Baráth Tibor
Az utolsó „krimi”
Bognár Péter: Elmész, visszajössz, sose halsz meg
A Hajózni kell, élni nem kell, illetve a Minél kevesebb karácsonyt olvasása során megszoktuk, hogy ha Bognár Péter „bűnügyi” regénnyel jelentkezik, akkor e műfaji megjelölést idézőjelek közé kell tennünk. Nincs ez másként az Elmész, visszajössz, sose halsz meg címre keresztelt harmadik, a trilógiát lezáró alkotással sem, amire tökéletesen illenek a narrátor azon kifejezései, mint anti-detektívregény, antinyomozás, antitörténet. A korábbi két kötethez képest a szerző sok változtatást eszközölt; egy új regényszerkezettel állt elő, összetett s kiterjedt tér-időbeli korlátok között működteti a cselekményt, új szereplőkkel népesíti be a szöveget, és minden korábbinál élesebben vizsgálja az irodalmi mű és a referencialitás kapcsolatát. A legszembetűnőbb változás talán mégis az, hogy a korábban csak háttérszereplőként emlegetett „Bognár úr” története köré szerveződik az új elbeszélés, tovább gyarapítva ezzel a magyarországi autofikciós irodalom egyébként sem szűkös listáját.
Az Elmész, visszajössz, sose halsz meg két történetszálat vegyít, egyrészről egy új polgárőr kalandját ismerhetjük meg, másrészről a narrátor – akinek a neve szintén Bognár Péter, szintén író, szintén két polgárőrregényt jelentetett meg (ezek címei is teljesen azonosak az eredetiekkel) – körülbelül három hónapját kíséri végig. Mindkét történet egy időben játszódik, a hangsúlyos részek pedig külföldön; ám ne szaladjunk ennyire előre. A regény egyik középponti, Beckettől származó idézete (számos visszatérő utalást találhatunk akár Tandori vagy Lao-Ce műveire is) a következő: „Visszamentem a házba, és leírtam: Éjfél. Az eső veri az ablakot. Nem volt éjfél. Nem esett” (5). Ez a számos alkalommal visszatérő idézet már az elbeszélés elején felhívja az olvasók figyelmét arra, hogy a szöveg a referencialitás és az irodalmiság játékterévé válik majd – jóformán mindvégig azzal a tudattal forgatjuk a szöveget, hogy bár száz százalékig hitelesnek tűnnek az elbeszéltek, a legkevésbé sincs közük a valósághoz. Bognár Péter folytonosan olvasói megvezetésén fáradozik, ráadásul sikerrel, újra és újra felépíti az olvasók bizalmát, s amikor ez a bizalom már erősnek tűnik, egy mérnöki pontossággal beiktatott (szó)fordulattal darabokra is töri; ismét tudatosul bennünk, hogy amit olvasunk, az csupán egy irodalmi mű. A valóságossal és fikcióval történő zsonglőrködés hatásmechanizmusában rejlik a regény egyik fő ereje. Nem véletlenül hangzik el egy helyütt Paul Auster neve, az Elmész, visszajössz, sose halsz meg pont olyan szöveglabirintust épít fel, mint az amerikai szerző a New York trilógia darabjaiban, ahol a személyiség szétírása mellett a fikció határtalanná válása is fő témává vált, sőt az ezredforduló egyik leginnovatívabb példáját láthattuk arra, miként lehet az irodalomról, az individuumról és a történetként felfogott valóságról írni. Bognár regényének áldozatát is Individumnak nevezik (nevének jelentéséről később még szót ejtek), a két főszereplőnk történetét utólag, emlékeikből ismerjük meg, és a Bognár-narrátor többször is utal arra, hogy az olvasottak a Bognár-szerző fantáziájának szüleményei: „Én most, böktem a kisház felé, én most ott ülök bent, és épp egy fordulatos cselekményű nem tudom, micsodán dolgozom, nevezzük kriminek” (74), „Ha képes lennék még gondolkozni, most megszakítanám a történet fonalát, és eltöprengenék, vajon nem ugyanezt csinálom-e írás közben. Újítás, átgázolás, mindent elpusztítani vágyó öröm, hátha a szavakban, a mondatok által újjászüli magát a világ végre” (107), „a tömbházak közti, végtelennek tűnő szürkeségben átléphettünk egy határt, mert hiszen ez már kitaláció, mert hiszen ezt én találtam ki, nem is olyan régen” (224).
A metafikciós írásmód mellett a szereplők csontszerkezete is utal az átjárhatóságra irodalmi mű és valóság között, ám ennek felismeréséhez a trilógia korábbi darabjait is ismernie kell az olvasóknak. Az első és második részben Oktáv volt a főszereplő, az ő története töltötte ki a regények nagy részét, mindenki más csak háttérszereplőként tűnt fel – például Bognár úr az író is, akire a polgárőr gyanakodva tekintett, és csak néhány jelentben szerepelt. Az új polgárőr a harmadik kötetben Antal – aki, bár azt a narrátor tagadja, Oktáv modellje volt. A regénybeli áldozat Individum, mint kiderül, zsarolta is az elbeszélőt, mert úgy érezte, az róla mintázta egy korábbi szereplőjét. A regényben szereplő Bognár azonban legtöbbször a Besszeller gúnynéven említődik, és állandóan a „barátom” szóval utal Antalra… E trilógia személyiségek tükörterme: ha a valóságban létezik egy polgárőr és egy író, ők csak mintául szolgálhatnak arra, hogy Antal vagy Bognár úr megszülethessen. Ám ezek is csak minták, amik sokszorozódhatnak – így jött létre Oktáv, Besszeller vagy Individum. Az irodalmi karakterek a valóságból származnak, ám a regényben lévő szereplőknek – tulajdonképpen – nincs közük a valósághoz, olyan igazság ez, ami nélkül a szépirodalmi alkotások értelmezése félrecsúszik. Ezt az alapviszonyt nem tudja megérteni Individum, aki fényképészként mindig az ember személyiségét próbálta életre hívni a képein, ám egy elbeszélésben nem véletlenül hullik ki egy „u” betű a becenevéből, vagy juthat fontos szerephez néhány olyan karakter, akiknek nincs is nevük, mint a mandzsettás fiú, a kövér férfi vagy az öregasszony. Az Elmész, visszajössz, sose halsz meg lapjain nem tükörképek, csak árnyalakok jelennek meg, nem emberek, hanem karakterek, nem a valóság, hanem elbeszélés – azaz minden személyiség csak a története által épül fel, s csak annyiban, amennyiben szükséges a cselekmény szempontjából.
Már a korábbi regényekben is keveredtek az író és a polgárőr szólamai, ebben a szövegben azonban úgy tűnhet, jobban szétválnak a nézőpontok, ám ez csak féligazság, ami első pillantásra tartható ugyan, de a cselekmény előrehaladtával egyre kevésbé. Maga az elbeszélés tagoltabb, mint korábban: van egy bevezető rész, majd a harminchat számozott fejezetet követően egy epilógus zárja a történetet. A számozott részek első negyede koherens, az elbeszélő az író, tárgya a faluban történt gyilkosság, illetve annak háttértörténete, miért is válhat gyanúsítottá, majd ezt követően a nézőpont a polgárőrre vált, és hamarosan felváltva követi egymást az író és polgárőr jelenete, a két történetszál egyre közelebb ér, és bár egy csavarnak köszönhetően nem fonódnak össze végül, egyértelmű, hogy két parallel cselekményszálat követünk. Mindkét főszereplő a saját útját járja be, és mindörökre megváltoztatják életüket, mint az világossá is válik a zárlathoz közeledve, ahol már mindkét szereplő retrospektív elbeszélésbe vált, és a közelmúltra, jelenre is reflektálnak elbeszéléseik közben. A két történetszál azonban nemcsak a szereplők barátsága miatt egészíti ki egymást, hanem mert az író és a polgárőr alakja egyre többet tükröz vissza a másikéból, lassan alakmásokká és sorstársakká válnak, sőt az epilógusban már a szerepcsere lehetősége is felmerül az íróban: „Ha Tóni ártatlan, akkor beállok hozzá polgárőrnek, a keze alatt fogom kitanulni a tennivalókat, a fia leszek. Ha viszont rábizonyítja Antal barátomra a gyilkosságot, akkor még jobb. Akkor egyenesen Antal barátom helyére fogok beállni […] legfőbb célom az lesz, hogy felhívjam a feleségemet, hogy kiépítsek egy számomra elviselhető, alternatív valóságot, elméleteket fogok gyártani, tévképzetek rabja leszek” (275).
Akárcsak Auster említett trilógiájában, Bognár regényében is körbe-körbe járnak a szereplők – nem sejtve, hogy önmaguk nyomában vannak, és hogy sajátos elképzeléseik miatt siklik félre életük. Még nem ejtettem szót arról, mennyire lehet krimiként kezelni az új elbeszélést, pedig a válasz egyszerű: teljes mértékben. Már ha a bognári terminológiában értelmezzük a műfajt, ez esetben ugyanolyan krimi, mint az előző két rész. Hagyományos értelemben természetesen ki kell tennünk a műfaji megnevezés mellé az idézőjeleket, mint említettem. A regény rögtön egy bűntény helyszínére vezeti az írót: valaki halálra verte Individumot. A hagyományos krimik a bűntény feltárására és a bűnös kilétére összpontosítanának, azonban ennek a kritériumnak az Elmész, visszajössz, sose halsz meg csak részben felel meg. Pontosabban: van bűn, bűnhődés… na de vannak-e bűnösök? Ha a gyilkos kilétére kérdezünk rá, a vélemények megoszlanak; bár Slommer, a rendőr az íróra gyanakszik, és feltételezi, hogy volt is indítéka (tulajdonképpen az, hogy Individum magára ismert az egyik regénybeli szereplőben és ezért zsarolni kezdte az írót), sőt, a berlini kiadóval való tárgyalást szökésként is értelmezi, aminek következtében őrizetbe veszi az írót annak otthonában, nyomozása – ha egyáltalán folytatott bármiféle nyomozást – az elbeszélésnek nem képezi tárgyát. Besszeller azonban nyomozni kezd, mert Antal eltűnését úgy értelmezi, hogy barátja a gyilkosság után külföldre szökött. Feltett szándéka, hogy valahogy eléri őt, és rábírja, adja fel magát. Besszeller nyomozása azonban inkább csak feltételezés, és néhány nyomot leszámítva nem ássa bele magát az ügybe, annál fontosabb teendője van: dűlőre próbál jutni önmagában a házasság és a hűség kérdését illetően. Ám a gyilkos személye végül meglepetést okoz: Ibolya, a tehéntartó, aki alkalmazta Individumot tehet a férfi haláláról, vagyis – értelmet nyer az író mondata, miszerint soha többé nem ad tanácsot senkinek. Besszeller, aki korábban kék-zöld foltokat látott Ibolyán, azt javasolta az asszonynak, hogy kössön téglákat a tehenek farkára. Ám azok a súly ellenére is csapdostak, ami Individum balesetéhez vezetett… Ezek fényében mégsem találunk bűnöst, legalábbis a fentiek között, hiszen Antal, akit átvert, kifosztott és kis híján megölt egy külföldi bűnszervezet, számos bűnös emberrel találkozik: a mandzsettás fiúval, az Opel Corsában ülőkkel, a kövér férfival, annak lányával, a kövér férfi embereivel, Milekkel, illetve annak embereivel… Mégis talán az a legfontosabb, ki bűnhődik a regényben, mert ez csak három emberre igaz: Ibolyát a vétlen emberölés őröli fel, Antal saját naivitása és tévképzete miatt elvesztette a polgárőrség teljes vagyonát, saját megtakarított pénzét és szeretett kutyáját, Szaffót, Besszeller pedig sajátos gondolkodása és felelőtlennek látszó önzetlensége miatt veszíti el családját. Nem véletlen, hogy a regény valódi témája Antal vakhite és a hűség problémája körül forog. Individum csak néhány megjegyzés erejéig fontos, a bűncselekmények történetei Antal külföldi útjához kötődnek, ám ezek is csak a regény lapjain játszódnak le, mert Antal hiába tér vissza szenvedései helyszínére, akárcsak egy mesében, egy árva nyom nélkül tűntek el az elkövetők.
Összességében az Elmész, visszajössz, sose halsz meg talán a trilógia legjobb kötete lett. Van néhány gyenge pontja, mint például a hanyag szerkesztői munka (rég láttam ennyi elütést, és akad néhány torzóban maradt mondat is), az elkent részletek (Besszeller és az ő lánya igencsak szorult helyzetükből egyszerűen elfutnak, szabadulásukat egy mondatban foglalja össze a narrátor, de Antal hazatérését is inkább átugorja), illetve a regény zárása is kilóg a szerkezetből (szinte már öncélúnak hat Krasznahorkai születésnapjának leírása, majd túl éles a váltás Antal utolsó perceinek leírására). Mindezek ellenére maradandó olvasmányélmény, főleg a krimik, illetve a metafikciók kedvelői számára, a regénytrilógia igencsak szerethető, de szomorú, hogy nem lesz még öt kötet. Mindenesetre Bognár Péter idén érkező, a trilógiától független könyve sem tud szakítani a krimi, illetve a paródia műfajával, amibe mostanára kiválóan beletanult, így az Elmész, visszajössz, sose halsz meg csak a polgárőrös „krimik” sorát zárja.
Magvető, Budapest, 2025.
Megjelent a Bárka 2026/3-as számában.
