Megkérdeztük Czakó Gábort

A Decsen, 1942-ben született író, publicista, szerkesztő a magyar katolikus újságíróképzés megszervezéséért, a televíziós esszé műfajának megteremtéséért, sokoldalú, műfajgazdag irodalmi munkássága elismeréseként Kossuth-díjban részesült.

Ezúton is gratulálunk az elismeréshez! Milyen viszonyban van a díjakkal?

Néha jönnek, máskor elkerülnek, több éven át a fölterjesztőknek megmondtam, hogy úgysem fogadnám el... Fontosabbak a díjaknál az olvasók, a nézők. Ez a mostani azért megtisztelő...

Dühít és elszomorít, ha kultúrálatlanságot tapasztalok. De az ön pengeéles megfogalmazásai, amelyek nagyon sokszor ilyen témákkal foglalkoznak, mindig képesek feldobni, lelkesíteni és reménnyel töltenek el - mindennek ellenére. Stílusa kíméletlen és emelkedett, sokunk számára revelatív minden szövege. Mi ennek a titka?

Pályámat drámaíróként kezdtem, első darabom hét betiltást ért meg, de vagy tizenöt-húsz munkám rádióban, tévében, színházban közönség elé került. Például a körülbelül ötven éve írt Disznójátékot sok színház játszotta. A színműben a hős sorsa, jelleme, gyakran tette is szavaiba sűrűsödik, ezért élesen, pontosan kell fogalmaznia. Az író természetesen szavakat is teremt, mert a meglévők pontatlanok, ha éppen nem hiányoznak. Ilyen szavam a Gazdaságkor, vagy éppen a konzumidióta=fogyasztói hülye pajkosítása, a barbi, a pendrive helyett az adatszipacs, röviden a szipacs. A magyar nyelv sajátossága, hogy a gyökből szabályosan toldalékolt szavak magyarázat nélkül is érthetőek minden értelmes magyar számára. Amúgy szenvedélyes szótárkészítő vagyok, csináltam Hamvas-szótárt, Magyar-Magyar Nagyszótárt, Éva Szótárt.

Úgy gondolom, az újságíró, publicista egy kicsit elevenebb kapcsolatban van az élettel, mint azok az írók, akik főként saját világukat, frusztrációjukat dolgozzák fel. Mit gondol erről?

Írtam ugyan öt-hat riportot, interjút, de sosem voltam igazi újságíró. Napi- vagy hetilapos cikkeim is leginkább esszék. Jobbára folyóiratok szerkesztőségében dolgoztam. Az igazi Mozgó Világban - 1983 novemberéig - például kitaláltam a hátsó borítóra a vezércikket, valójában vezéresszét, mely mindig A-betűvel kezdődött és Z-vel végződött. Ezt az Igennél öt sorra, kb. 8-850 betűre szűkítettem. Így is belefért a fölütés, a gondolat, a csattanó. Velünkjáró címmel zsebkötetkében is megjelent.

Egy interjúban azt mondja, közel ötven éve is foglalkozott mindennel, ami elgondolkodtatta, ám mindig szellemi síkon tette föl a kérdéseket. Miért tartja ezt fontosnak?

Mert ott dőlnek el a dolgok, nem a politikában, vagy a gazdaságban. Az ember az egyetlen lény, aki szellemi alapokon áll, aki képes az öröklétre - gondja-öröme ott gyökerezik. Akkor is, ha nem tud, vagy nem akar tudni róla. Például a szabadság a politika és a gazdasági szintjén jogok, kényszerek és lehetőségek rendszere, ily módon külső, és a pillanatnyi viszonyok függvénye. Jézus viszont azt mondja, hogy a bűn tesz szolgává, és az igazság tesz szabaddá. (Jn 8,32, skk) Vagyis a bűnös ember vétkeinek szolgája: rossz lelkiismerete kormányozza - belül. Kiszolgálja a gonosz erőket. Aki igazságban él, az képes szembeszállni a rosszal. A politika és a gazdaság rendszereivel együtt időleges. Ma, Gazdaságkorban az utóbbiak meg is tagadták a szellemi létet, a kultúrát, bedeszkázták az eget. Minden időben a kultúra tartotta féken a civilizációt, vagyis a közös hit, a szellemi, erkölcsi erők és a célok jelölték ki a föladatokat meg a határokat: eddig és ne tovább. Kultúra nélkül a civilizáció, az eszközök elszabadulnak, öncélúvá válnak, s a szemünk láttára, sőt, közreműködésünkkel falják föl a kultúra maradványait, a közösségeket, a családot, az eszményeket, a hajdan keresztény nemzeteket, a Föld életrendszerét. Így kerülhetett a csúcsra a Semmi pénz álnéven: a világ összes bankszámlájából sem lehet kifacsarni egyetlen csöpp olajat sem. Nyugaton sírnak, hogy törökök, arabok, afrikaiak foglalják el országaikat. Kérdezi a német riporter a török vezetőt: miért nem asszimilálódnak? Mihez? A német megdöbben. A török folytatja: Nekünk van hitünk, kultúránk, családunk, önöknek nincs. Technikájuk van, de azt már elsajátítottuk, a miénk.

Ugyanitt vélekedik úgy, hogy a művek teljessége - nyelve, emberi, metafizikai üzenete, szerkezete stb. - nem kap figyelmet a nemzetinek és kereszténynek mondott körökben, a túloldalon pedig mélységes elhallgatásban részesülnek. Ezen nagyon csodálkozom, mert sokan éppen emiatt olvassuk Önt. Mi lehet az oka?

Talán azért, mert az olvasók és az ún. irodalomtudósok halmaza nem esik egybe. Hála Istennek! Előbbiek a szépséget, az igazságot, a derűt keresik a könyvben, az utóbbiak az ő fölfogásuk szerinti, vagy a világpiacon éppen hatályos izmus, művészeti szabvány, az ISO szabályait keresik és kérik számon. A keresztény-nemzetiek mondjuk Móricz, Pilinszky, netán Kegyes Gipsz Jakab mértékét, viszont a posztmodern agyalók marhaságait, melyek száz éve egyazon szinten állnak - például pontosan a náci- vagy a szocreál kitalálóinak színvonalán. Kb. egy évszázada a műkereskedelem eszeli ki az ISO-t és hajtja végre az alkotókon - minden szakmában: zenében, festészetben stb. Az engedetlenek nem kerülnek be a világpiacra. Jól is néznének ki a posztmodernek, ha igazi művekkel kellene versenyezniük!

Szerencsére túl gyönge bennem az érvényesülési vágy, így aztán kiszorultam mindenféle „mérvadók" köréből.

Többször is említi, hogy az olvasók ma hihetetlenül vágynak a Nagy Négyesre, a szépre, a jóra, az igazra, a szeretetre. Az internet központú világban óhatatlanul másképp olvas az ember, gyorsabban, „hipertextesebben". Ön szerint ilyen módon lehet részesülni a Nagy Négyesben? Mit javasolna a szülőknek, tanároknak, hogyan viszonyuljanak az olvasás tanításához?

A Világháló önmagában nem rossz és nem jó. Az a kérdés, hogy szellemi irányítású-e, vagy elszabadult, s olvasás közben fölugráló reklámok terelik az ember figyelmét - mondjuk a szerelemről egy köptetőre. Olvasni, regényt, könyvben kell. Jó műveket kell a gyerekek kezébe adni. Weöres Sándornak vagy Hamvas Bélának rengeteg mulatságos, izgalmas, pajkos és bölcs műve van.

Nagyon érdekel a giccs természete. Sokszor az az érzésem, hogy egy hajszál választja el a szépet és az igazat tőle. Olyan körmönfontan tálalnak témákat, a gyanútlan olvasó úgy beleeshet a giccsbe, hogy észre sem veszi. Mit tehetnénk ez ellen?

Giccs, ami nincs. Giccs az a műnek látszó kultúrholmi, aminek szellemi tartalma nincs.

A kultúra hangja a csönd. A csönd az elmélyedés, a megrendülés, a fölébredés, a bekapcsolódás, a megértés, a tisztaság, a bölcsesség hangja. A giccs hangja a zaj. A kultúra megrendít, a giccs megőrjít. A kultúra katartikus, tisztít, a giccs szennyez. A kultúra tétje az üdv, a giccsé a bevétel. A kultúra a közösségben terem, a giccs a tömegben. A kultúra a világ működéséről és működtetéséről szóló közös tudás. A kultúra maga a nép; az alapvető értékekben együtt gondolkodó közösség. Ha nincsenek alapvető, közös értékek, nincsen kultúra. A kultúra alkotása örök, a giccsé fogantatása pillanatában salak. A kultúra az időt nem ismeri. A versenyt sem, a piacot sem, még kevésbé a haladást. A mai ISO korszakban az euroamerikai „alkotások" kilencven százaléka ilyen.

Tetszik, amikor az egyik regényét - Hosszúalattság - regénykertnek nevezi. Tehát a regény egy „vadregényes" kerthez hasonlít, ami élő, amit művelni kell, majd maga is elszórja magvait - az olvasóban -, ami táplál, s amiből valami új születhet. Miként lehet kert a regény?

Azt nem tudom, viszont egy regény úgy lehet kert, hogy a főszöveget, vagyis a „házat" bokrok, fák, kutyaól, istálló, miegyéb környezi. A Hosszúalattság és a Tündérfalva ilyen munka: a regénybe - olykor más műveimre utaló - történetek iktatódnak, tipográfiailag is elkülönítve. A jövő hónapban megjelenő Aranykapu - Boldog Salamon király című, a XI. században játszódó magyar történelmi regényem harmadik kiadása is regénykert lesz: önmaga nevelte környezetben fog állni.

Ön a műfajok majdnem mindegyikében dolgozik: drámától a Beavatáson át a nyelv-régészkedésig... Hogyan épülnek egymásra a művei? Hogy látja, minek alapján alakul életműve íve?

A magyar nyelvbe eddig minden magyar író belehabarodott, s visszatért a XIX. századi akadémiai nagyszótár csodálatos nyelvrajzához, a Czuczor-Fogarasi szótárhoz, amely föltárja anyanyelvünk bámulatos, ám sajnálatos módon eltitkolt szerkezetét. Ez az én munkámnak is alapja. Hogy életművemnek milyen az íve, az belülről, vagyis számomra, nem látható.

(Szepesi Dóra)