Megkérdeztük

 

UghySzabina.JPG 

 

Ughy Szabinát kérdeztük

 

Költőként már évek óta jelen van irodalmunkban, a Séták peremvidéken című verseskötete 2015-ben jelent meg.  Második könyve A gránátalma ízeregény. A hátsó borítón Szakonyi Károly többek között azt írja ajánlójában: „Nem akarom elcsábítani a költészettől, de kitűnő prózája a folytatásra kötelezi. Mert tud írni.”

 

Három évvel ezelőtt egy interjúban azt mondtad nekem, hogy már ritkán írsz verset, a próza jobban vonz. Ez azóta is így van?

Mindig a téma az, amely előhívja belőlem a formát. Nekem a vershez halál kell. Kisebb vagy nagyobb, mindegy, de éreznem kell, hogy valami kiszakad belőlem. Jelenleg azonban egy nagyon kiegyensúlyozott időszakát élem az életemnek. Talán pont emiatt nem tudok verset írni. Az utóbbi időben csak meséket írtam nehéz helyzetben lévő vagy épp komoly életfordulóhoz érkezett barátaimnak. Rég éreztem, hogy valami ennyire felszabadít. A kiegyensúlyozottság ellenére sokféle inger ér, de ezek kevésébe látványosak vagy intenzívek, mint mondjuk a néhány évvel ezelőttiek. Kíváncsian figyelem és várom, hogy mi kerekedik ki ebből, de az biztos, hogy amíg nincs fontos mondanivalóm, amíg nem érzem azt, hogy ezt csak én tudom megírni, addig nem fogok írni.

 

Mit szólsz Szakonyi Károly véleményéhez, dicsérő szavaihoz?

Szakonyi Károly barátsága nagyon nagy megtiszteltetés. A Lyukasóra folyóiratnál ismerkedtünk meg, és a mai napig örömmel tölt el, hogy egy ekkora íróval és egy ilyen fantasztikus emberrel beszélgethetek hétről hétre. A belőle sugárzó nyitottság, humor, erkölcsi tartás és humanizmus példaértékű számomra.

 

ughyszabina_granatalma.jpgA regényben nagyon sok kérdést felvetsz, a haza és a választott otthon viszonyáról. A helykeresés témáját verseskötetedben is megpendítetted. Idézem az Új hazák című vers utolsó három sorát: „Semmi nem maradt, csak menni / érzékenynek lenni, mint a talpad / lépteiddel húzni meg / új hazád határvonalát.” Szicíliában éltél. Hogyan alakult benned a haza fogalma a külföldi létmód után?

A haza kérdése külföldön élve foglalkoztatott igazán. Ennek már lassan hét éve. Haza? Nem látom át, nem értem, nem érzem a kapcsolatot, nem tudom átölelni az egészet, fogalmam sincs, hogy milyen is az én hazám, vagy egyszerűen csak gyáva vagyok elfogadni azt. Visszahúzódom, próbálok figyelni még jobban, értelmes és igaz dologhoz kapcsolódni. Jó lenne otthonra lelni a hazámban. Jó lenne, ha a haza itthon lenne. Jó lenne az országban (másik rettegett szavam) hazára lelni. Szeretek itt élni, de olyan nehezen mondom ki még ebben az interjúban is azt, hogy hazám. El lett koptatva ez a szó. Helyette a karnyújtásnyira lévő „helyekben” hiszek, vagyis a személyes tapasztalásban. Próbálok olyan vidékekre elutazni itthon, ahol még nem jártam. Jó apropó erre például a bor. A vidék lénye sokkal inkább benne van egy pohár borban, mint bármiféle Tour infóban. Szeretek lassan jelen lenni, biciklivel közlekedni, megfigyelni, hogy az emberek például hogyan bánnak az állataikkal, művelik-e a kertjeiket.

 

A kelet-közép európai mentalitás eltér más európai országok mentalitásától. Az is érdekes, hogyan tekintenek a magyarokra. A főhősöd, Barbara, Cataniában van ösztöndíjjal, és a bárban, ahol dolgozik, úgy hívják, hogy Ungherese…

Mindenképp szerettem volna bemutatni azt a regényben, hogy külföldön élve mennyire erősen hatnak a sztereotípiák és a közhelyek, és hogy amiért az Erasmus egy jó dolog az az, hogy a személyes kapcsolatoknak köszönhetően felülírja ezeket a rögzüléseket.  Amíg nem ismerjük meg egymást, csak a biztonságot adó előítéleteink működnek bennünk.

 

Az anya betegségével egy másik dimenzió felé is nyit a regény: Barbara elgondolkodik azon, hogy vajon „mi az, ami megtartja, ami összefogja a testét, irányítja lépteit és mozdulatait.” Lehetséges, hogy az idegennel, a bizonytalannal szembesülve aktívabban veszünk részt egyfajta belső utazáson is?

Lehetséges, persze. Minden, ami kizökkent a megszokásokból, lehetőséget ad az önvizsgálatra és a tanulásra, de hát ez is egy közhely, ami a regényben fontos téma. Az útleíró kolléga plakátjain és az anya naplóján keresztül igyekeztem bemutatni, hogy a szavak mennyire nehéz helyzetben vannak, mennyire lehasználtuk, és bemocskoltuk őket, holott az emberek szomjazzák az erőt sugárzó szavakat, amely ugyancsak ezt a belső utazást segítené elő. A belső utazás ettől függetlenül bármikor és bármiből kiindulhat, hiszen mi saját magunk számára is totál idegenek és bizonytalanok vagyunk. Vagy legalábbis én magamnak biztosan. Ki kérdez bennem? Ki az, aki figyel? Persze hogy könnyebb ezt egy idegen, külső táj tükrében megtapasztalni, de ehhez tényleg nem szükséges több ezer kilométert megtenni. Ettől függetlenül én is érzem és tapasztalom azt, hogy utazni olyan, mint új szemüveget kapni. A táj szelleme kétségtelenül hat, frissíti és élesíti a látást, amikor mi már fáradtak vagyunk kérdezni és figyelni.

 

Érzékelem azért, hogy költői éned is megszólal a prózában. Egy női lap például így ajánlja a könyvet, hogy „meditatív líraiság és izgalmas kalandok”… Milyen viszonyban van benned a lírikus és a prózaíró?

Mindig a témát próbálom formába önteni. A stílust is ez hívja életre. A könyv szerintem sokkal inkább ironikus és olyakor profán, mint lírai, de ahány olvasó, annyi féle olvasat. 

 

Főhősödet felszabadítja a világos célokból és irányokból eredő praktikusság. A regény utolsó szavai: „CATANIA CHECK-IN” sejtetik döntését, nyitva hagyják a történetet. Várhatjuk a folytatást?

Azért hagytam nyitva, mert ezt a függő, folytonos döntéshelyzetben lévő, ingázó állapotot akartam rögzíteni. A regény alapja ugyanis egy mitológiai történet Perszephoné és Démétér kapcsolata. Jász Attila mondta azt a könyvbemutatómon, hogy minden férfinak kell írnia egy apa-regényt, s ilyen értelemben a nőknek meg legalább egy anya-regénnyel illik nyitniuk. Perszephoné nemcsak a naivsága és az anyja elengedési problémái miatt fontos számomra, hanem mert megtestesíti azt az alapérzést, amelyet a generációm is átél: a függést. Sokan éltünk vagy élnek külföldön. Bármit megtehetünk, bárhová mehetünk, és ez jó, de mégsem tudunk szabadulni, és ez a folytonos átmeneti állapot nagyon kimerítő állapot, még ha az útra készség állapota talán a szabadság feltétele is. Nem lesz folytatás, a regény végét mindenki írja meg magának. Én úgy döntöttem, hogy maradok, mert az anyanyelvem a hazám, a munkaeszközöm, az önkifejezésem eszköze. Sokkal inkább vagyok szabad itt, mint bárhol máshol, még ha nehéz szabadság is ez, de az útnak indulás képességét őrzöm és ápolom magamban.

 

Mi foglalkoztat mostanában?

Az írás ugyan háttérbe szorult, de az olvasás nem. Továbbképzem magam, mivel az irodalom szeretete akár aktív, akár passzív módon is a napjaim legmeghatározóbb mozgatórugója. Ősztől biblioterápiás önismereti kurzust indítok, ami az idei évem talán legizgalmasabb vállalkozása. Az Imrei Andrea és Dobrova Zita által tartott biblioterápiás képzés során tapasztaltam meg életemben először a csoport erejét, ahogy egy-egy ember és életút felfénylik az összeadódott közös figyelemben. Ráadásul mindez irodalmi művek segítségével történik. Bárcsak tovább lehetne vinni az olvasáskultúrába és az oktatásba is ezt a szemléletmódot… A művészet jövője szerintem az önismeret és a gyógyítás elősegítése. Mindezek mellett folytatom a mesemondó-terapeuta továbbképzést is Szentkúti Mártánál, amely teljesen új szemléletmóddal gazdagítja a gondolkodásmódomat. Emellett szeptembertől a Móra Kiadónál lettem irodalmi szerkesztő. Ez is egy nagyon izgalmas feladatkör, jó végre csapattagnak lenni.

 

(Kérdezett: Szepesi Dóra)


Főoldal

2018. szeptember 20.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Új szerelmes regényt mutatott be Temesi Ferenc BudapestenÁtadták az idei Déry Tibor-díjakatÚj kültéri kiállítás nyílt a Magyar Írószövetség székházánálA Szépírók Társasága XIV. Fesztiválja
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Bertók László versei Csobánka Zsuzsa verseEgressy Zoltán verseiGrecsó Krisztián: Józan ima
Prózák
Sándor Zoltán: Jelenetek egy kivándorló életébőlLackfi János: Beatles ledarálvaRhédey Gábor novelláiMagyariné szeretője
Kritikák
Történetek háború után - Horváth László Imre könyvéről Képzelt futás belső tájbanA pénz hatalma - Száraz Miklós György: OsztozkodókA megőrzés makacs igyekezete
Esszék, tanulmányok
Objektív helytörténet szubjektív szemszögbőlA valamikori szlovák településből többnemzetiségű, multikulturális város?Csabensis - Háromszáz mozaikból összeillesztett nagy történetCsabatörténet dióhéjban
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA