A telep költői csoportba tartozó szerző, esztétika-filozófia szakos, esszéket, kritikákat is ír, tavaly jelentkezett első verseskötetével. A furcsa című könyvről „Alkalmi magyarázatok a húsról”,  Marno János a fülszövegben azt írja: „Borítékolhatom, hogy ennek a költészetnek egészen perdöntő következményei lesznek a mára egészen elhangulatosodott honi lírában.”

– Nagyon örültél ennek a dicséretnek, de azt is mondtad, hogy bár nem érzed elhibázottnak, mégis ellentmondásos a kapcsolatod a könyvvel, hiszen hogy mire jut az ember a saját költői nyelvével, azt végül is egy belső küzdelem dönti el. A megjelenése óta eltelt több mint másfél év alatt bizonyára leszűrhetted, hogyan fogadták.


– Érzésem szerint kedvező fogadtatása volt a könyvnek. Persze ez is relatív. Kötet nélküli költőként nem siettem a vers-anyag megjelentetésével, nem mozgatott semmilyen kötetdüh, hiszen nem gondoltam, hogy valaki is „várná” ezeket a szövegeket. (Hálás naivitás volt ez, mert így a verseknek csak maguknak kellett megfelelnie, nem volt külső horizont.) 2004-2005 környékén (amikor a kötet nagy része született), a napi irodalmi sajtóban körülnézve állóvízszerű hangulatot érzékeltem mind a legfiatalabb líra teljesítményét, mind a rá irányuló figyelmet illetően. Vagyis nem volt egy olyan befogadói, vagy alkotói közeg, melyre egy elsőkötetes számíthatott volna. Ennek alapján úgy véltem, az első verseskötet tipikus sorsa a légüres térbe érkezés, ami azt jelenti, hogy se negatív, se pozitív recenziók nem készülnek, gyakorlatilag láthatatlan könyvek és fantom-pályák születnek. Ehhez képest érzem pozitívnak a kötetem fogadtatását, hiszen számos reprezentatív fórumon jelentek meg hosszabb-rövidebb kritikák. Persze ez egy bonyolult folyamat, összefügg azzal is, hogy megváltozott a fiatal líra „halmazállapota”. Mozgékonyabb, izgalmasabb lett a közeg, számos új név és teljesítmény bukkant fel, illetve lett láthatóvá aránylag rövid idő alatt.
A fiatal lírával kapcsolatos pozitív tendenciák mellett persze vannak olyan jelenségek, melyeket kifogásolhatónak tartok. Az első kötetek recepciója (ha van egyáltalán) legtöbbször még mindig kimerül egy bennfentes „pontozásban”, a véletlenül odatévedő kritikus pár sorban kiosztja az érdemjegyet, aztán gondolkodó elidőzés nélkül továbbáll. Az adott szerző ennek alapján akkor mondható sikeresnek, ha elég sok, látszólag egymástól távol álló kritikustól kapott, mondjuk, közepesnél jobb értékelést. Ezzel (az általam kicsit kiábrándultan vázolt) folyamattal talán az a fő probléma, hogy ritka az olyan elemző és megértő kritikai szöveg, mely valóban képes lenne a recenzált anyag világát, és annak poétikai működésmódját invenciózusan kibontani. Egy első (vagy akár második, harmadik) kötetnél ez persze nehéz, és inkább a kivárjuk-mi-lesz-belőle attitűd dominál, de szerintem mégis fontos lenne, ha több olyan szöveg készülne, ami nem akarja megúszni az értelmezés feladatát, hogy álobjektíven vagy harciasan előadott pontozásban merüljön ki.                                  
De talán ennyi elég is az irodalomszociológiai „rossz közérzetből”. Mindent egybevetve, szerintem kifejezetten izgalmas most fiatal költőnek lenni. Vannak csoportok, szárnyak, műhelyek és frontok, de ami talán fontosabb: van kivel beszélgetni. Aki színpadias szócsatát akar vívni, megteheti, mert vannak teátrális indulatok is a levegőben. De az sem találja magát egyedül és „agyonhallgatva”, aki inkább a csendesebb, lassabb munkát kedveli, és nem akar parókát hordani. Én inkább az utóbbi típusba tartozom, szerepelek itt-ott, de jobban szeretek otthon a szövegekkel „vacakolni”.

– Pollágh Péter írja a kötetedről, hogy állandóan elágazik, és mint gáztól a lufi, soronként töltődik fel a jelentés, meg az olvasó. Különböző költői élményeidben is elágazol, például Pilinszkyt, Kemény Istvánt is felhasználod mint táplálékot, viszont a kortárs líra divatos darabjairól meg általában azt gondolod, hogy műveltségi transzparensek, üres ornamentikák, zenélő dobozok. Milyen viszonyban vagy akkor valójában a kortárs irodalommal?

– Úgy látom, akkor most megint kultúráról, irodalomról, hagyományról kell beszélnem. Ez elég idegesítő tud lenni. Megpróbálok tehát a lehető legnagyobb naivitással fogalmazni. Újra visszatekintve a kétezres évek elejére, amikor még csak olvasóként találkozhattam a kortárs költészettel, olyan benyomás alakult ki bennem, hogy az irodalmi tér fojtogatóan tele van „kultúrával”. Vagyis olyan szövegekkel, versekkel, melyeknek, úgy tűnt, legerősebb vágya, hogy kultúrtárgyak legyenek. (Nem akarok most irodalomtörténészt játszani, csupán naiv olvasmányélményemet osztom meg.) A posztmodern intertextualitás olyan eklektikus bútordarabjai között szorongott az olvasó, melyek egyfajta biedermeier bornírtsággal hirdették múzeumi rangjukat. Ahová lépett az ember német és francia mottókba botlott, és sejteni lehetett, hogy nincs kijárat az „irodalmi” költészetből. Persze ott volt még a rokokó bűbájosság kultusza, az ironikus szerepjátékok és populáris song-ok szoborparkja. (De az ilyen „elemelt” hangokkal szemben fellépő hétköznapi, vallomásos költészet is kb. annyira tűnt hitelesnek, mint egy Patyomkin-falu.) Valahogy semmi se tűnt valóságosnak. (Persze mi az, hogy valóságos, ha szövegekről van szó stb.) Az Alkalmi magyarázatokban többek között azért próbáltam egy elemi-anyagi (emiatt sokszor nem is emberszabású) síkra visszahelyezni a verset, hogy kijuthassak ebből a szimulációból. Persze lehet, hogy nincs semmi odakint.
Nem akarom az egész problémát egy élet versus kultúra ellentétre leegyszerűsíteni, mindenesetre, a kötet megírásakor volt bennem egy alapvetően aszimmetrikus kultúra- és formafelfogás. Ez vezetett ahhoz, hogy a költők magánjellegű feljegyzéseit (mint pl. Szabó Lőrinc naplójegyzeteit) próbáljam lírai logikával (félre)olvasni, s így egyfajta egzisztenciális ready-made-t hozzak létre. (Ez a technika mostanában egyre jobban foglalkoztat, pl. a levélforma lehetősége izgat az utóbbi időben.) Néha úgy érzem van bennem egyfajta – a művészettörténettől elbirtokolt kifejezéssel élve – neoprimitivista  indulat, ami nem csupán a látványos intellektuálizálástól tart távol, hanem a jól formáltság plasztikus eszményétől (több-kevesebb sikerrel). Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy egy aszketikusan hermetikus líra lenne az eszményem. Sőt, az újabb szövegeimben kifejezetten sok intertextust, utalást használok. De ezek inkább zaj- és hangminták, mondattöredékek, hajfoszlányok, legtöbbször jelölés nélkül. Nem az applikáció gesztusára akarom elsősorban felhívni a figyelmet, hanem a felismerhetetlenségig torzított üzenetek hulladékplasztikája érdekel. Ehhez a témához kapcsolódik, hogy még tavaly elkezdtem egy versciklust, amiben Gál Ferenc Jelenetek a bábuk életéből című verseskötetének egyes mondattöredékeit használtam kiindulási alapként. Egyrészt nagyon tisztelem a szerzőt, tehát van egy hommage-jellege is a koncepciónak, de a szövegek szerveződése engem inkább az ókori áldozati rituáléknak arra a mozzanatára emlékeztet, amikor az áldozat testét széttépik (szparagmosz), majd elfogyasztják (ómophagia). Én ilyennek látom a saját hagyományomat: emésztetlen és elidegenedett törmelék keringése.
Ami a „kortársaim” és a költői-kulturális hagyomány viszonyát illeti, most csak egy példát emelnék ki, mégpedig Lanczkor Gábor Vissza Londonba című kötetét. Ebben a könyvben olyan versek találhatóak, melyek valamilyen értelemben egy-egy festményhez, képzőművészeti alkotáshoz kapcsolódnak. Nagyon bátornak találom ezt a kötetet, mivel a műveltségi anyag hozzá „szervesül” a szövegekhez, nem csupasz ornamentika, hanem szuverén módon kisajátított személyes valóság. Lanczkor mitológiája egyszerre univerzális és privát, a költői potenciál forrása a profanizáció, vagyis az a radikális gesztus, mellyel a múzeumi tárgyak kihasítódnak a köréjük épített-írt kultikus kontextusból.

– Egyik versedben azt írod, hogy valahol van egy központi seb. Erről egy beszélgetésben megállapítottad, hogy ez lenne a vizsgálatok tárgya, vagy az Alkalmi magyarázatok kérdése. A megjelenés óta sikerült lezárnod valahogyan ezt a költői vizsgálatot? Merre látszanak új utak? Szóval, mivel foglalatoskodsz mostanában?

– Mostanában sajnos keveset írtam. Ennek elég profán okai vannak: épp most fejezem be az egyetemet, sok a teendő, szakdolgozat, miegymás. A lírához szükséges elliptikus gondolkodást néha nehezen tudom összeegyeztetni az értekező szövegek írásával. De a munka persze most is folyik, újabban a prózaversek érdekelnek. Szerintem a prózaversben, illetve a vele rokon alakzatokban még sok a kiaknázatlan lehetőség. A vers mechanikus (mű)tárgyiasulása, a lírai plaszticitás elleni hatékony eszköznek látom a prózai elemek, narratív megoldások bevonását a szövegépítésbe. Lehet, hogy ez az út a vers és a próza közötti senkiföldjére vezet, de hát nem gond, akkor izgalmas a kísérletezés, ha kiszámíthatatlan az eredmény.