Megkérdeztük


 lapis_jozsef2.jpg

Megkérdeztük Lapis Józsefet

 

Mintegy másfél évtizede foglalkozol már a magyar lírával. Kik voltak azok, akiknek a jótékony hatása efelé terelt? És miért inkább a líra, és nem a próza vagy a dráma felé fordultál?

 

Radnóti Miklós költészete diákkorom óta fontos volt számomra, és miután néhány kisebb vargabetű után tudományos diákköri munka keretében vele kezdtem el foglalkozni, erről az irányról már tulajdonképpen nem tértem le. Ekkor éreztem azt először, hogy a közelre hajolás nem töri darabokra a közvetlen olvasói élményt. A kérdőjeleket végleg viszont Kosztolányi lírája egyenesítette ki, ő csapdába ejtett. A kortárs költészetbe pedig Borbély Szilárd líráján keresztül érkeztem meg olvasóként, szinte egy csapásra: elsőéves debreceni egyetemistaként az Ami helyet olyan volt, mint Csodaország kapuja – korábban nem tudtam, hogy ilyen írásművészet létezhet. A költészet az emberi civilizáció legbámulatosabb találmánya.

 

Az alcímben szereplő „közelítések” szó utalhat arra is, hogy – amint írod – rövid időn, néhány éven belül is előre nem látható nagy fordulatok következhetnek be a lírában, amelyről így eleve nehéz átfogóan, rendszerezően, hajszálpontosan beszélni. Ha az utóbbi éveket tekintjük, mi változott leginkább a magyar költészetben?

 

lira_2.0.jpgAz utóbbi években változás volt észrevehető a tekintetben, hogy a kortárs költészet látványosabban fordul a közösségi és társadalmi tematikák felé – szó sincs arról, hogy korábban ne lett volna jelen ez a típusú líra, ám nagyobb előszeretettel törődnek vele a szerzők, és a kritikai recepció is érzékenyebben reagál rá (sajnos ez az érdeklődés költészetnyelvi kísérletezéssel Kovács András Ferenc óta kevéssé társul – markáns kivételként Borbély Szilárdot szükséges megnevezni). A másik, ettől egyébként nem független jelenség, hogy a kortárs költészet is szélesebb utakat talált a közönséghez, köszönhetően annak, hogy erőteljesebben használatba vett más közvetítő közegeket is: fokozottabban jelen van az újabb médiumokban, megszaporodtak a sok embert vonzó, performatív jellegű költői estek, a különféle zenei, színházi és képzőművészeti formációkkal történő házasítások, nagy népszerűségre tett szert a slam poetry. A könyvben behatóan, elemző szinten egyébként utóbbiakkal nem foglalkozom, hiszen munkám tárgya eredetileg a klasszikus, olvasott líra feltérképezése volt, és ezen a célkitűzésen már nem változtattam. (Hozzáteszem, az említett változások maradandó, avagy épp efemer jellege a mostani távlatból még nem eldönthető – ezek pillanatnyi észleletek.)

 

Rendkívül széles körű áttekintést nyújtasz a kortárs magyar líráról. Egy egyetemi tanárnak, aki szerkesztő is, mikor jut ideje a kötelező körökön túl olvasni? És mit olvas, ha nem verseket? Nemzeti Sportot? 

 

A hajdani Népsportnak sikerült olyan újságírói színvonalat produkálnia mára, hogy már az IC-n is inkább kölcsönkérem a párom Magyar Konyháját… A fantasy és sci-fi köldökzsinórját az örömolvasáshoz még nem vágtam el, fokozottan érdekelnek a történelmi munkák is, és, bár még nem vagyok gyakorló szülő, viszonylag sok gyermekirodalmat fogyasztok. Mivel minderre sajnos töredékidő marad, próbálja hatékonyan kihasználni az ember abban a bizonyos prousti íriszillatú helyiségben töltött időt…

 

Az előszót egy Ottliktól vett idézettel nyitod: „Amilyen ritka és magányos tünemény egy valamirevaló magyar regényíró, éppen olyan mindennapi jelenség mifelénk a költőóriás.” Mit gondolsz, igaza lenne Ottliknak, ha manapság állítana ilyesmit, amikor olyan prózaíróink vannak, mint többek között Krasznahorkai László, Nádas Péter, Oravecz Imre, Bartis Attila?

 

Innen nézve persze nem lenne igaza Ottliknak, de én már nála is ironikusan értettem a megjegyzést, arra vonatkozva, hogy a magyar az tradicionálisan költőnemzet, poétaóriásokkal és az ezzel járó obligát pózokkal. Nem teljesítmények, hanem figurák, „arcok”, imágók összeméréséről van inkább szó. A jól aktualizálható ironikus kontextust pedig szerettem volna magam is átmenteni egy mottó erejéig…

 

Ha valaki csak a névmutatót böngészné végig, az egyes költők idézettségének számát tekintve azt gondolhatná, Borbély Szilárdot, Kovács András Ferencet, Kemény Istvánt, Krusovszky Dénest, Nemes Z. Máriót és Térey Jánost tartod a kortárs líra sarokpontjainak. Jól gondolná? Vagy hagyjuk a kánonképzést mások ópiumának?

 

A kánon egy bonyolult és sokalkatrészes gépezet, amelynek működésében a könyv is egy apró fogaskereket jelent, ha nem is feltétlenül a csalóka névmutatóval (bár akár ennek is lehet pillanatnyi jelzésértéke és hatásfoka), hanem a felkínált értelmezésmódokkal, olvasási mintázatokkal. Amit az alábbiakban mondok, az viszont mindettől nagyjából független kuruzslás: a felsorolt, valóban fontos szerzők négy idősebbje közül háromnak a kanonikus helye szerintem jó eséllyel képes lesz stabil maradni vagy erősödni, a negyedikkel kapcsolatban még vannak bennem kételyek, a két fiatalabb költő életművének alakulását pedig kíváncsian várom. Rengeteg munkára van még szükség.

 

Miközben sok-sok internetes és print irodalmi folyóirat van, tele versekkel, és a lírának kiemelt a státusza irodalmunkban, a költészet mégis kevesek ügye Magyarországon. Hogyan lehetne ebből kitörni? Ki lehet-e, ki kell-e törni? Vagy a költészet legjava mindig is az értelmezői elit ügye marad, és ez így van jól?

 

Valószínűleg jobb lenne egy olyan világ, amelyben többen olvasnánk verset – ahol többen engedhetnék meg maguknak a kultúrával való aktív foglalatoskodást, és ahol nagyobb igény is mutatkozna rá. De nincs így – talán nem is volt így sosem. E téren minden négyzetcentiméter területnyerésnek örülni kell, és minden olyan kezdeményezés remek, amely megpróbálja a „kitörés”-t, azaz azt, hogy olyan helyekre és olyan módokon vigye be a költészetet, ahová és ahogyan korábban nem (a zenés kocsmai estektől, slam poetry rendezvényektől kezdve a verssétákig, középiskolás programokig, pl. a CsobiSoundig). Nyilván kevesek ügye marad mindig is a líra, de az nem mindegy, hogy valójában mennyi is ez a „kevés”, továbbá, hogy ne csak mennyiségről beszéljünk, hogy milyen mértékű a kevesek elköteleződése. Az utóbbi szempontra én nagyobb hangsúlyt helyeznék, mint a számokra, mert a lelkesedésvesztés – varázstalanodás. Enélkül viszont tényleg be lehet csukni a boltot.

 

„Megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy míg a dráma a színháztermekben és sziklakórházakban, a regény a nappaliban, a vonaton és a metrón uralkodik, a költészet a világhálón talált magának új, hiteles és produktív közeget a maga szűk, ám lelkes tábora számára”, írod a könyvben. Az nyilvánvaló, hogy a versek befogadását az internet széles körben való elterjedése és a felhasználói lehetőségek valamelyest megváltoztatták. De hogy látod, maga az internet mint közvetítő eszköz hatott valamilyen lényeges módon a költészetre?

 

Produkciós, pláne poétikai értelemben vélhetően kevéssé lényeges módon hatott. Amire viszont elképzelhetően nagyobb befolyással van, az a befogadói oldal. Az olvasási szokásrendek vizsgálatához ugyanakkor interjúk és olvasásszociológiai felmérések is szükségesek volnának. A világháló láthatóvá tett bizonyos közvetlen reakciókat, olvasásmódokat, primer véleményeket (anélkül, hogy túlbecsülném a netes véleményinstanciák érdemi jelentőségét). És most nem is elsősorban a professzionálisabb kulturális oldalakra gondolok, hanem az olyan versműhelyekre és -tárakra, mint a poet.hu vagy a dokk.hu. Más tekintetben az internet növeli a költészeti élet szubkulturális jellegét is. Ha azonban nem kizárólag olvasásban gondolkodunk, akkor olyan jelenségekről is érdemes szólni, mint a versvideók – ezek alapvetően az internetes közegben léteznek.

 

Milyen verseket szeretsz zsigerileg olvasni? Milyen típusú vers ideális olvasója Lapis József?  

 

Azt emelném ki, hogy nehezen tudok mintaolvasója lenni olyan verseknek, melyekből az érzéki összetevők hiányoznak – hívjon táncba a ritmus, akár csak töredékeiben is egy-egy pillanatra (nem baj, ha el is enged nyomban), ismertessék föl magukat fülemmel a hangok, képei előtt torpanjon meg az elmém, kezdjen bizseregni a gyomrom. De az az igazi, amikor nem ideális egymás számára a vers és az olvasója – a kihívás, a határfeszegetés az ilyen helyzetekben rejlik. József Attila azért utánozhatatlan, mert úgy tud ideális lenni, hogy sosem szűnik meg a kihívás.

 Darvasi Ferenc


 Főoldal

2015. január 14.
Hozzászólások (1)
2015. január 16. 22:18
Zabud Ahilud
Lapis József az új Réz Pál és lesz egy új Holmija, azt mondják. Szeretettel várjuk.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Magad lehetszHáy János: TermoszBíró József verseiKürti László versei
Kontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekér
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png