Én is készültem filmrendezőnek, és forgattam amatőr filmeket. Nagyon sok minden akartam lenni, ami azt hiszem, egészséges. Mozdonyvezető nem, inkább fizikus meg csillagász, ilyesmik nagyon sokáig érdekeltek. Általános iskola vége felé kezdtem írni humoreszkeket meg fantasztikus novellákat. Ez nem volt olyan értelemben komoly, hogy közben az irodalmat azért alapvetően hülyeségnek gondoltam. Aztán rájöttem, hogy a képzeletnek az a szárnyalása, amit a természettudományban kerestem, sokkal inkább a művészetben van meg. Először a szürrealizmust fedeztem föl magamnak második gimnáziumban. Ettől kezdve ez az egyik cél volt, hogy esetleg jó lenne írónak lenni.

Az első könyv, amit egy egész nyáron keresztül olvastam, a Tokei-Ihto visszatér című indiánkönyv volt. Elég nehezen tanultam meg olvasni. A tanítványoknak is mondom – nyilván Ádám, maga is hallotta tőlem –, hogy egész életünkben olvasni tanulunk. Nagyon sokáig természettudományi könyveket olvastam, de azért mindig volt szépirodalom is, ami a kezembe került. Akkor azért jobb volt a merítés. Ami mostanában véletlenül az ember kezébe kerülhet, attól rémesen kiszolgáltatott a hülyeségnek. A Švejket még általános iskolás koromban olvastam, amire azt lehetne mondani, hogy lám-lám, cseh szakos lettem, de nincs közvetlen összefüggés. Elég hamar kialakult, hogy az olvasás hozzátartozik a mindennapi életemhez. Az is elég hamar kialakult, hogy egyszerre több könyvet olvasok. Volt egy olyan időszak, amikor ez ellen tudatosan küzdöttem. Később rájöttem, hogy nem kell az embernek a saját olvasási szokásai ellen küzdenie, mert az a jellemét, vagy a dolgokhoz való viszonyát is tükrözi. Írni is ugyanúgy írok, ahogy olvasok: egyszerre több mindent csinálok. Ez ambicionált is kamasz koromban, hogy mondjuk valakivel beszélgetek, és azért még tudjam, hogy mi történik körülöttem. Ezt próbáltam eljátszani. Ha valamilyen jó tulajdonságot kinézünk magunknak, azt el kell játszani, és aztán egyre jobban beletanulunk. Ezt kiszélesítve akár a zsenialitásra is gondolok: van, aki zseninek születik és van, aki meg zsenivé képzi magát. Sokszor az a jobb, ha az ember képzi magát zsenivé, mert azért meg kell küzdenie és megbecsüli. Mindegyikünknek jár, hogy zseni legyen, és mindegyikünk el is tudja érni. Együtt dolgozom a Balthazár Színházzal, ahol az úgynevezett szellemi fogyatékosok közül egyes színészek már a nagy színész kategóriába tartoznak.

Most épp nem dolgozunk, a legutóbbi premier márciusban volt. Ez a harmadik darab, amit kifejezetten nekik írtam, a rendező aktuális elgondolásai szerint. Az is szempont volt, hogy mik a színház lehetőségei, mik a színészek habitusából következő lehetőségek. Túlságosan agresszív szándékú dolgokat például nem lehet az ő nyitott és tiszta szívüknek írni. Nagyon érdekes úgy eleget tenni egy ilyen elvárásnak, hogy ez ne legyen szocreál, vagy bármilyen ideológiát szolgáló tanköltemény. A kor éppen arról szól, hogy minél szélsőségesebben, minél agresszívebben fejezzük ki magunkat. Lehetséges a lényegről beszélni szelíd eszközökkel is. A most bemutatott darabnak például volt egy olyan címváltozata, hogy A követ cipelő ördög, de eleve nem lehetett ez a cím, mert nagyon nyomasztotta volna őket. Végül Kőválasz lett a darab címe, amelyben a Szent Zénó templom építésekor egy ördöggel vitetik be a keresztelőmedencét. Az ördög beemeli a követ, de nem mehet be a templomba. A szent meggyóntatja és feloldozza, így bűntelen ördög lesz. Ez a félig-meddig megjavult ördög kapcsolatba kerül az egyik szereplővel, amit egy Faust-jelenetből indítottam. Aztán a rendező mondta, hogy ez a hülyeség az elején fölösleges. Mondom, ezt írta Goethe, nyugodtan hagyjuk ki… Nyilván érezte, hogy másmilyen a matéria. Írás közben egyébként sosincs az összes lehetőség az ember előtt. Valami mindig korlátozza, de ezt a valamit nekünk magunknak kell kitalálni. Folyamatos lemondás az írás. Ilyen értelemben inkább segítség, hogy valaki fölajánl egy viszonyrendszert, amit egyébként nekem is létre kell hozni. A korlátok kapaszkodóvá alakulnak egy jó mű esetében, és az ember nyilván arra tör.