Megkérdeztük Tompa Andreát
Előző könyved, A hóhér háza (Pozsony, Kalligram, 2010.) erőteljesen felhívta a figyelmet magára. Ez újabb, frissen megjelent regényed, a Fejtől s lábtól (Pozsony, Kalligram, 2013.) kapcsán így lehet mondani, hogy nagy elvárásokkal kellett számolnod. Mennyiben érezted ezt a terhet? Egyáltalában mikor kezdtél ezen az új könyvön dolgozni?
Azt szokták mondani, hogy a második maraton a nehéz. Az első is nagyon nehéz, de a második nehezebb, mert az elsőt azért futjuk le, hogy megcsináljuk. A másodikat már nem tudod megcsinálni, itt új célokat kell találni. Biztos, hogy egy második könyv nehezebb, mert egy kezdővel megbocsátóbbak, elnézőbbek és kicsit üdvözlik is azt, hogy valaki előjön egy könyvvel. A Kalligram Kiadót vezető irodalomkritikus-főszerkesztő, Mészáros Sándor mondta, aki mindig nagyon jó mondatokat mond, amik akár megakasztják az embert egy hónapra, akár éppen ellenkezőleg, belendítik, s el tudják indítani, hogy egy második könyvnél derül ki, hogy író vagy-e. Ebben lehet, hogy van igazság. Egy könyvet sok ember meg tud írni, sőt, a kiadók úgy is gondolkodnak az íróról, hogy „hány könyv van benne”. Ez szörnyű mondat egy első könyves számára. Van egy nagyon kedves barátnőm, Nagy Boglárka, a pécsi Jelenkor folyóirat volt szerkesztője, nagyon komoly szerkesztő, és sokat segített mindkét könyvben, mondhatni, nélküle nehéz lett volna. Ő azt mondta, hogy nem kell ezzel törődni: ha egy könyved van, akkor egy könyved van, és kész. Azután, hogy odaadtam a kiadónak az első könyvem és elfogadta, szorongatni kezdett ez a gondolat: mi van ezután? Persze, nagy pillanat az ember életében, amikor a kiadó elfogadja a könyvet, és nem kell vele évekig házalni, vagy magalázóbbnál megalázóbb helyzetekbe belemenni, mert visszautasítják az embert, és végül kiköt valami nemlétező kiadónál. Tényleg nehéz kérdés volt A hóhér háza után: van-e másik könyv? Vagy én ezt a történetet meg akartam írni, le akartam tenni, s több nincs? Aztán ezt a mondatot forgattam a fejemben: nem kell mindenáron még egyet írni. Ha egy volt, hát egy volt. És amikor már nem akartam mindenáron írni, hanem egyszerűen folytattam az életem, akkor minden könnyebb lett.
És 2009 telén volt egy pillanat: Tolsztojról olvastam egy hatalmas monográfiát, Henri Troyat munkáját, miközben ellátogattunk Hajdúszoboszlóra egy román-magyar házaspár barátunkkal. Olvastam ezt a könyvet, Tolsztoj számomra amúgy az egyik legnagyobb író. S ez a monográfia arról szólt, Tolsztoj hogyan nőzött, utazgatott, harcolt a kozákokkal, és egyáltalán nem volt szó benne irodalomról, és mellékesen, miközben két kártyázás között elkártyázta minden készpénzét, valamit írt. Ez olyan inspiráló módon hatott, hogy valaki él, s közben még esetleg ír is, hogy félretettem a monográfiát a fürdőben, s megírtam ennek az új könyvnek az egyik első fejezetét, ami aztán a könyv végére került. Az első könyvem még meg sem jelent, A hóhér háza 2010 áprilisában jött ki, s én 2009 decemberében kezdtem el ezt a könyvet írni. Kedvem volt egy másik történetet megkeresni. A hóhér házát már elkezdték fogadni, olvasni, én közben egy teljesen más világban voltam benne.
A hóhér házát nem egy kritikus erőteljesen Kolozsvár-történetként olvassa, ebben az új kötetedben is sok a Kolozsvár kollektív emlékezetében megőrzött elem. Lehet-e Kolozsvár emlékezetétől elválni?
Nem tudom, hogy nekem lehet-e. A kiadóm viccesen azt mondta: ne írjak több Kolozsvár-könyvet, miközben mégiscsak értéknek tartja, hogy éppen Erdélyről írok. Nagyon jó lenne olyan történeteket írni, hogy én most 2013 májusában utazgatok a világban vagy Budapesten vagyok, de nem biztos, hogy én ezeket a világokat annyira jól tudom belülről, és egy írónak nem lehet másról írni, mint arról, amit ismer. Nem is biztos, hogy a jelenre olyan könnyű rálátni közvetlenül, legalábbis nekem. Kolozsvár az a hely, ahol mindig tudom, hogy mi van merre, s hiába, hogy gyakorlatilag már többet éltem Budapesten, mint Kolozsváron, mégis valahogyan mindig figyelnem kell, hol is van a Duna, mert annak alapján tájékozódom. Kolozsvár valahogy a testemben van, bármerre fordulok, tudom, hogy hol vagyok. Van valami olyan hely, s ez nemcsak Kolozsvár, de egész Erdély is ebben az új könyvben, amit jobban érzékelek, jobban belátok, jobban értek és átélek, a fájdalmaival, szépségeivel, nyomorával. Nem tudom, hogy tényleg szabadulni kell-e, de ebben a könyvben azért a szereplők sokat vannak nem Kolozsváron is. Megpróbáltam kicsit kinyitni a világukat, saját világomat is egyben. Azt gondolom, hogy még mindig van dolgom Kolozsváron, valami mondandóm róla. Nem tudom, hogy el tudom-e beszélni valamikor, de ennek még valahogy nincs teljesen vége számomra. Volna még valami, amit muszáj volna megírni – mellesleg csak olyan könyvet szeretnék írni, amit muszáj –, de egyelőre nem tudom megírni.
Ez a könyv távolabbi múltat mutat, mint ami A hóhér házában van, amelynél közelebb vagyunk az elmúlt időszak Romániájához. Ehhez már neked is nyomoznod kellett, ha nem tévedek.
Igen. Ez a könyv a Monarchia utolsó évtizedében és az első világháború utáni egy évtizedben játszódik. Erről mindannyiunknak, akik nem ezzel foglalkoznak hivatásszerűen, felületes tudásunk van, s tele vagyunk mindenféle mitológiákkal. Tényleg sokat kutattam ehhez a könyvhöz, ez néha túlságosan is sok, mert annyira csábító volt, s néha úgy éreztem, legyűr a történész és picit megfojtja az írót bennem. Ebben a regényben van egy nagy orvostörténeti kutatás is, amit rendkívüli módon élveztem. Nem is értem, hogy mitől van az – ez nyilván az írás vagy az irodalom irracionalitása –, hogy egyszer csak kinyitsz valami témát, s az halálosan érdekel. Sebészeti könyveket olvastam este, lefekvés előtt, hónapokon, sőt éveken keresztül, meg farmakológiai, természetes gyógyászattal foglalkozó könyveket. Több ládányi régi orvosi könyvem van, ezeket megszállottan forgattam, és különösen lenyűgözött a nyelvük. Vannak olyan könyvek, amelyek az 1880-as, ’90-es évekből származnak, tankönyvek, amelyekből a medikusok tanultak, és mindenféle munka az első világháború körüli korszakból, a háború és a sebészet összefüggéseiről: hogyan kell megállapítani, hogy a lőtt sebek honnan jöttek, milyen távolságról. Halálosan élveztem, nincs erre magyarázat, hogy az ember, miért tud teljesen feloldódni egy ilyen anyagban, amit nyilván ma már csak orvostörténészek lapozgatnak. Aztán egyszer csak valamennyi bekerül ebből a könyvbe. Különösen megragadtak a természetgyógyászati könyvek a század elejéről a lenyűgöző hülyeségekkel és a ma is teljesen érvényes állításokkal. Ez egy rendkívül gazdag, sokkal plurálisabb világ volt, mint a mai orvostudomány. Megdöbbentő számomra, hogy homeopátia tanszék volt a budapesti orvosi egyetemen a ’10-es években. Erről azt gondoljuk, hogy valami új dolog.
Én azonban regényt írtam, és sok tekintetben a képzeletet kellett munkára fognom. Túl sok tudás is ártalmas – fontos egy sereg dolgot nem tudni, hiszen a fantáziának kell dolgoznia. A világról, amiről az ember ír, mindent tudnia kell vagy el kell képzelnie, akkor is, ha az végül nem kap helyet a könyvben. Azt is, hogy mennyire voltak kövezve Kolozsvár utcái, milyen a hős cipője, mennyire vastagtalpú cipőt kell viselnie annak, aki a külvárosban lakik, mert gyorsan tönkremegy a cipő, mivel nem volt tömött út arrafele.
Fontos, hogy az ember sok mindent visszatartson, ami tudás, és aminek nem kell bekerülnie egy könyvbe, de éreznie, érzékileg tudnia kell a világát. A tudás csak háttér, valami háló, ami felett biztonsággal egyensúlyozhatok. És talán ebben a könyvben a „tudás” szorosan összekapcsolódik a jelenünkkel.
Korabeli naplókat, emlékezéseket olvastál?
Nagyon sok értekező prózát olvastam, újságot, tankönyvet, csupa korabeli anyagot, mait szinte egyáltalán nem, még történészi munkákat sem. Szerelmes lettem a beszédekbe, az ünnepi beszédekbe. Ma is azt gondolom, ha összeraknánk az elmúlt húsz év miniszterelnöki beszédeit mindenféle alkalomról, nagyon izgalmas olvasmány lenne. Közben nem tudunk semmit a világról, de valami azért el van mondva. Egyetemnyitó, mindenféle alapító, ünnepi beszédben, egyleti beszédekben, úgy éreztem, hogy van valami, amit ki kell hámozni, mert a beszédek mindig nagyon szimbolikusak. Ma is feltehetjük e kérdéseket: mit mond a felszólaló? mire utal? miről beszél egyáltalán? kire céloz? Nagyon komplikáltan íródnak e beszédek. Az akkoriak nagyon inspirálóan hatottak rám, egyrészt a nyelv maga nagyon inspiráló, másrészt ott kavarognak az eszmék, a kor eszméi a haladásról, magyarságról, európaiságról, múltról és jelenről, a monarchia értékeiről. És mindenfélét olvastam, véletlenszerűen is. Ha az ócskapiacon találtam korabeli újságokat, napilapokat, akkor összevásároltam, lapozgattam őket, de nem céllal, csak úgy. Ha valami eszembe jutott róla, jó, ha nem, akkor is jó. Például apróhirdetéseket olvastam, az életnek a mindennapiságát is kerestem. Viszont nem olvastam ehhez a könyvhöz korabeli szépirodalmat, mert egyszerűen annyira elkezdenek befolyásolni, hogy azt muszáj eltolni. Az ember azt gondolja, hogy akkor Kosztolányi akarok lenni, vagy Móricz. Én viszont mai regényt akarok írni. Naplóból csak katonanaplót forgattam, nagyon szerettem a tanultatlan emberek naplóit meg levelezéseit az első világháború körülről. Talán Csáthnak a naplója volt a kivétel. Mindig nagyon óvakodtam, hogy valami író ne akarjon a szövegre ráülni, hogy ne olyan akarjon lenni az írásom, mint az övé.
A Fejtől s lábtól számomra terhesebb könyv, abban az értelemben tematikailag is, hogy több benne a szembenézés, és talán szomorúbb könyvnek is mondható. Ezt a tónust mennyire érzékeled utólag?
Két embert belelöktem a történelembe, ezt a két hősömet elküldtem a történelembe élni. Ők egy virágzó Magyarországon kezdenek el tanulni, az ország második egyetemén, ami számukra nagyon fontos, s ez az egyetem Kolozsváron van. (Közben érdekes kérdés, Kolozsvár hogyan verseng Budapesttel, ez nagyon foglalkoztatott ebben a könyvben.) Azt szerettem volna, hogy ezek a hősök megéljék az első világháborút, és megéljék, ne szemléljék, kívülről reflektálják, hanem megéljék Trianont. Erről belülről tudjanak gondolkodni vagy inkább csak érezni, ne reflektáljanak valami eseményre, amely fejük fölött, s rajtuk kívül történik, hanem hogy ők bekerüljenek a sodrásba, s ők valamilyen módon – nem szeretem ezt a szót, hogy áldozattá váljanak, nem is azok – benne álljanak az időben, s éljék meg azt, hogy mi van velük. Ezt nem lehetett vidámabb hanggal, nem tudtam máshogyan. Közben én magam is szomorú voltam, miközben sok fejezetét ennek a könyvnek írtam. Nagyon nagy szükségem is volt erre a fajta nehéz és fájdalmas érzésre, mert úgy éreztem, hogy akkor igaz, amit írok. Ha nekem nem fáj, akkor az olvasónak sem fog. Talán a gyász szót kell mondani, amit meg akartam élni velük, és csak akkor tudják ők megélni, ha megélem én is. Ezt nem tudom fejből, elidegenített módon megírni. Nyilván az én nagyszüleim, vagy körülbelül a nagyszüleim nemzedékének a veszteségérzetét akartam, hogy megéljék. És igen, ez a könyv egyre sötétebb lesz, ahogy telik az idő benne. Az én hőseim sokat „éreznek”, sok érzésről számolnak be. A kiadóm (és fő kritikusom) mondta, hogy az irodalomból az érzéseket száműzték, és ma már csak a tömegirodalomban vannak. Utólag úgy látom, én megpróbáltam visszahozni érzéseket: gyászt, fájdalmat, magányt, reményt, szerelmet. Hogy az olvasó hitelesnek fogja-e találni, meglátjuk.
Kovács Flóra
