Megkérdeztük

 

 Acsai_Roland.jpg

 

Megkérdeztük Acsai Rolandot

 

Tizenöt éve jelent meg első köteted, azóta nagy utat tettél meg: alaposan körülnéztél a természetben, eljutottál a nagyon hideg északra, egy regényed borítóján pedig a keleti kultúrából ismerős dobócsillag látható. Melyik állomásod volt a legemlékezetesebb – s hol tartózkodsz mostanság?

 

Természetköltőként kezdtem. Ez annak köszönhető, hogy Abonyban nőttem fel, ahol például Zalán Tibor is, akit azóta Abony díszpolgárának is választottak. Nagyon természetközeli gyerekkorom volt. Megalapítottuk az osztálytársaimmal az AÁÉ-t, az Abonyi Állatvédők Egyesületét, de csak fogtuk az állatokat, és nem védtük. Egy macskát azért sikerült megmentenünk, ha jól emlékszem. Főleg a madarak érdekeltek, és csak állatos könyveket olvastam. Egy nap bementünk anyukámmal az abonyi könyvkereskedésbe, és egy madarakról szóló könyvet kértünk. Akkor adták a kezembe Tandori Dezső Madárnak születni kell című könyvét. Ez volt az első találkozásom a kortárs irodalommal, tízévesen.

Később eljutottunk Lappföldre a volt feleségemmel, aki festőművész, és megszületett a Két ég satujában, amit ő illusztrált. Ezzel esett egybe a kislányom, Zsófi születése. Ekkor kezdtem a gyerekirodalom felé fordulni, ami igazából csak mostanra csúcsosodott ki. Rájöttem, hogy az én emlékeim csak annyiban érdekesek, amennyiben az ő emlékeivé is tudnak válni. Ez volt a nagy mesélj a gyerekkorodról-korszak. Ő szólított fel erre, és amikor befejeztem, elmesélte nekem ugyanazt a sztorit a saját emlékeként, mintha vele esett volna meg, csak egy egészen kicsit megmásítva, magára szabva. Nagyon különös élmény volt.

Nem sokkal később érkezett a japán kultúra hatása az életembe a haikukon, a Hagakurén és az animéken keresztül. Ebből egy verses regény, Jin és Jang, és egy kisregény született, a Szívhajítók. Továbbá egy nó-dráma, aminek adaptációját a Ziggurat Project fogja bemutatni az Artus Színház Arccal a halnak című kortárstánc-fesztiválján, márciusban. A japán kultúra és a gyerekkori madárrajongás között annyi kapcsolatot tudok felfedezni, hogy – vigyázat, poén következik ­– gyerekkoromban japán fürjem is volt.

 

Egy megjegyzésed szerint egy ideje fantasyt írsz, és fantasyt is élsz. Mennyire tudatos nálad a zsánerek vagy a műnemek-műfajok váltogatása, mi ad inspirációt a mindennapi munkához?

 

A már említett Tandori Dezső, aki a pályám elején mesterem lett, azt mondta nekem egyszer, hogy én előbb vagy utóbb prózát fogok írni. Akkor nem hittem neki. De mint kiderült, bölcsebb volt nálam. Az ember szereti minél több dologban kipróbálni magát. A vers után jöhetett a verses regény, utána a dráma, utána a regény, majd gyerekregény, és még folytathatnám. A műfordítás meg végig jelen volt felnőtt életemben.

Ez leginkább azért van így, mert számomra így izgalmas az élet, az alkotói pálya. Most abban az állapotban vagyok, hogy az összes műnem, műfaj és zsáner egyszerre van jelen az életemben, egymást kiegészítve.

A fantasyt nagyon fontos zsánernek tartom, mert utat ad a fantázia szárnyalásának. Az egyik mondásom, hogy a valóságot túlértékelik, a másik mondásom pedig az, hogy a képzelőerő az igazi hatalom. Minden a képzeletünkből lett. Az ember kitalálta a kereket, aztán megalkotta. Kitalálta az űrhajót, a vasutat, vagy azt, hogy azon a téren az az épület álljon. Ezeket mind a fantázia szülte. A fantázia befolyásolja, alakítja a valóságot. „Amelyik ember nem hisz a csodákban, az nem realista.” Ezt talán Jung mondta.

A mindennapi munkához az ad inspirációt, hogy szeretem, amit csinálok. Továbbá ebből élek, tehát csinálnom kell. Ráadásul van bennem egy jó értelemben vett, puritán munkaethosz.

 

Betondzsungel, kócsagok: idén is több köteted jelenik meg, termékeny szerző vagy – könnyen elengeded azt a világot, amelyet épp felépítettél?

Könyvfesztiválra fog megjelenni a következő verseskötetem, a Szellemkócsagok. Könyvhétre pedig a gyerekregényem, A betondzsungel könyve. Ez egy nagyon szép, illusztrált könyv lesz 10–13 éveseknek. Ahogy a címe is mondja, egy modern Maugli-történet. Őszre jön a Csipkerózsika-átiratom az operamesék sorozatban.

A témákat addig forgatom, addig merítek belőlük, amíg újabb és újabb oldalukat akarják nekem megmutatni. De búvópatakként ott maradnak az életemben, és újra meg újra felszínre törnek. A keleti témát például a keresztény mitológia váltotta fel a Csonthavazás című regényemben. A színházi szál is valószínűleg erősödni fog, mert a párom Kása Tímea színésznő.

 

(Kérdezett: Kiss László)

A szerző fotóját Rácz Katalin készítette a díjátadón.


Főoldal

2017. január 26.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Zalán Tibor verseiCsider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjeiKodolányi Gyula: Az idő egészéből
Prózák
Kiss László: Tisztelt Miniszterelnök Úr!Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűen
Kritikák
Minimalista körkép - Fekete Vince válogatott kötetérőlÁll a bálAz apokalipszis táncosaiA csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA