Megkérdeztük

 

Izer_Janka_meret.jpg 
Izer Janka
(Bakos Zoltán felvétele)

 

Izer Jankát kérdeztük

 

2019-ben az Irodalmi Jelen folyóirat debütdíjasa lett, egy évre rá jelent meg prózakötete. A novellák egyetemista lányok baklövéseiről, megaláztatásról szólnak, amibe bele lehet futni az éretlenség miatt; egy eseménygyűjtemény, melynek főcíme az egyik novella címe: Ezért nem alszom nálad.

 

EHIK-KMTG-Izer-Janka-borito-el1x1024.jpgA témakör a lelki és fizikai abúzus, még egy évtizede sem volt ennyire előtérben, mint most. Miért érezted fontosnak, hogy ezzel foglalkozz?

Azt hiszem, véletlenül a legjobbkor sikerült ráéreznem egy olyan témára, ami, bár már nagyon régóta jelen van, most végre felszínre került, aktuális lett. A novellák fele megvolt már, amikor a metoo-botrányok elkezdődtek, tehát semmiképpen sem szándékolt az egyezés, sőt, kicsit vissza is kellett vennem a szövegek hangneméből, mivel eredetileg sokkal fanyarabb irányba akartam haladni (akkoriban még a feminizmus létjogosultságát is megkérdőjeleztem, mostanra kicsit finomodott a világszemléletem). Viszont a fókusz mindenképpen a tabudöntögetés volt. Nem provokáció, a legkevésbé sem a polgárpukkasztás a célom, hanem csak fényt adni egy problémának, amiről érdemes beszélni, amivel foglalkozni kell. Hiszen ezekben a témákban van most potenciál.

 

Hogyan születik a végzet asszonya? Mikor lesz a szemérmes kislány ártatlanságából pusztító női vonzerő? – veti fel a kérdést a fülszöveg. A kötet novelláiban több huszonéves lány igyekszik létrehozni a sebezhetetlen femme fatale alakját. Próbálkozásaik sorra kudarcba fulladnak, bukásuk íve mégis törvényszerű. Vajon miért olyan vonzó a fiatal lányok számára a végzet asszonya-szerep?

Valójában szerintem nem a femme fatale/végzet asszonya szerep a vonzó, hiszen ez egy empátia nélküli, mások (elsősorban a férfiak) tönkretételét élvező karakter. Ha a kötet novelláit olvasod, ott azért nagyon kevés szándék mutatkozik a férfiak gyötrésére, sőt, épp az ellenkezője érvényesül, folyamatos az őrlődés, mikor lehet nemet mondani például egy „nemkívánatos közeledésre”. Az elérni kívánt cél a szereplők számára inkább valamiféle egyensúly az asszertivitásban, olyan viselkedés és kommunikáció, hogy kényes párkapcsolati szituációkban lehetőleg senki se sérüljön komolyan. Ehhez viszont kimunkált személyiség, érzelmi érettség szükséges, amihez rögös az út. És sajnos ma még az a jellemző, hogy amikor egy fiatal nő egyszerre akar erős, szép – és lehetőleg okos is – lenni, a femme fatale az a fogalom, amit vagy a férfiak akasztanak rá (tisztelet minden kivételnek), vagy egyáltalán, amit először példaképként megtalál. Nagyon kevés minta volt eddig erős nőkből, amiből táplálkozhattunk, hiszen eddig nem ezt a nőtípust preferálta a társadalmunk, csak most kezdtek újra beszédtémává válni, előtérbe kerülni a történelem nagy női nevei is.

 

A novellákból az is kiderül, mennyire fontos lenne az önismeret és az önnevelés ahhoz, hogy elkerüljük a csapdákat. Nagyon jó, hogy fiatal író tárja a témát saját generációja elé, ezzel az idősebbeknek is sokat segít a fiatalok megértésében. Milyen a könyv visszhangja?

Nemrég Baráth Tibor kritikus készített velem interjút a Hitel folyóiratba, és már akkor és aztán az ugyanott megjelenő, egyébként tényleg szuperjó kritikájában is nehezményezte, hogy milyen kevés visszhangot kapott a könyv. Én pedig alaposan meglepődtem. Abban igaza van, hogy a nevesebb kiadók sikerkönyveitől messze vagyok a visszhang terén (is), de azért az első kötet sohasem szokott óriási példányszánban elkelni (legalábbis a szépirodalom terén), ritkán kapnak egyáltalán kritikát is. Ezt elvárni teljesen abszurd lenne/lett volna. De panaszra semmiképp sem lehet okom, szültetett a könyvről legalább nyolc kritika és recenzió, díjat nyertem vele, hozott két tévészereplést, miatta bevettek a KMI 12 tagjai közé, a kötet magját adó Tihanyi ekhó a 2022-es Év novellái-antológiában is szerepel, túl vagyok már körülbelül húsz kötetbemutatón. Ezek egy debütkötetnél óriási sikerek, nagyon ritka, hogy már elsőre ennyi pozitív visszajelzést kapjon az ember a szakmától. Olvasók terén pedig az a jellemző általában, hogy az első könyvet leginkább csak barátok-ismerősök olvassák. Épp ezért különösen nagy eredmény, ha olyan olvasókat talál meg, akiket személyesen nem ismerek. Amikor tavaly ősszel meghívást kaptam Szegedre Debreczeni Andrástól, kedves hittantanár ismerősömtől, szervezés közben meglepve mesélte, hogy a tanítványainak nagy részéről kiderült, már olvasták a könyvet, még mielőtt ő ajánlotta volna. Szóval nekem egészen eufórikus élményeim vannak ezzel, nagyon-nagyon hálás lehetek azért, amilyen fogadtatásban részesültek a novelláim. Bár egy ideje a visszajelzések alapján én is úgy látom, hogy ez a könyv mindenkinek segíthet, hogy a fiatal felnőttek világát, a huszonéves lányok fejében zajló káoszt kicsit jobban megvilágítsa, segítsen megérteni, azért amikor megírtam, nem gondoltam, hogy ekkora sikere lehet. Nem is számíthattam rá, hiszen ráadásul a covid kellős közepén jelent meg. Kicsit megrészegített ennyi figyelem, még nem ocsúdtam fel belőle.

 

Feltűnt a napokban egy idevágó interjú a sztárfilozófus Byung-Chul Han-nal, aki először tartott előadást Budapesten. Arról beszél, hogy a teljesítményalapú, digitalizált fogyasztói társadalom kiirtja az erotika írmagját is, száműzi a képletből a Másikat, csak a nárcisztikus Én marad a gödör alján. Mi a véleményed erről?

Nagyon örülök, hogy ezt az interjút idézted, mert azt hiszem, a novelláim éppen erről akarnak szólni. Nem a digitális részéről, az lassan mindenkinek egyértelmű, közhelyes, inkább az erő és a gyengeség egyensúlyának megtalálásáról. Arról, hogy az önsorsrontó kesergés a problémamegoldó személyes beszélgetések helyett, a személytelen, várakozás nélküli, „gyorsan lerendezett” együttlétek hogyan csonkolják a pszichét, a lelket. Amit Byung-Chul Han tétlenségként fogalmaz meg, én abban az állapotban látom az érzelmi érettség bizonyítékát. Amikor valaki ki tud lépni a saját nárcisztikus poklából és észrevenni maga körül a világ jó dolgait, élvezni a szerelmet – ha fáj is –, örülni a virágoknak… de nem akarok giccsbe fordulni, szóval, ha képessé válik a hálára, akkor éri el azt, amire a novelláim főhősei vágyakoznak. Csak nem találják az utat. Talán a kötetem olyan lámpa az útvesztőben, ami megvilágít egy-két zsákutcát. Vagy néhány behajtani tilos táblát.

 

„Írok, mert muszáj. Mert nélküle nem érzem magam magamnak, sem embernek. Azt jelenti, hogy élek. Hogy van hivatásom. A fő kapaszkodóm az élethez.” – vallod az írásról. Mint sokan mások, naplóírással kezdted, aztán egyszer csak irodalom lett belőle. Érdekelne, hogy mi volt a fordulópont?

Nagyon fellengzősre sikeredett vallomás ez, pedig nem annak indult. A többi KMI 12-essel együtt felkértek, hogy írjak egy ars poétikát, én pedig azt üzentem vissza, hogy márpedig nekem olyanom nincs, és szerintem nem is nagyon lesz. Végül egy anti-ars poétikát adtam le, körülbelül összefoglalva benne, miért nincsenek nagy, népnemesítő, meg egyéb hangzatos céljaim, szándékaim. Ebbe került bele ez a kijelentés.

A naplóírást tizenegy évesen kezdtem, és eleinte, nagyjából a gimnázium végéig bőven kielégítette a grafomániámat. Aztán, mint minden függőnél, egyre több és több kellett az írásból. Azt hiszem, ez váltotta/nevelte ki az írói ambíciókat, igaz, apró előjelei azért mindig voltak, például amikor műanyag, zöldalmás tányéralátétből „olvastam” mesét a testvéreimnek, vagy első osztályban verset írtam egy kislányról, aki egy kicsi léggyel akar játszani, ám az folyton elrepül. De az egyetemig ezt nem nagyon vettem komolyan, míg ott meg nem tudtam, hogy ez is egy szakma, ami részben kitanulható. Innentől nem volt megállás.

Azért hozzá kell tenni, hogy sohasem kezeltem az irodalmat és a naplót egyként. Nagyon fontos máig is, hogy a napló magánjellegű legyen, azon át megszűrjem, lepároljam az élményeket, és aztán a megmaradt esszenciát, meg a fantáziámat, meg a másokkal történt eseteket, szóval, ami nem fért bele, azt kotyvasztom össze valami szépirodalmi főzetté. Így lett a függőségből végül is hivatás.

(Egyébként az idézet előtti rész így szólt: „Ha nem lenne ösztönszerű kényszer, nem érteném, miért áll írónak ma valaki. Nem éri meg, enélkül biztosan nem. De gondolom, ez minden kortárs alkotó egyik alapproblémája. Ezért csodálok és irigylek mindenkit, akinek emellett még van célja, írói/költői hitvallása, világmegváltó vágya is. Én nem hiszem, hogy ez a világ megváltható.”  Tehát írok, mert muszáj stb. Kicsit geil a szöveg, elnézést kérek a nagy szavakért. Azért a lényeg benne van.)

 

Úgy tudom, egyelőre maradsz a prózánál. Mik a terveid?

Tabudöntögetés továbbra is. Szeretnék a gyásszal és a korunkbeliek halálfélelmével foglalkozni – szerintem minden korosztálynak megvan a maga halálszorongása, és ezek nagyon különböznek (nyilván az élettapasztalat okán is). Efféle regényen dolgozom, meglátjuk, mi lesz. Elbeszélői módban pedig nagyon izgat a párhuzamos hangokkal, az idősíkokkal való játék, hogyan lehet egymásba játszani őket anélkül, hogy az érthetőség rovására menne. Vagyis rezonáljon a múlt a jövőre, hasson a jövő a múltra, mindez vetüljön ki a jelenre; az elbeszélők bár máshol, máskor szólalnak meg, mégis reagáljanak a másikra. Meg ilyenek. Móka.

 

(Kérdezett: Szepesi Dóra)


Főoldal

2022. augusztus 02.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Mindák Dániel: CsokitortaCsabay-Tóth Bálint: A sarj
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Fekete Vince: Gyönyörű apokalipszisAcsai Roland verseiGál Ferenc verseiFarkas Wellmann Éva: Magad lehetsz
Oberczián Géza: EgyedülOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png