Megkérdeztük Szentmártoni Jánost
A költők is előbb-utóbb írnak egy regényt, ha nem többet – írja Szomjúság című kisregényéről a szerző. Alapvetően önéletrajzi könyv, de úgy érezte, hogy kicsit egy nemzedék nevében is beszélnie kell, amikor a nő-férfi ellentétéről, a kudarcba fulladt házasságokról, vagy a rendszerváltás körüli kamaszkorról elmélkedett. Bíró Gergely méltatása szerint Szentmártoniban akkor is lakozott egy elbeszélő, amikor még csak verseket írt – első prózakötetében pedig mindent a költő szemével vizsgál, rögtön a dolgok velejébe lát, így lesz a mű a lélek verőereibe hatoló, pengeéles önvizsgálat.
Elgondolkodtat, miért és hogyan ír a költő prózát? A feldolgozandó anyag kívánja a maga műfaját, vagy az alkotó szeretne más formában megnyilatkozni?
Mind a kettő igaz. És egymással szoros kapcsolatban állnak. Vannak élmények, rádöbbenések, amelyek idő után jobban ki szeretnének bontakozni, nagyobb teret követelnek maguknak, mint amekkorát a vers sűrített atmoszférájú, pontosan kiporciózott szövegű formái nyújtanak. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a prózában elfér az üres locsogás is, de mindenképp bővebben lehet benne olyan dolgokról szólni, amelyek feszítenek, s talán még nem beszéltük ki eléggé magunkból. Mindez életkori sajátosság is. Aki költőként indul, idő után az is megpróbál lassítani, higgadtabban is számba venni a megtett út tapasztalatait. Az én esetemben ráadásul nem is előzmény nélküli az epikusság, hiszen ha eddigi verseskönyveimet egymás után rakjuk, egyfajta önéletrajzi regény körvonalai bontakozhatnak ki előttünk.
A Prológus egy szanszkrit mese, réges-régi történet, Holdékes Isten és Hó Leánya menyegzője után játszódik, amelyben az ifjú férj meditációba merülve tudomást sem vesz feleségéről. Amikor az asszony közeledni szeretne, a férj azzal hárítja el: De hiszen egész idő alatt itt voltam melletted! Mit kívánhatsz még többet? A feleség válasza: Csak a tested volt mellettem, ám a lelked távol járt. Igazi ráhangolódás ez egy költő prózájára. Miért választotta előszóként?
Pontosítanék: ez a szanszkrit meserészlet csupán egyfajta mottóként szerepel a Prológus élén, s mint ilyen, a regény alapüzenetét hivatott előre jelezni. Egyszerre dermesztő és felszabadító élmény volt a rátalálás évekkel ezelőtt, amikor az egyik szomszédom a kezembe nyomta. Egy 1921-es kis kiadvány Baktay Ervin fordításában. Azért éreztem sorsszerűnek, mert szinte ugyanazt fogalmazta meg, mint ami bennem gomolygott erre a regényre való készülődésem során. Félelmetes volt szembesülnöm azzal, hogy a nő és férfi alapvető természetbeli különbözősége egyidős az emberiséggel. Hogy azok a belső konfliktusok és problémák, amelyek nyomasztottak és megoldásokat követeltek tőlem, több ezer évvel ezelőtt egy teljesen más kultúrkörben is ugyanolyan formájukban akadályozták szerelmi kapcsolatok kiteljesedését. Olyan érzés volt, mint amikor egy pszichológus kimondja helyettünk mindazt, amiről bár vannak már sejtéseink, de még nem tudunk róla beszélni. Mindez hozzásegített ahhoz, hogy jóval árnyaltabban és objektívebben szemlélhessem a saját életemet is.
A címlapon látható sporttáska is „főszereplő”: a regény elején az ismert és sikeres újságíróhoz egy nő érkezik, sporttáskájában életének dokumentumaival. Arra kéri, írja meg a történetét, mert szerinte, ha a könyv a férje kezébe kerül, megrendül tőle, és visszamegy a családjához. Az öreg újságíró szeretné, ha nem gyötrődne tovább a Nő, ha elhinné, hogy sorsának nem pusztán elszenvedője, alakítója is lehet… Tulajdonképpen mindenkinek van egy ilyen sporttáskája, csak az a kérdés, mit kezdünk a tartalmával. Mit gondol erről?
Ez teljesen így van. Mindenki cipel egy ilyen táskát, benne számos hasonló vagy azonos elemmel. Csak nem mindenki képes vagy elég bátor kinyitni, hogy szembenézzen a tartalmával. Esetleg hogy kiszórja belőle azt, amely akadályozza az önmagára és élete igazságaira való rátalálásában. Pedig nem csupán veszteségeinket, kudarcainkat, fájdalmainkat hurcoljuk benne, hanem azt is, amely megtanít minket velük együtt élni, vagy épp túllépni rajtuk. Például a megbocsátás képességét. A megértés figyelmét. A türelem bölcsességét. A szeretet gyógyfüvét. Sokáig cipeltem én is ezt a táskát kibontatlanul, de amikor már olyan nehéz volt, hogy alig bírtam el, kénytelen voltam levetni a vállamról, hogy megszabaduljak a fölös terhektől. Nem mondom, hogy maradéktalanul sikerrel jártam, de az első lépést legalább már megtettem.
„Azt hittem, mi leszünk a tökéletes pár. Te megírod, amit én megélek, én megélem, amit te írsz.” … „minden bajomra más-más könyvcímet adtál meg, mint az orvos, aki a diagnózis megállapítása után receptet ír.” – olvassuk a Nő egyik levelében. Ön szerint az olvasás, az írás működhet terápiaként is?
Mindenképpen. A legrégibb lelki gyógymódok egyike. E nélkül el sem vergődtem volna idáig. Aki kevésbé sérült gyerekkorában, annak is ajánlott. Közhely, hogy az alkotás és a mű befogadása nem csupán a képzeletünket, az azonosulási képességünket pallérozza, nem csupán a műveltségünket gyarapítja, de önmagunk és a köröttünk épülő-pusztuló világ megértésében is nélkülözhetetlen. Tudták ezt már tűz körül mesélő őseink is. Az utóbbi évtizedekben pedig nem véletlenül szaporodtak el a különféle művészetterápiás foglalkozások.
A regény címe Szomjúság. Ez a könyvben hol sorsalakító erőként, hol a főhős vágyaként jelenik meg, hogy megértse, átélje saját igazságát. A regényvégi látomásban pedig úgy tűnik, arról van szó: szomjazunk életünk egyben látására. Mit jelent a cím?
Az egyszerűség kedvéért azt mondanám, hogy az életszomjúságról van szó. A meg nem élt élet, az elillanni hagyott, telített pillanatok utáni vágyról. De ebben sok minden van: az otthon utáni sóvárgás, az egymás lelkéért való szomjazás. Hogy megértsük egymást és magunkat, és elfogadjuk olyannak, amilyenek valójában vagyunk. Mert folyamatosan erőszakot követünk el magunkon és a másikon, s amikor rádöbbenünk, hogy ez téves út, sokszor már késő. Ekkor a szomjúság nemhogy alábbhagyna, fölerősödik, azáltal, hogy tudatosul. De benne van ebben a címben a világegész megértése iránti vágy is, mert szimbiózisba szeretnénk kerülni vele, hogy megleljük a belső békénk. És ott munkál a mélyén az elmúlással szembeni tehetetlenségünk, értetlenségünk is. Azt hiszem, mindnyájunkat ez hajt. Csak ritkán ismerjük fel. S talán sokszor el is zárkózunk a küzdelem elől, mert tizedelnek a hétköznapok, és mert érezzük, hogy jóval hosszabb és viszontagságosabb út várna ránk. A mítoszok hajósai ezt még értették, és nem voltak restek egy életen át bolyongani ezért.
Egy interjúban azt nyilatkozta, ahogy végigtekint az életén, valamiért mindig úgy alakult, hogy nagyobb energiát mozgósított közösségekért, mint a saját alkotói karrierje érdekében. Hatodik éve irányítja a Magyar Írószövetség munkáját. Miket tervez a közeljövőben e két területen: alkotóként és az Írószövetség elnökeként?
Elnökként most száz százalékosan az 1956-os emlékévre tervezett programjainkra koncentrálok, hogy méltó módon emlékezzünk elődeinkre, a forradalomra, az írók akkori szerepvállalására. Minderről a www.iroszovetseg.hu/1956 című weblapon lehet folyamatosan tájékozódni. Ennek az évnek az eredménye kell legyen a székházunk sorsának végleges elrendezése is, amely problémához jóformán magam is már hozzáöregedtem az évek során. Alkotóként nincsenek közeli terveim. Őszi vidékre költözésemmel bízom abban, hogy újra megszólalnak bennem a versek. Nemrég jutott eszembe, hogy nem ártana összegyűjtenem a 2004-es tanulmánykötet óta született kritikáim, esszéim, interjúim. De izgat két regénytéma is, majd elválik, melyiknek ülök neki, ha már nem köt gúzsba annyi kötelesség.
Kérdezett: Szepesi Dóra
Fotó: Vincze Judit
