Somfai Anna
One more cup of coffe. Nyár Walesben
(részlet)
A nagy, fekete zongora réginek és kissé megkopottnak látszik, viszont Steinway, a legjobb márka. Óvatosan felhajtom a fedelét, leütök pár billentyűt. A hangzással nincs gond, bár az egyik hang valamivel tompábban szól. Megvan, hiányzik valamennyi a filc borításból, de nem baj, a hangolás tökéletes.
Az utóbbi félévben keveset játszottam, ahányszor leültem a zongora elé, a karom elnehezült, az ujjaimból mintha minden korábbi könnyedség kiveszett volna, és bármelyik darabba kezdtem is, egy-két perc múlva feladtam. Orsi néni, a zongoratanárnőm úgy tudta, ínhüvelygyulladásom van – valóban fájt néha a csuklóm, és ezt sokkal könnyebb volt elmagyarázni, mint azt a megfoghatatlan valamit, ami lehúzott, mint egy sötét, ragacsos massza.
Egész más érzés egy idegen zongorán játszani, mint az otthonin. Belemerülök a kedvenc bevezető darabomba, Grinkótól a Valse-ba. Apa szerint Grinko a szó valódi értelmében nem klasszikus, nem elég komplex, pár akkordra épül, és nyálas, mint a filmzenék. Ehhez képest vagy ezerszer megnéztem a videót, Grinko egy szélfútta mezőn zongorázik, száll a dallam a rét felett, a távolban madárcsapat repül, egy lány harmonikán kíséri, viszi a szél a keringőt, a zongorista cigarettát szív, arcán az a fajta feszültség, ami kizár minden mást, szélzúgást, naplementét, madarat, lányt. A felvétel állítólag spontán készült, így képzelem a művészetet, amint instant megszületik, valamiből, ami megmagyarázhatatlan, titok, mágia, ködös táj, szakadozott felhő, narancs fényben parázsló cigaretta.
Most jöhet valami apa repertoárjából, legyen Chopin Esz-dúr noktürnje. Ezt még apa szülinapjára tanultam, és a szemében mintha megcsillant volna valami utána, de talán, hogy leplezze, rögtön rágyújtott. Anya dühös lett a füst miatt, aztán már valami egész más miatt vitatkoztak, behúzódtam a szobámba, hogy ne is halljam.
Az ujjaim hibátlanul futnak a hangokon, fura, most cseppet sem érzem nehéznek, mégis hiányzik valami, a könnyed futamokba mintha valaki extra súlyt pakolt volna, nem elég expresszív, mondaná Orsi néni, a zongoratanárom. Ő a legjobbat akarja kihozni belőlem, de én nem akarom a legjobbat, magam sem tudom, mit akarok, az ujjaim maguktól indulnak tovább ismeretlen irányokba.
Hallás után az amatőrök játszanak, a profik kottából, mondta mindig apa, sosem értette, hogy nekem belülről kell hallanom, és néha mást hallok, mondjuk egy másik variációt vagy befejezést. Kívülről figyelem magam, most nem improvizálok, de elhalkul a dallam, apa kifejezéstelen arcát látom, amikor beugrott a holmijáért, szia, Lil, vigyázz magadra, csókolt homlokon, én meg elhúzódtam. Legszívesebben belekapaszkodtam, és sikítottam volna, mint négyéves koromban, ne menj el, ne hagyj itt, ehelyett hátat fordítottam. Az ablakból láttam, amikor beszállt Dóra kocsijába, vissza sem nézett.
– Nem lehetne az előzőt még egyszer?
Összerezzenek, a kezem megáll a levegőben. Egy fiú támaszkodik lazán az ajtófélfának, borzas, világosbarna haj, vastag keretes szemüveg, katedrálisos egyenpóló. Az első ijedtség után rögtön magamhoz térek, és legszívesebben letörölném az arcáról a megnyerőnek szánt vigyort. Azért surrantam be ide, hogy magamban legyek, és ha valamit nem bírok, hát akkor azt, ha megszakítanak darab közben.
– Csak mert ez a nocturne egy kicsit vérszegényen hangzik, az első műsorszámod viszont egész jó volt.
– Nincs itt semmiféle műsor, eltévesztetted a termet – vetem oda, magamhoz képest visszafogottan.
A srác azonban nem érti a célzást, vagy nem akarja érteni.
– Mi volt az, amit előszörre játszottál? Te írtad? – kérdezősködik tovább.
– Szerinted, ha képes lennék ilyet írni, egy cserkésztáborban adnám elő, a parókia zongoráján?
– A cserkésztábor egész más, ott sátorozunk, tüzet gyújtunk, kenutúrára megyünk, zongorázás szóba sem jöhet, legfeljebb gitár.
Persze, nem cserkésztábor, megint nem a megfelelő szót használtam.
– Jó, akkor Cathedral Camps, de nem koncertterem – állok fel, mielőtt szétvet a méreg.
– Sorry, hogy betörtem ide – visszakozik a srác –. Az első zene tényleg szuper volt, csak túl lágy, hiányzik belőle egy kis basszus.
– Hogy érted ezt? – meredek rá, és meglepetésemben visszaülök a zongorához.
Mielőtt felocsúdnék, és összeraknám magamban, mit válaszoljak, mellettem terem:
– Erre gondolok – kezd bele valamilyen basszus beatbe. – Fölé játszod a vezető dallamot? – sandít rám a szemüvege mögül.
Na nem, ez még Orsi nénitől is sok lenne, hogy a vállam fölött belenyúl a billentyűkbe.
– Hülyeség, teljesen más ritmus – pattanok fel.
– Csak egyetlenegyszer – érinti meg a karomat. – Sorry, ha rád törtem, először hallom ezt a zenét. Minimalista téma, de van egy meditatív hangulata, mintha valami mély vízbe merülnék.
Vagy a mélybe süllyedne? Nem tudom jól értettem-e, most aztán én is nyakig vagyok a vízben, tanácstalanul bámulok.
– Lily? Szeretsz utazni?
Bizonytalanul bólintok, képek villannak be. A párizsi sugárutak, a hajnalig nyitva tartó kávéházak, az Eiffel-torony hajnalban, ahogyan patkány szalad át alatta, hány éves vagy, kérdezi egy idegen férfi, lélekszakadva futok a bérházak között, a nap melege az arcomon a Notre Dame előtt, árnyék vetül rám, Mademoiselle, ébredjen, itt nem alhat.
– Mintha valami távoli helyre utaznék, mondjuk egy mediterrán szigetre, érted? A basszus nélkül is tökéletes, csak játszd még egyszer.
A vastag, barna keret mögötti kék szempárban könyörgés csillan, és még valami, amit nehezen tudnék megfogalmazni. Még soha senki sem mondta ezt nekem a Valse-ról, nevezték már szépnek, melankolikusnak, lírainak, de senki sem tudta, hogy amikor játszom, olyan érzés, mintha egy másik világba indulnék. Magam sem értem miért, de zavarba jövök, és inkább elfordulok.
