A legfrissebb hírek szerint (június 30.) Dragomán György regényét ajánlja a New York Times. Kegyetlen portré az életről egy totalitárius társadalomban. Sötéten szép, egyszerre brutális és lefegyverzően gyöngéd, szikrázó és akrobatikus – írja róla a napilap kritikusa, aki szerint a szokványos központozást figyelmen kívül hagyó terebélyes nyelvezet a kimerültség és őrület hangulatát tükrözve remekül átadja a főszereplő, a 11 éves Dzsátá gondolatait. A 34 éves író, aki a Berlini fal leomlásakor költözött át családjával Marosvásárhelyről Szombathelyre, Kelet-Európa múltjának szemléléséhez friss nézőpontot kínál.

- Regényed páratlan nemzetközi siker, 25 országban már megjelent, vagy jelenik meg hamarosan: Nagy-Britanniában Németországban, Lengyelországban, Szlovéniában, Hollandiában, Norvégiában, az Egyesült Államokban már olvasható, de várható például Brazíliában és Portugáliában is, s készül a finn, spanyol, katalán, görög, török és héber fordítás. Mit szólsz ehhez?

- Természetesen nagyon örülök neki. Az írás számomra hosszan tartó, magányos folyamat, és amikor végre kész a könyv és be lehet menni az első példányért a kiadóba, az olyan ünnepi pillanat, mint a születésnap és a karácsony egyben. Egy-egy idegen nyelvű példányt kézbe venni meg szinte ugyanakkora öröm, úgyhogy valóban nagy boldogság, hogy most jó párszor átélhetem a kész könyvbe belelapozás nyomdaszagú, örömteli pillanatait.

- A novellaregény egy kiskamasz monológja, akinek az apját egyik pillanatról a másikra munkatáborba hurcolják, így egyszeriben szembesülnie kell a felnőtté válás terheivel, mégis képes rá, hogy játékosan élje a kemény, brutális hétköznapokat. Első regényedhez, A pusztítás könyvéhez képest nagyon más a stílusod. Mi volt a célod vele?

- A pusztítás könyvéhez egy elég sajátos hangot használtam, amikor kész lettem vele mindenképpen szerettem volna másként írni, hiszen miután majdnem nyolc évet töltöttem a saját empirista és hiperrealista mondataim között, szerettem volna másfajta hangon megszólalni. A külső nézőpontú narráció után nagy váltás volt a monológ, de egyszer meghallottam ezt a gyerekhangot, és engednem kellett beszélni.

- Feleséged, Szabó T. Anna költő. Tőle tudom, hogy nincs külön szobátok, a laptoppal a lakás szinte bármely pontján tábort üttök a legvalószínűtlenebb időkben, és dolgoztok. Közben olyan helyzetek állnak elő, mint például, amikor Beckett Watt című regényének egyik legkacifántosabb passzusát úgy fordítottad le, hogy kisfiad, Gábris közben egy sárga műanyag kalapáccsal püfölte a fejedet… Azóta második fiatok, Palika is már majdnem hároméves. Ihletnek a gyerekek? Másképp írnál nélkülük?

- A gyerekeim nagyon fontos részei az életemnek, de írás közben igyekszem kizárni őket a fejemből, még akkor is, ha éppen a hátamra másznak, vagy labdázunk, vagy játszunk. És amennyire lehet, igyekszem is távol tartani tőlük az írásaimat, nem volna tisztességes rajtuk kipróbálni mondjuk a fiktív gyerekhangokat. Nem hiszem, hogy a születésük megváltoztatta volna a világlátásomat vagy a stílusomat, viszont nagy erőt ad a belőlük sugárzó energia. Az is biztos, hogy meséket nem írnék, ha ők nem kérnék.

- Nagy, intenzív irodalom, írják a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitungban,  továbbá, hogy a regény atmoszférája Stanley Kubrick vagy David Lynch filmjeit idézi. Feltűnő a filmes látásmódod, honnan ered ez?  

-Nagyon fontos számomra a film, tizenkét és tizenöt éves korom között, az erdélyi kalózvideózás hőskorában, én szinkrontolmácsoltam a családnak és az ismerősöknek a címkétlen kazettákon érkező filmeket. Háromezernél is több filmet láttam akkor mindenféle előzetes szelekció nélkül, nagyon jó filmes iskola volt. Aztán tíz éven át dolgoztam a CINEMA magazinnak, egy éve lett vége ennek a munkának, és mostanában már kezdem érezni: hiányzik,  hogy filmekről írhassak. Hogy éppen ezeket a rendezőket említi a cikk, az meg külön öröm, én ugyanis nagy Lynch és Kubrick fanatikus vagyok.

- A könyv a narrátor kisfiú, Dzsátá hangjára épül, arra, ahogy ő beszél és beszél és beszél szinte lélegzetvétel nélkül, hosszan indázó ritmusos mondatokban. Ez adja meg az alapritmust, és ebből bomlik ki aztán a cselekmény, az érzelmek és az indulatok zenéje. Mindig zenét hallgatok írás közben, ez is bizonyára közrejátszik abban, hogy erős a mondatok zeneisége, sokszor fel is olvasom írás közben a mondataimat, és így ellenőrzöm a ritmust. Hogy ez németül is működik, az persze mindenek előtt a könyv remek műfordítójának, Kornitzer Lászlónak köszönhető.