Megkérdeztük Papp Sándor Zsigmondot

A Semmi kis életek - alcíme szerint erdélyi történet -, több összefüggő részből áll, 1982 és a '90-es évek közepe között játszódik, visszatekintéssel az 1940-es évekig. Szerzője 1972-ben a romániai Radócon született, Budapesten él, a Népszabadság szerkesztője. Novelláskötetek, esszé- és publicisztikakötetek után nagyregénnyel jelentkezett. A helyszín alapvetően a Törekvés utca 79., négyemeletes sarokház, egy erdélyi városban. Fiktív is, nem is.

El kell olvasni a Semmi kis életeket, megéri - írja az ÉS kritikusa. Egyébként nem csak jó, szép maga a könyv is, a cím, a borító szintén. Most olvasom, hogy a hét könyvborítója lett, gratulálok! Lehet, hogy ezzel beindult egy díjsorozat?

Szerencsére ezekről nem én döntök, s mivel nem értek a lobbizáshoz, sőt alkalmatlan is vagyok az ilyesfajta érdekérvényesítésre, csak a könyv harcolhat magáért. És ez jó. Különben mindig is azt a nézetet képviseltem, hogy inkább azt kérdezzék: miért nem kaptam meg ezt vagy azt az elismerést, mintsem azt találgassák gúnyosan, vajon ki szólt értem a megfelelő fórumon néhány jó szót. Én most egyébként a Verhovina madarait díjaznám halálra, és szerencsére ez nem csak magánvélemény. A regény külcsíne egyébként teljes mértékben a kiadót dicséri. Volt, hogy az ízlésem ellenében döntöttek erről. De úgy tűnik, a reakciók őket igazolják.

Minden prózaíró vágya a nagyregény. Önnek szinte elsőre sikerült megírnia, mégpedig nagyon jót! A kedvező szakmai visszhangon túl az is érdekelne, hogy a kortársai közül hogy tetszik azoknak, akik Magyarországon élték át ifjú éveiket? Lehet már tudni, milyen a fogadtatása?

Még csak most kezd eljutni hozzám egy-egy reakció. Leginkább én is az ő véleményükre vagyok kíváncsi, hiszen nekik ez már nagyjából történelem. Vagy rémmese. Kár, hogy kissé érintett vagyok a dologban, és szemtől szemben sokan inkább a tapintatnak engednek. De talán majd a kritikák.

Az én vágyam is a nagyregény volt egyébként, de félútig nem is nagyon derült ki, hogy mi lesz ebből. Aztán a második rész derekán kezdett egyre nyilvánvalóvá válni a regény terjedelme. Akkor már csak azért kellett szorítanom, hogy ne kezdjek fecsegni. Bár ez a próza szereti a hömpölygést, s ez néha felesleggel is jár. Hordalékkal. De talán ez adja az erejét is.

Bodor, Hertha Müller, Vida, Szilágyi, Dragomán - más-más generáció, más stílus, különböző élményanyag. Mondta egy interjúban, nagyon ügyelt arra, hogy ne utánozzon senkit. Hogyan találta meg hangját?

Tudatosan nem lehet ügyelni erre, inkább csak fohászkodni, hogy egy-egy erőteljesebb hang ne üssön át az enyémen. A vége felé már nem is olvastam erős prózát, mert befolyásolt volna. Krasznahorkai után például önkéntelenül is megnyúlnak a mondataim, Láng Zsolt után pedig huncutak lesznek, mintha el akarnának bujdosni előlem. Az első két évet egyébként épp a regény hangjának megtalálása tette ki, a kísérletezés. Kicsit olyan ez, mintha skáláznék. Úgy sejtem, az új regénynél is ez lesz a nagyobbik munka. Mert a történet és a szereplők valahogy mindig kézre állnak.

A stílusa realista, költői, groteszk és bizarr egyszerre. Érzékien, izgalmasan ír. Hogyan őrizte magában az élményeket? Mikor gondolta először, hogy meg fogja írni ezt a regényt?

A novelláskötet, Az éjfekete bozót megírása közben. Ott még csak egy metafora a forradalom, a rendszerváltás. De éreztem: ennyi nem elég. A téma jóval többet érdemel. A metaforák szintjén már sokan elmondták, így talán még nem.

A történetekkel valahogy soha nem volt gondom. A legtöbb, mint egy fonal, úgy gombolyodik le bennem. Az én dolgom csak annyi, hogy egy kicsit összekuszáljam. Talán ezért sem vagyok alkalmas a szövegirodalomra. Szeretem, és megbecsülöm a képviselőit, de nekem az alany és állítmány egyből izegni-mozogni kezd, múltja és jelene lesz, amit már el kell mesélni. S valahogy úgy képzelem, a prózában a történetmesélés sosem válhat idejétmúlttá. Saját magát tagadná meg, ha mégis. Persze időről időre meg kell újítani a regényt, a mesélés mikéntjeit, de magát a mesélést nem lehet kilúgozni a prózából. De most, hogy a nagyregényen túljutottam, talán kísérletezőbb leszek. Bár úgy hiszem, nem tőlem kell majd várni a mindent felforgató innovációt. Ebben Esterházy és nemzedéke verhetetlen. Amit nem újítottak meg, azt talán nem is érdemes már. Az én könyvemnek önkéntelenül is hátrább kellett lépnie e tekintetben.

Újságíró írók mondják, hogy sokat tanulnak a zsurnalisztikából, például a mondatok feszességét vagy a műfajok közti átmenetet, mások szerint meg éppen bedarálhatja a szépírói tehetséget a zsurnál. Mi a véleménye erről?

Igyekeztem maximálisan elválasztani a kettőt. A rovatvezetőm, N. Kósa Judit mesélte, hogy megdöbbentette, hogy nem a lapban megszokott stílus köszönt vissza a regényben. Mintha az újságból kispórolt hasonlatokat mind ide öntöttem volna. Könnyen lehet. Az újság tényeket közöl, a regényben viszont minden kívülről hozott tényt átitat a képzelet, és a regény tényeivé alakítja át. Az újságíró az olvasó szeme egy-egy helyszínen, az író viszont arra kéri az olvasót, hogy képletesen persze, de csukja be a szemét, és engedje szabadjára az érzékeit. Szagoljon, tapintson, füleljen. Nekem, némiképp megdöbbentő módon, leginkább a szappanopera segített. Százvalahány részt írtam ugyanis a Jóban rosszban egyik munkatársaként, és az állandó párbeszédkényszer ráébresztett, hogy mennyi lehetőség rejlik ebben. Korábban többnyire igyekeztem elkerülni a szereplők megszólaltatását, most viszont alig vártam, hogy legyen egy kis alkalom a beszélgetésre.

A regény alapvetően egy ház lakóiról szól. Idézek: "A házban, akárcsak egy nagy fazékban, mindenki réges-rég összerotyogott már. És ez a massza nem szül hősöket, szúrós szemű halhatatlanokat, csak önmagát termeli újra, sűrűn és elpusztíthatatlanul, hogy kitöltsön minden szabadon hagyott rést." Aztán később: „Harapni lehetett akkor már a békét. A fák alatt, a parki bokrok mögött, a tűzfalaknak támaszkodva buja és feltartóztathatatlan vadsággal vezekelt a város. Ahogy a fazékról emelik le hirtelen a fedőt, úgy csapott ki belőlük ez az eufóriával kevert bűntudat, mert hirtelen pótolni kellett a veszni látszó éveket, elütni a jövő iránti kétségeket, és persze felejteni, felejteni habzó és féktelen akarással." Otthonos ez a ház-fazék hasonlat! Intim, egyben valami nagyobb dimenzióba kerülnek a sorsok. Ezzel a regénnyel mintha feldolgozta volna ezt az időszakot. Folytatja?

Nem hinném. Persze még vissza fogok térni ehhez az időszakhoz, hiszen leendő szereplőimnek majd viszonyulniuk kell valamiképp ehhez a fordulóponthoz, de az már marginális lesz. Széljegyzet csupán. Most inkább a kilencvenes évek izgatnak, az a másfajta zűrzavar, amikor a régi, megszokott félelem helyére új félelmek telepedtek: a marosvásárhelyi március, bányászjárás, pilótajáték. Sok minden van, ami tele van élettel, és kéri a regényt. Néha úgy tűnt, ezeket az éveket egyenesen egy őrült regény lapjairól tépték volna ki, hiszen semmi nem hasonlított a normális, polgári életre. Jó lenne rekonstruálni valahogy az eredeti művet, és megtalálni a szerzőt. Most ezt érzem kihívásnak.

Élő, színpadra való mű, és ezt az is mutatja, hogy színészek adtak elő részleteket a könyvbemutatón, a performanszok szobánként váltakoztak. Sajnos nem tudtam elmenni. Máskor is lehet majd látni?

Érdekes erről nem is nagyon beszéltünk. Egyszeri alkalomnak tűnt valahogy az egész. Az viszont már felmerült bennem, hogy valamikor talán színpadra is átdolgozhatnám a regényt, vagy valamilyen más témát. Persze akkor el kellene hagynom a leírás mankóit. Ettől most még tartok. Hiszen olyan jólesik elrejtőzni néha. Elbújni a narrátor mögé. A színpad ennél jóval nyíltabb terep. És azonnal jutalmaz vagy büntet. Ez is riasztó egyelőre. Egy regény esetén akár hat évig is eltarthat, amíg felhangzik a taps, vagy épp a csönd. Ha ez a félsz elmúlik, akkor talán kipróbálom ott is magam.

(Szepesi Dóra)