A későn érő költő „rendesemberségét” harminc éves korában vesztette el, amikor angol-orosz tanári állása mellett műfordítói pályázatokon, versenyeken kezdett szerepelni. Szergej Jeszenyin, Dylan Thomas, William Butler Yeats és William Blake kötetek jelzik sokoldalú, sikeres műfordítói működését.  

– Bevallásod szerint tizenöt műfordítás-kötet után ragadott el az édes ragály, tán nem is hatásuk nélkül, így a Holdudvarlás Napudvarlás verseskönyv után nemrégiben megszületett ismét egy bolygó udvarában járó saját köteted, a Vénusz-udvarlás. E könyvben felfedezhető „kései reneszánszod”, amely a Don Quijote-itől a Don Juan-i szerepig ível. A költőkben, akiket te ültettél át magyarra, van valami közös, és köztük és közted is. Miben? 

– Talán a különböző arányokban mindegyikben meglévő tragikum meg a kozmikusság. Meg az ősi folklór: a világfa, a népzene, amin nevelkedtem, a bartókiság; ugye a walesi Dylan Thomas is az ősi folklórra épít, Yeats is, orosz pályán Jeszenyin is, és ezt valami avantgarde kozmikussággal párosítja mind a négy. A közös magyar alap bizonyosan József Attila kozmikuma. József Attila közel áll hozzám, fordítom angolra alapverseit rímben, ritmusban, és Jeszenyinnel való párhuzamáról írtam a kisdoktorimat. Az orosz ősök kozmikus megfeleltetés-rendszerét Jeszenyin úgy fogalmazza meg, hogy „minden ember a kozmikus magánvalók edénye”, és azt mondja, hogy a vérünk a Kaszpi-tengertől, a csontunk a kőtől, a szemünk a napból való, és ez minden versében tükröződik is. Míg Dylan Thomasnál ilyen sorok vannak, hogy: „Íme Univerzumot táplálnak csontjaim”. A világfelfogás tekintetében teljes az egyezés, ezek a zsenik mind valami kozmikus lélekvándorlásban hittek.  

– Hogyan kezdett kivirágozni ezen a talajon a te költészeted? 

– A kései fejlődés nem csak kelet-európára igaz, hanem rám is. Az iskolában sem tudtam, hogy ezek bennem vannak, a műfordításban is később indultam el, a saját költészetem meg 50 fölött kezdődött. Már úgy értem, hogy mindig írtam, csak nem olyat, amit vállaltam volna. Viszont szerintem a lassú fejlődésnek az értelme, hogy úgy érzem, elmélyedtem. A teltházas költői estek jelzik vissza, hogy így van. Összességében a tizennyolcadik kötetem jön, plusz van két verses-zenés CD-m. Az első saját kötet a Holdudvarlás, Napudvarlás, ez két nőt jelent, hogy a fátylat is föllebbentsük, és a harmadik pedig a Zsófia bolygónak szentelt, vagy főleg erre épülő Vénusz-udvarlás. Most nem tudom, milyen bolygó következik, vagy valamilyen új csillagrendszer; radnótisan: „a szerelem új csillagrendszere.” 

–  A mediterrán érzületen kívül nálad fontosak a maszkok és a múzsák, hogy az m-betűsöknél maradjunk... 

– Némileg csalódván, némileg meglepődvén sokan megjegyzik, hogy csak szerelmes verseket írok. Merthogy ma nincs szerelem már sokak szerint, pláne nincs szerelmes vers, s ilyen tömegű. Aki figyelmetlenül olvassa, azt hiszi, hogy csak az, pedig úgy gondolom, hogy minden vers udvarlás, még ha nem arról is szól: a tárgyaknak az udvarlása és megnevezése is szerelem. A mindenek szerelme is lehet; babitsosan, ki lehet tágítani. A másik kötet után, megjósoltam a harmadikat, hogy a halál-téma most kezd, természetesen nagyon sajátosan, - erdődisen megjelenni. A Madonnák, Botticelli révén, a papírban, kéregben, női ölelésben, a szépségben maradó életet akarom ezzel is megfogni. Hogy mi marad pozitívan utánunk, azt szeretném megragadni a halálból. „Íme a Hold s a Nap egyként illúzió, csupán a vers marad, a többi elfolyó”: ahogyan befejeztem az előző kötetemet. Ebben hihet a költő, ha jól végzi dolgát, és szerencséje is van, hogy megmarad a verseiben. S a múzsák is ebben bízhatnak… 

– Ide tartozik, hát idézem a Testamentumot, amelynek alcíme Utolsó szerelmi kívánság. „Veled szeretkeznék / Te szőke lélek / Mielőtt korommal temetnének / Maradnék frissen / csupán egy lányban / Mint az anyaföld / ölelne lágyan.” A maszkokhoz visszatérve, hogy kerül egy kötetbe két ellentétes „maszkod”, Don Quijote, Don Juan? 

– A kötetem, akár a szerkesztés miatt is, akár az évek változása, törekvése során, a Huzella hangján híressé vált Don Quijote verstől a Don Juan szonettig terjed; valahol persze a költő a kettő között van és – szójátékkal –, keresi a „ma donnáját”. Az én típusú költő múzsák nélkül nem tud meglenni. Élet közeli költészetnek mondanám, inkább empirikus, mint magasztos, erotikus és empirikus irányban halad. A maszk arra jó egyébként, hogy mégse direktbe írjam le az élményt, hanem archetípusokban. Néha Ádám vagyok, néha villoni, néha hamleti hangon szólalok meg, és majd esetleg Falstaff is lesz, nem tudom még milyen maszkok jönnek elő. Szerintem szerepjáték nélkül nincs modern költészet. Romantikus alkatú ember vagyok, de ennek az ellenmérge is megvan a versekben. Attól függ, hova tesszük a hangsúlyt. Alkatilag nem tagadom, hogy romantikus, rajongó típus vagyok, de miután ez így nem életképes ma, erőteljes az irónia és nem kevésbé az önirónia; a nagy önáltató maszk is ott van „a szívemből központi lét facsartam”, fogalmazok mintegy futurista, modern nyelvezettel. Keserédesek a versek, sokszor egymással párba, ellentétbe rakva. Egyáltalán sok hangot próbálok ki egymás után: burleszk hang is van egy sorozatban, de kozmoerotikus is, androgén is. Az Amor sanctus, a szent szerelem és a profán pofátlan hang szintén megjelenik. A petris szentségtörőt is ki fogom próbálni, biztos. Alapvetően pogány embernek tartom magam, profán és pogány. Hogy az m kezdőbetűk mellett a p-t is használjuk…  

–  Feltűnően rövid verseket írsz. 

– Egyelőre a rövid versek költője vagyok, ám miután Nagy Lászlót imádom, ez ennek ellentmond, egyszer szeretnék egy súlyosabb, legalább egy hosszú verset. Most teszem első kísérleteimet. Természetesen nem ez a lényeg, a szépség- intenzivitás, mondja John Keats, akit szintén fordítok, tehát az egy egységre jutó izgalom a lényeg, akár hosszú, akár rövid a vers. A vers számomra egyrészt önismeret, másrészt, ahogy mondják, egy-egy nő megszerzésére is alkalmas, tehát ez az udvarló verstípus mindenképpen, még ha kozmikus is, és nem direkt. Nyitottnak képzelem a jó verset, azért nem teszek vesszőket a sorok végére, mert így többféleképpen olvashatók. A zárt formákat szeretem továbbra is, de ezen belül a versek nyitottak, zárva-nyitottak.  

– Nagyon jól meg lehet zenésíteni a verseidet, Huzella Péter például ragaszkodik hozzád is, a fordításaidhoz is.

– A mai költők zömét nem lehet megzenésíteni, és számomra a vers zene. Eredendően, főleg a népdal, önmagában is vers és zene azonossága. A canzione, Dantétól kezdve, – és akárhova nézünk a világlírában, a nagy költők zenélhetők. Ezzel összefügg az is, hogy a vers mágikus gyökerét meg szeretném őrizni, amit a posztmodernben egyáltalán nem találok meg. Számomra a bőbeszédűség a mai versek harmadik átka, ami miatt bárhol elvághatók. Márpedig a vers minden pontjának archimédeszi pontnak kell lennie, mindennek a helyén kell lennie. A dal azért jó, mert ott minden a helyére kerül. Maga a rím, a ritmus, a párhuzamok, eleve kijelölik a helyét. A megformálható versben hiszek továbbra is. Ez lehet rím nélküli is, szabad vers is, de valamilyen versminimum, ritmus, indulat kell, hogy legyen benne.



                                           (Szepesi Dóra)

Jeszenyin est június 10-én kedden 19 órakor

a Fonó Budai Zeneházban (1116 Bp., Sztregova u. 3.)

„Szálltam rózsaszín lovon” A kétnyelvű, bővített Jeszenyin-kötet bemutatója a Könyvhét alkalmából – a műfordítóval, Erdődi Gáborral.

A verseket mondja: Závori Andrea és Nyina Kozlovszkaja.

Gitározik és énekel: Huzella Péter, valamint László Anna és Sebestyén Kátya

„Vágyaimat kis lángra csavartam.

Éltem ez? Vagy álmodtam vajon?

Mintha zajgó tavasz-virradatban

Szálltam volna rózsaszín lovon.”

(Erdődi Gábor fordítása)