Megkérdeztük

 

 M__n-V__rhegyi_R__ka.jpg

 

Megkérdeztük Mán-Várhegyi Rékát

 

Első regényedről, a Mágneshegyről beszélgetünk. Mindenekelőtt a borító tűnik fel, amely egyszerűségében is figyelemfelkeltő és sajátos. Hogyan esett rá a választás?

 

Tavaly jelent meg a Magvetőnél Lydia Davis nagyszerű regénye, A történet vége, aminek a borítóját Hídvégi Anna tervezte. Tetszett a borító, ezért javasoltam a kiadónak, őt kérjék fel az én regényemhez is. Úgyhogy nem képet választottunk, hanem tervezőt.

 

A mottó Virginia Woolf Saját szoba című művéből származik. Hogyan reflektál ez a szövegrészlet mindarra, ami a női értelmiségi és írói létezés kapcsán foglalkoztatott?

 

Nem igazán szeretem a mottókat, de ennek képtelen voltam ellenállni, mert tökéletesen előrevetíti, hogy miről lesz szó a könyvben – milyen kihívásokkal szembesülhet egy írni, gondolkodni kívánó nő –, ugyanakkor a könyv alaphangját is megadja, amikor a régen élt Margaret Cavendisht egy uborkához hasonlítja. „A magány és a lázadás micsoda látomását idézi Margaret Cavendish alakja elénk! Mintha egy uborka futott volna fel a kert rózsáira és szegfűire, és megfojtotta volna valamennyit.” Ezekben és a következő sorokban egyszerre van empátia, tragikum és humor. Bízom benne, hogy ez a regényemre is igaz.

 

magneshegy.jpgHogyan íródott a regény? Sok húzás, esetleg több szövegkezdemény elvetése árán született meg a végső változat?

 

Az elmúlt tíz évben nekiláttam vagy hat regénynek, amiket nem fejeztem be. Úgy találtam, túl kerek, amit csinálok, de nem tudtam, hogyan álljak ellent a dramaturgia kényszerítő erejének. Nehéz szabadulni a történet- vagy karakterkliséktől, ahogy a közhelyes mondatok, bevett fordulatok is könnyen átveszik az uralmat fölöttünk, ha nem figyelünk oda. Gyakran észre sem vesszük, hogy miközben mélynek, személyesnek és igaznak érezzük, amit írunk, valójában csak ugyanazt hozzuk létre, amit előttünk már annyian. Nem önmagában az ismétlés a probléma, hanem az, hogy ami közhelyes, ami klisé, az szükségszerűen kiüresedett. Ennek a mértékét persze nem mindenki érzékeli egyformán. Mindenesetre én nem voltam elégedett a szövegkezdeményekkel, félreraktam, mást írtam, aztán újragondoltam, újrakezdtem. A végső regényt az elmúlt két évben írtam, és a korábbi verziókból körülbelül nyolcvanezer karakternyi szöveget mentettem át, közte van a regény második fejezetének nagyobb része, az álomfejezetek, az utolsó előtti fejezet egyharmada, illetve a békásmegyeri fejezetek nagyobb része.

 

Négy évvel ezelőtti novellásköteted címadó novellájában (Boldogtalanság az Auróra-telepen), már megjelenik a regény csírája. Igaz, akkor még Auróra-telepnek hívják Békásmegyert.

 

Igen, ebben a novellában jelentek meg először a szociológusok. A békásmegyeri szövegeknek volt egy másik előzményük, amikben nem Auróra-telep, hanem Répásmegyer szerepelt. Ezek szürreálisabb, mágikusabb szövegek, amikkel sokáig összeférhetetlennek tartottam a szociológusok realistább szálát. Aztán egy szép napon rájöttem, hogy sűrűbb és gazdagabb szöveget eredményez, ha a realistának induló regényben egyszer csak felüti a fejét valami más. Nem veszi át az uralmat, de azért itt-ott feltűnik a békásmegyeri fejezeteken kívül is.

 

Mikor bizonyosodtál meg írás közben arról, hogy most már jó úton jársz, s mi lendített túl az esetleges holtpontokon?

 

Amikor a legutolsónak bizonyult változatot írni kezdtem, még csak reménykedtem, hogy ez a szöveg már nem végzi a kukában. A lehetőségekhez képest pontosan láttam, hogy nagyjából mit szeretnék írni, voltak céduláim, fejezetvázlataim, tudtam, honnan jutunk hová, hogy mikor ki kerül a fókuszba, úgyhogy „csak” az volt a feladatom, hogy a mondatokra koncentráljak, és amennyire lehet, engedjem a szöveget sodródni. Írás közben többnyire azt éreztem, hogy ez az, ezt akarom írni, még akkor is, amikor nem voltam igazán elégedett az eredménnyel, vagy amikor a határaimba ütköztem. Közben gyerekem született, ennek ellenére egész jól haladtam. Úgy voltam vele, hogy ezt a regényt ennél jobban már nem fogom tudni megírni később sem.

 

Egyik főhősöd, a Réka nevű egyetemista lány, ugyancsak regényen dolgozik, írás közben az első és harmadik személyű elbeszélésmód között ingadozik. Nálad mi határozta meg a nézőpontváltásokat, és hogyan alakítottad ki a narrációt?

 

Annak idején én is ingadoztam a két elbeszélésmód között. Volt olyan verzió, amiben a szociológus főhősnő beszél egyes szám első személyben, és ő volt az, aki az emlékeit elveszítve egy telepi valóságban találja magát. A Mágneshegyben két szereplő lett belőle, a diák Réka és a szociológus Enikő, aki körül felbukkannak más fókuszba kerülő szereplők is. Innen már egyértelmű volt, hogy a többiekkel ellentétben Réka egyes szám első személyben fog beszélni.

 

Réka azon is aggódik, hogy a főszereplő túlságosan hasonlít hozzá. Te nem tartottál ettől a könnyen beazonosítható életrajzi támpontok miatt?

 

A feminista kritika egyik közhelye, hogy egy női szerző által írt szöveget hajlamosabbak vagyunk úgy olvasni, hogy abból a szerző életére, érzelmeire, frusztrációira következtetünk, míg egy férfi írónál a szerzőt hajlamosabbak vagyunk szélesebb látókörűnek, objektívebbnek észlelni, olyannak, aki nem önterápiának használja az írást, hanem bemutatja a világ egy szeletét. Nyilvánvalóan ezzel próbálok szerzőként kezdeni valamit, amikor egy rám hasonlító Réka nevű szereplőt behozok, aki egyes szám első személyben szólal meg, de aztán mégis az ő történetszála válik a legkevésbé hihetővé. Chris Kraus I love Dick című regénye adta az ötletet, ami picit másképp veti fel ugyanezt a kérdést: ott egy Chris Kraus nevű szereplőről olvasunk egyes szám harmadik személyben, aki viszont az általa írott levelekben mégis megszólal egyes szám első személyben is. Maga a szöveg is eltöpreng az első és a harmadik személy különbségéről, és többek között azt a tanulságot is levonja, hogy olvasóként azt képzelhetjük, egy első személyben megszólaló narrátor „őszintébb”, de ez éppen ugyanolyan mértékben „show”, vagyis fikció, mint a harmadik személy.


A végére érve könnyen elengedted a szöveget, vagy még szívesen kalandoztál volna abban a világban, amelyben hosszú időre elmerültél?

 

Még nem érzem úgy, hogy megszakadt a kapcsolatom ezzel a világgal. Nagyon örülök, hogy a regény kész van, de időnként úgy tudok elmélázni egyes jeleneteken, mintha még írnám. Igaz, nem kezdtem azóta más szövegen dolgozni. Miután befejeztem a regényt, azzal az ajándékkal leptem meg magam, hogy egy évig csak olvasok.

 

Kérdezett: Ménesi Gábor


Főoldal

2018. szeptember 05.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Fekete Vince: ProfilképKántor Zsolt: Tandori Dezső 80 gombjaKerényi Kata verseiVörös István: A Hamletgép vándorévei
Prózák
Hernyák Zsóka: TobzoskaTóth Krisztina: A csizma öltöztetSándor Zoltán: Jelenetek egy kivándorló életébőlLackfi János: Beatles ledarálva
Kritikák
Hamleti halogatás mint generációs sajátosságCsehy Zoltán: Színek könyveBejárni az írás terét - Krasznahorkai László: A Manhattan-tervMegtalált kötet - Csillag Tamás Megtalált országáról
Esszék, tanulmányok
A néző identitása: Mi József Attila Hamletnek?Hamlet: drámák és szövegkönyvek Kazinczy Ferenc Hamlet-fordításárólObjektív helytörténet szubjektív szemszögből
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA