Megkérdeztük Potozky Lászlót

Az Áradás 19 történetének jelentős része a halállal kapcsolatos, lett légyen szó természetes halálról, erőszakosról, vagy öngyilkosságról. Ezzel némiképp összefüggésben, bár nem minden esetben átfedésben jó néhány háborús novellád is van. Azt gondolom, egy a 20. század végén született fiatal szerzőnél elég meglepő az ilyen témaválasztás. A családi legendárium alapján kezdtél el halál és / vagy háborús tematikájú történeteket írni? Meghatározó olvasmányélmények hatására? Vagy egyszerűen csak azt gondolod, hogy a halál és a háború témája kiemelten fontosak, mert általuk az embereket érintő legjelentősebb dolgokról lehet beszélni?

Szerintem engem is csak ugyanannyira foglalkoztat a halál, az elmúlás kérdése, mint bárki mást. Olyan titok, melynek alig akadnak támpontok a megfejtéséhez, ebből kifolyólag pedig bosszantó, és könnyen leköti a gondolataimat. Valószínűleg ezért tűnik fel az írásaimban is, esetenként karöltve a háborúval. A mi generációnktól, a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején születettektől - bár egyelőre közvetlenül nem tapasztaltuk meg a borzalmait - nem áll távol a háború jelensége. Gondoljunk csak bele: eszmélésünk időszakában, öt-hat éves fejjel valahányszor bekapcsoltuk a tévét, néhány csatornaváltás után menthetetlenül megelevenedtek a képernyőn a délszláv háború csataterei, a rostává lőtt házak, a köztük rohangászó kéksisakos ENSZ-katonák, a kalasnyikovot szorongató milicisták. Nem csoda hát, hogy egészen kiskorom óta foglalkoztatott a téma, hisz alig párszáz kilométerre tőlünk már átmerészkedtek a határon a lövések morajai.

Emellett rengeteg háborús történetet hallottam a nagyszüleimtől. Egyik kedvencem a Marenzki nevű szépapámról szól, aki a magyar seregeket segítő lengyel szabadságharcos volt az 1848-as forradalomban. Leginkább azonban a második világháborús történetek maradtak meg az emlékezetemben, a számtalan mesélés után sem koptak meg, a mai napig szívesen hallgatom őket. A kötetben szereplő háborús novellák nagyrészt az én fejemben születtek, de akad köztük Hemingway-továbbírás is (Vendégszeretet), a legfontosabb számomra pedig az Elkésett virágok, amely a szovjet betöréskor elesett dédnagyapám haláláról szól. Azért is foglalkoztatnak ezek a történetek, mert a háború azon szélsőséges helyzetek egyike, melyekben pengeélesen megmutatja magát az emberek jelleme.

Jól érzékelem, hogy a fő inspirációs területek közé tartozik nálad a szociális elkötelezettségű irodalom és a groteszk?

A szociális elkötelezettségű irodalom mindenképp. Nagy kedvenceim közé tartozik Émile Zola, és nemcsak azért szeretem, mert zseniálisan kezelte a prózát, hanem azért is, mert nyíltan magára vállalta az elesettek szószólójának szerepét. A magyarok közül pedig Tar Sándort emelném ki, ő nem csak látni, hanem láttatni is tudta azt a fajta végső elkeseredést, melyet jóformán már nem is érez az ember, olyannyira belefásult. Tartom magam ahhoz, amit egyik tanárom az egyetemen mondott, miszerint abból nem lehet jó újságíró, aki szemrebbenés nélkül képes elmenni a nyomor mellett. Szerintem ezt a szépírókra is ki lehet terjeszteni.

A groteszk kapcsán úgy érzem, a kötetben még nincsen hangsúlyosan jelen, talán három-négy írásban, ha felüti a fejét, viszont az újabb, az Áradásban nem szereplő szövegeimben már rendszeresen alkalmazom mint szervező elvet.

Történeteid kerülik a harsányságot, a hatásvadászatot. Inkább rövidebb mondatokból állnak, melyek cicomamentesek, tárgyilagosak, lényegre törőek. Rögtön ezt a prózanyelvet találtad meg, ahogy írni kezdtél, vagy azért ehhez hosszabb út vezetett? Miért gondolod, hogy éppen ilyen módon kell beszéltetned szereplőidet és / vagy narrátoraidat?

Hamar a kezem alá állt ez a fajta prózanyelv, megvallom, inkább óvatosságból használtam, mondhatni, begyakoroltam, hogy később legyen mire építkezni. Továbbá rengeteg Bodor Ádámot és Hemingwayt olvastam a kötet megírásának idején, tagadhatatlan, hogy rányomták hatásukat az írásaimra. Mostanában igyekszem úgymond zenét vinni a prózámba, líraiabbak a mondataim és terjedelmesebbek is. Aztán meglátjuk, mi marad mindebből, ha egyszer eljön a nap, amikor elmondhatom, én is úgy tartom, végre kiforrott a stílusom. A párbeszédekben viszont ragaszkodom a rövid replikákhoz, igyekszem kerülni a hosszú monológokat, sokkal inkább kedvemre való, amikor a karakterek "pingpongoznak" a dialógus keretein belül.

Nem közlöd az írásokban, hogy pontosan hol és mikor játszódnak. Úgy nagyjából lehet csak belőni a teret és az időt. Tudatos döntés az ilyesfajta konkrétumok kerülése?

Tudatos, mert miért szabnék határokat az olvasónak? Hadd lássa mindenki a lelki szemei előtt azokat a helyszíneket, melyek élnek benne, és hadd játszódjék számára a cselekmény abban a korban, melyben az ő képzelete a leginkább otthon érzi magát. A szövegeim nagy része szerintem nem tipikusan erdélyi történet, ha nem is játszódhatnak bárhol a nagyvilágban, de azért Európa nagyjából bármely pontján valósággá válhattak / válhatnának ezek a novellák.

A prózaírói átlaghoz mérten nagyon fiatalon robbantál be a köztudatba, kötetedre 2011-ben, tehát 23 évesen megkaptad az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) Debüt-díját, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligája (EMIL) Debüt-díját. Volt valaki, aki különösen sokat segített neked az első prózaírói lépések megtételében, a novellatechnika elsajátításában, fejlesztésében? Fekete Vince egy alkalommal például nagyon szépen nyilatkozott rólad...

Vince a pályám legeleje óta fogta a kezem. Néhány hónapja írogattam már, de sehol sem éreztem magam otthon az irodalomban, viszont ahogy megismertem őt, ez egy csapásra megváltozott. Mondhatni, általa ismertem meg az alkotó ember emberségességét. Amellett, hogy közlési felülethez juttatott, rengeteg kitűnő olvasmányt adott a kezembe, ő ajánlotta például Tar Sándort és Bartis Attilát is. Neki köszönhetően ismertem meg a szakmabeliek nagy részét, ő dobott be az irodalmi körforgásba. Emellett a Székelyföldtől (ahol ő főszerkesztő-helyettes) kaptam az első díjamat is, a Szabó Gyula-emlékdíjat.

A technikám javításában, a szövegek meghúzásában leginkább a kötetem szerkesztője, Gáll Attila segített. Hiába, hogy alkotóként az ő területe a költészet, a prózához is ugyanúgy érdemben hozzá tud szólni. Továbbá alapos és türelmes, ami, valljuk meg, nem fog rosszul (noha nem nagy a korkülönbség), ha huszonéves írókölykökkel kell órák hosszat egy kézirat fölött görnyednie az embernek.

Mire számíthatnak tőled következőleg az olvasók? Min dolgozol? Mikor jelenik meg előreláthatóan a második köteted?

Távlatilag tervben vagy egy regény is, de erről nem szeretnék részleteket elárulni, legyen elég annyi, hogy egyelőre csupán a téma adott, és hosszas anyaggyűjtésbe fogok belekezdeni. A második kötetem is novelláskötet lesz, már az első megjelenése előtt belefogtam, javában írom a szövegeket. Akadnak köztük egészen hosszúak, szinte kisregény terjedelműek, és pársoros egypercesek is. Lényeg az, hogy legyen miből válogatni. Ezekben, mint fentebb említettem, csiszoltabb a nyelvezet ahhoz képest, mint amit az Áradásban használtam. Ha viszonyítási alapot keresek, leginkább a latin-amerikai irodalom inspirál mostanában. Ha realista ábrázolásmód, akkor Mario Vargas Llosa, ha csoda és varázslat, akkor García Márquez, ha abszurd és groteszk, akkor Cortázar. Hogy mikor jelenik meg? Ez annyi tényezőtől függ, hogy még találgatásokba sem merek bocsátkozni. Még azt sem mondhatom, hogy amikor kész lesz. Ahogy az irodalom istenei akarják...

(Darvasi Ferenc)

Főoldal