott a Szőrdzsungelen, újabb fél nap alatt a Kőtavak Vidékén, s megint csak fél nap kellett neki, hogy elérje a Füvek Népének birodalmát. Akkor már annyira éhes volt, hogy a határban fogott magának egy birkanyájat, csak úgy nyersen bekebelezte, elrágcsált néhány fiatal almafát, végül kiivott egy gémeskutat. Azután elégedetten elheveredett, és békésen szuszogva átaludta az egész napot. Másnap reggel jókedvűen indult tovább, és néhány órával később, pontban délben elérte az ország fővárosát, Fűvárost.
Addigra már mindenki elmenekült onnan, mivel a pásztor, kinek nyáját Nirsze oly jóízűen elfogyasztotta, értesítette a veszedelemről Fűváros lakóit. Így csak üresen tátongó házak és mosatlan edények várták az óriáslányt, néhány legelésző birka, valamint a városkapu tövében üldögélő Jambus lovag, ki szokása szerint nagyon búbánatos volt. A nap minden percében más miatt kesergett, de leggyakrabban azon, hogy sem lovagnak nem volt igazán kiváló, sem poétának, igaz viszont, gondolta, és ilyenkor kicsit mégis elmosolyodott, hogy a lovagok között a legjobb poéta volt, és fordítva.
Ahogy Nirsze meglátta a merengő költőt, nagyon megörült neki.
– Hát te nem menekülsz előlem? – kérdezte.
– Én ugyan nem – felelte Jambus lovag. – Tegnap este elhagyott a menyasszonyom, az utolsó aranyaimat is eljátszottam kártyán, a lovam megdöglött, aztán ma reggel megírtam életem legpocsékabb versét. Mi rossz történhet még velem?
Meghatották Nirszét a lovag szavai, mert szomorúságában a saját szomorúságára ismert. Nagy hirtelen lehajolt hát, markába kapta az ismeretlent, és alaposan megnézte közelről.
Jambus lovag másnaposan pislogott, őszülő kócbajsza konyultan lógott, kopasz fejbúbja erősen fénylett és izzadt a napfényben. Nirsze mégis a legszebb daliának látta a világon, és szíve akkorát dobbant, hogy belérezgett az egész város.
– Elvihetlek-e magammal? – suttogta a lány, s hangja szélviharként kapott bele a lovag gyér hajába. Jambus lovag belebandzsított a csillogó fekete szemekbe, és egykedvűen bólintott.
– Persze, vigyél csak nyugodtan. De akkor pakoljunk fel pár hordó búzasört is, találsz eleget a korcsma udvarán.
Így is lett: Nirsze ruhája ráncai közé rejtett néhány söröshordót, Jambus lovagot pedig a keblére helyezte, hogy ne tévessze szem elől. Így indultak tovább, hegyeken és dombokon átvágva, s a lovag úgy érezte magát a ringó kebleken utazva, mintha hullámzó tengeren hajókázna. Amikor rátört a tengeribetegség, felmászott Nirsze füléhez, és saját verseit ordította bele, de olyan pajzánokat, hogy a lány zavarában felvihogott, és közben falvakat meg városokat tiport szét óriás talpaival.
Amikor este megpihentek, a lány megsütött egy birkanyájat, a lovag pedig csapra ütött egy söröshordót. Vígan megvacsoráztak, aztán a jókedvűen dudorászó lovag mindenáron fel akart mászni kedvese orcájára, hogy szájára cuppanós jóéjtcsókot nyomjon, de csak a lány térdéig jutott, ott megcsúszott a lába, s nagy nyekkenéssel a földre zuhant. Ott tüstént el is nyomta a buzgóság. Nirsze gyöngéden karjába vette szerelmét, puha szirmokból vetett neki ágyat, ügyelve arra, hogy az jó messzire legyen saját fekhelyétől, nehogy a lovagot álmában véletlen összenyomja. Aztán elheveredett a csillagos ég alatt, és mosolyogva álomba szenderült.
Ily békességben utazgattak egy esztendeig, bejárva a kerek világot, és az óriáslány minden zugba belenézett, minden hegy mögé besandított, s a sötét erdőkben fáklyákkal trappolt végig, a tavakat pedig kiitta, hogy a fenekükre nézhessen. Mindenütt rokonait, az óriásokat kereste, de hiába, nem lelt a nyomukra, még hírüket sem hallotta sehol. Utazás közben remekül mulattak a lovaggal: északon fókahúst ettek, délen zebrahúst, keleten fűszerektől köhögtek, nyugaton pedig a királyi udvarok ínyencségeit falatozták: Nirszének elég volt toppantania, már hordták is elébe a legdrágább húsokat, sajtokat, zöldségeket. Jambus lovag a földkerekség valamennyi itókáját kipróbálta, egyre vörösebb lett az orra, és már annyira zavarta a napfény, hogy sötét lencsés szemüveget hordott, mely rejtette álmos tekintetét. Közös utazásuk elején a lány és a lovag néha még beszélgettek, s nagyokat kacagtak, de ahogy múlt az idő, csak csendben, mosolyogva nézték egymást. A lovag sosem kérdezte, mire ez a nagy utazgatás és keresgélés, csak dudorászgatott, írogatta a verseit, vagy kényelmesen bóbiskolt Nirsze keblén, annyira megszokva már a hullámzást, hogy nem volt tengeribeteg többé.
Egy napon aztán Nirsze még utoljára felemelt egy fenyőerdőt, hogy bekukkantson alá, nem rejtezik-e ott véletlenül egy elkóborolt óriás, s miután csak egy alvó mókuscsaládot talált, úgy csapta vissza az erdőt a helyére, hogy a fák fele gyökerestől kidőlt. Nagyot sóhajtva roskadt le Nirsze a földre.
– Nem lesz nekem már párom sose – motyogta. – Én vagyok a világon az utolsó óriás.
Jambus lovag feltolta homloka közepére sötét szemüvegét, és borízű hangján elkurjantotta magát:
– Dejszen én a párod vagyok! Bárcsak lehetnék olyan magas, mint te. Ott csókolóznánk a felhők fölött, és ha a szívünk egyszerre dobogna, az olyan volna, mint a mennydörgés. Ha meg sírnánk valamelyik szép versemen, akkor záporozna csak a nagy eső!
– De hogyan lehetnénk egyazon méretűek? – szomorkodott Nirsze. – Egyetlen varázslóval sem találkoztunk, pedig bejártuk széles-e a világot.
Jambus lovag a homlokát ráncolta, aztán felemelte az ujját.
– Majd hajdani mesterem, Zirze Zoldan, kitől az élet nagy bölcsességeit tanultam, megsegít minket a bajban. Menjünk el a szobrához, melyet barátaimmal emeltem neki hajdan.
Nirsze még sosem halott Zirze Zoldanról, de csak lépett kettőt, már oda is értek a szoborhoz, a lány kis híján eltaposta, olyan aprócska volt hozzá képest. Zirze Zoldan daliás szobrát időközben belepte a zöld patina és a madarak sárgás ürüléke, mivel a Füvek Népének szárnyasai nem tudták, milyen egy derék tudós emlékműve ez, és sajnálatos módon az idők viharában a szobor egyik füle le is törött. De Zirze Zoldan ujját nem érte kár, még mindig rendíthetetlenül mutatott egy irányba. Mégpedig egyenesen egy közeli, kissé romos, szalmatetős házikóra.
– Na, édes lelkem, egyetlen Nirszém – mondta Jambus lovag –, várj meg itt, mindjárt kiderítem én, mi rejlik abban a viskóban, talán ott van a mi boldogságunk elrejtve.
Azzal Jambus lovag peckes léptekkel a házhoz lépett, kopogtatott hármat, és eltűnt az ajtó mögött. Várakozott Nirsze, eltelt egy nap, eltelt kettő, eltelt három, de nem nyílott ki az ajtó. Akkor az óriáslány a fáradtságtól elszenderedett, és azt álmodta, hogy a ház egy mohó vályogszörny, mely bekebelezte a kedves Jambus lovagot, s most éppen csontjait ropogtatja, húsát csócsálja, vérét pedig rideg falaira keni. Hidegrázással riadt fel borzalmas álmából Nirsze, megdörzsölte könnyes szemét, aztán óvatosan a házhoz mászott, fejét a földre tette, így a szeme sarkából éppen bepillanthatott az apró piros ablakon. De bár ne tette volna! Ott látta Jambus lovagot, aki épebb volt, mint valaha, egy megterített asztalnál ült, penészes sajtot majszolt, és egy soványka, fiatal teremtéssel kacarászott, kivel aztán egymásnak borultak, és csattanós csókokat váltottak.
Úgy érezte akkor Nirsze, hogy menten megtébolyodik. Felpattant, nagy lábának egyetlen mozdulatával felrúgta a kis házikót, aztán porrá zúzta Zirze Zoldan szobrát, s rettentő pusztítást végzett Fűvárosban: addig tiport és rúgott és csapott és vágott és öklelt, amíg vérszínű lett a fű, szívrepesztő jajgatás verte fel a környéket, és a sírás végtelen dallamként kanyargott az ég felé. Akkor Nirsze kitépte hajából a tücskökből font pántlikát, füléből kiszakította a denevérszárny fülbevalókat, leszaggatta magáról a világvégi ecetfák leveléből varrt színpompás ruhát, és szaladni kezdett. Meztelen, izzadságtól fénylő testét hűségesen követte a holdfény. Nirsze csak rohant és rohant, keresztül a Porsivatagon, a Kőtavak Vidékén, át a Szőrdzsungelen, egészen a Világvégéig, s leroskadt a Könyveskút mellé, melynek minden szenvedését köszönhette, és csak sírt, bömbölt meg nyöszörgött, míg el nem nyomta az álom.
A Füvek Népe többé nem látta az utolsó óriást. Akik életben maradtak, eltakarították a romokat, új épületeket emeltek, aztán új krónikát írtak, melybe fekete tintával jegyezték be az Átok Éjjelének történetét. Rebesgették, hogy a sok borzalom valójában Zirze Zoldan műve, ki így torolta meg halála után az óriáslányon, hogy hajdan szomorú énekével a tébolyba kergette. Mások szerint a mester Fűváros népét akarta büntetni, mert nem hitt lángelméjében. Annyi bizonyos: Zirze Zoldan nevét tilos volt többé kiejteni, szobra helyét pedig sóval hintették be. A Porsivatag felőli határt lezárták, regimentnyi katona vigyázza azóta is, hogy senki se léphessen át rajta. Ezt a szabályt azonban rendre megszegik, mégpedig a boldogtalan szerelmesek, kik átszökdösnek a határon, átvágnak a Porsivatagon, és ha a Kőtavak Vidékén kicsit beljebb merészkednek, meghallják Nirsze bánatos, Jambus lovagot sirató énekét. Olyankor végre ki tudják könnyezni magukból kínzó szerelmüket, és könnyű szívvel térnek haza. Hosszú, étvágytalan hónapok után végre bőségesen bevacsoráznak, isznak egy pohár búzasört, s közben hálával gondolnak megmentőjükre: az utolsó óriásra.
