Csillag Tamás
Szikra
Több irányból nézem, markomban mi marad,
dübörög alattam a szerelvény,
az agrársivatag.
Fényt, fényt kérek abból még,
lassan betemet a vörös, a kék,
több irányból nézem,
ahonnan húszévesen álltam,
vibrál a távol.
Talán az eső, gyógyító eső kellene,
hátha újra megkeresztel minket,
kimosdatja régi, poros szavainkat,
a horizontra szórt tanyák
instant panoptikumát.
Régóta nem álmodom róla, hogy esik,
ülök a júniusi nyár fülledt,
másodosztályú kocsijában,
s valamit tenni kéne, valamit mondani,
megkeresni újra a fiút.
De nincs kiút.
Kurvára nincs kiút.
Egy hét eltelt megint
Egy hét eltelt megint,
tódul a hideg a kertek felől,
elmúlik ez a félrevezetett évszak,
beterít olvashatatlan levelekkel,
fázik a lábfejem, a talpam,
nem forrósítja a nyári delek homokja,
ahogy engem sem tüzesít már
kánikulai eszme.
Ez a vége, hogy elcsendesülünk?
Itt mindenki hangosan beszél,
de meg nem érkezünk soha,
s csak tódul a hideg a kertek felől,
a várakozás feloldhatatlan feszültsége.
Kinek a dolga felfeszíteni a tulipánokat,
restaurálni a tegnap emlékműveit?
Egy hét eltelt megint.
Tódul a hideg a kertek felől,
mint egy zsákfalu semmibe futó főutcája,
olyan téli esték jönnek,
mély hallgatások.
Nyugszik a nap fönt, egyre feketébb, kékebb,
távlatot keres benne egy kotorékeb.
Bújócska minden
Nézem a villogó volume ledet,
már nem is mindegy: hangos, vagy halk vagyok.
Meg lehet szokni ezt is, a csendeket,
a virrasztást, a száraz szájpadlatot.
Szokni kell, mint a pálinkát a sörre,
és lassan belakni azt a szelet űrt,
mert igazából nem is vágytam többre,
csak betölteni vele az egyedült.
Már nem fuldoklom böngésző fehérben,
lopva betakarom a feleségem.
Így csukódik be minden nyitott mondat:
nem istent kerestem, csak önmagunkat.
Névtelenül rejtenek a tűzfalak,
bújócska minden, hogy megtaláljanak.
Megjelent a Bárka 2026/3-as számában.
