Megkérdeztük

 

 __cs_margit_est_1.jpg

 

Megkérdeztük Ács Margitot

 

A három fejezetből álló Párbaj című regényének cselekménye a hatvanas évek végétől a kilencvenes évekig játszódik, s két ember összekerülését-szétválását veszi górcső alá. Az özvegy hagyatékrendezgetés közben volt férje, Baglyas Imre és annak előző felesége, Kajtár Paula közötti levelezésre, naplójegyzetekre bukkan, s feltárul előtte egy szerelemmel és tragikummal fűszerezett házasság története. Noha fikció és valóság két különböző dolog, a kettő mégsem választható szét teljesen, ezért merem megkérdezni: kulcsregény a Párbaj?

 

A prózaírók túlnyomó többsége saját élet- és tapasztalatanyagából dolgozik – a regényem alapjául személyes élettapasztalat szolgált, noha nagy százaléka fikció, s nem tekinthető sem önéletrajzi, sem pedig kulcsregénynek. Több mint húsz éve hurcoltam magammal a témát, azonban érzelmeim, önvédelmi és önigazolási reflexeim sokáig nem tették lehetővé, hogy kellő távolságtartással közelítsek hozzá. Az özvegy, mint külső szemlélő bevezetésének ötlete csak 2008-ban fogalmazódott meg bennem, így találtam meg azt a fogást, mely hozzásegített a regény megírásához.

 

Az özvegynek, pontosabban az általa megtartott távolságnak köszönhetően az olvasó nem azonosul egyik fél igazságával sem.

 

Tisztában voltam azzal, hogy ez a történet csak akkor lehet érdekes, ha mindkét fél igazsága meg tud nyilvánulni. Az özvegy folyamatosan kommentál, s bár nyilvánvaló, hogy nagyra becsült, imádott férjére továbbra is elfogultan tekint, ugyanakkor régóta ellenszenvet táplál elődje iránt, időnként mégis fellobban benne a női sors és mentalitás iránti szolidaritás, a férje iránt pedig a kritika. Az olvasó a szeme előtt érzi ezt a szűrőt, amikor az elé tárt (ál)dokumentumokat olvassa, ezért nem kerül egyik vagy másik  vallomás kizárólagos hatása alá.

 

Milyen párbaj zajlik pontosan Paula és Imre között, s mi indítja el az idegeiket megtépázó konfliktuscunamit?

 

A pszichológia ezt dominanciaharcnak nevezi. Egy efféle küzdelem éppúgy lezajlik a szülő-gyerek kapcsolatban, mint a baráti vagy munkatársi viszonyokban, hol nyíltan, hol pedig rejtetten. Nincs ezzel semmi baj. A társadalom eredendően hierarchikus berendezkedésű, az akarat- és egyéniség érvényesítése természetes reflex, s az esetek többségében békés eredménnyel zárul. A regénybeli művészházaspár esetében azonban a harc eltorzítja a kapcsolatot. Mindketten feszültek már a megismerkedés pillanatától kezdve: Paula gyermekkorától szeretetlenségben élt, s megszokta, hogy csak önmagára számíthat. Ez valamelyest neuraszténiássá teszi. A művésznek készült, de művészettörténészként dolgozó Imre többek között származása és az aktuális politikai rendszer miatt az ambícióiban lett frusztrálva. Tehetsége nem bontakozhat ki, folyamatos megalkuvások között él, ebből következik, hogy később Paula elismert művésszé válását nem sikerül feldolgoznia. Paula támaszt, szakmai szolidaritást várna párjától, ezzel szemben Imre megalázottnak érzi magát, és szakmai kielégületlensége teljes kompenzálását, tehetsége bizonyosságát feleségétől szeretné megkapni, holott erre a legodaadóbb társ sem lenne képes, mert ezt a bizonyosságot csak önmagunkban találhatjuk meg. Így hát elvakultan sebeket ejtenek egymáson.

 

Pedig Paula nem harcolna, ha nem kényszerülne állandó önvédelemre a tehetségét illetően.

 

Kettejük közül kétségkívül Imre a görcsösebb, ő a konfliktusok kezdeményezője is, viszont Paula sem kevésbé görcsös, amikor saját személyiségét fétisként őrzi. Vállalja ugyan a gondos feleség és anya feladatkörét is, csakhogy hiányzik belőle a férje iránti feltétlen, mély szeretet, s nincs benne kellő részvét sem Imre szenvedélyének, indulatainak kínjai iránt.

 

Most tulajdonképpen azon komponensekről beszélgettünk, amelyek miatt megromolhat egy kapcsolat, de nézzük a dolog inverzét: ön szerint mi a jó házasság titka?

 

Ha ezt tudnám, akkor pénzért árulnám, de a viccet félretéve, szerintem a jó házasság a szerencsés találkozáson múlik, azon, hogy mindkét fél szívesen fogadja el hosszú távon a másik által neki felkínált és tőle elvárt szerepet, és ne kelljen önképét, ambícióit, vágyait feladnia a kapcsolat fenntartása érdekében. Paula kényszerűen meg akart felelni férje elvárásainak, de így egyfelől őszintétlenné vált, másfelől rabja lett a férfi idegrendszeri hullámzásainak, és persze a sajátjának is. Nagyon tisztán kell látnunk egy életközösség kialakításakor, hogy mit várhatunk el a párunktól. Például ha egy nő azt várja el tétovázó, többé-kevésbé életidegen emberétől, hogy diadalmas, mindent megoldó macsó legyen, akkor az a kapcsolat nem fog működni. A férfiak pedig általában egyszerre szeretnék „oldalbordájukat” erős, anyai biztonságot nyújtó menedéknek, erődítménynek tudni, és olyan simogatni való, gyámolításra szoruló kiscicának, aki mellett folyton érezhetik nélkülözhetetlenségüket.

 

Az ön pályája teljes mértékben az irodalomhoz kötődik, azonban mint oly sok művében, a Párbajban is szóba kerül a művészettörténet.

 

Azért lettek hőseim képzőművészettel foglalkozó emberek, hogy elkerüljem a kulcsregényként való olvasatot. A kulturális közéletről való tapasztalataimat az irodalomban szereztem, nehezebb lett volna feloldanom a konkrét élményeket a fikcióban. Ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy a politikai cenzúra, az agresszív divatok nemcsak az irodalomra, hanem minden művészeti ágra hatással voltak és vannak, nagyjából egyforma nyomorúságokat éltünk meg valamennyien, alkotó értelmiségiek, tehát otthon érezhettem magam az idegen szakmában is.

 

Várható, hogy újabb regénnyel örvendezteti meg az olvasókat a közeljövőben?

 

Harminc évvel ezelőtt kezdtem írni egy regényt – ezen próbálok most fogást találni. Életrajzi vallomásaimból tudható, hogy első generációs értelmiségi vagyok. Újpesti munkáscsaládban nevelkedtem, nagymamám két elemit végzett és zsigeri bizalmatlanságot érzett a művelt emberek iránt, egyszóval nálunk nem volt szokás jó tanulónak lenni. Éppen ezért keltett riadalmat bennük az irodalomhoz való vonzódásom, a kiemelkedés vágya, ha úgy tetszik, a másságom. Hogy 1956-ban belekeveredtem a forradalmi szervezkedésbe, teljessé tette kiszakadásomat a családból. Így a bőrömön éreztem, hogy a magyar társadalomban bizony hatalmas szakadék tátong az értelmiségi-polgári és az alsó néposztály között. Ez sokakat érint, nem az én egyéni problémám, hiszen olyan országban élünk, ahol nincs átjárás az egyes társadalmi osztályok között. A Párbajt sem írtam volna meg, ha csak rólam szólna.

 

Kérdezett: Jónás Ágnes

 


Főoldal

2017. május 26.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Zalán Tibor verseiCsider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjeiKodolányi Gyula: Az idő egészéből
Prózák
Kiss László: Tisztelt Miniszterelnök Úr!Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűen
Kritikák
Minimalista körkép - Fekete Vince válogatott kötetérőlÁll a bálAz apokalipszis táncosaiA csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA