Megkérdeztük Majoros Sándort

Majoros Sándor prózaíró eddigi köteteiért, a Délvidék problémáinak színvonalas megjelenítéséért nemrégiben Márai-díjat kapott.

Írásaiban elég markáns a személyes élmény. Mennyire érinti, ha azonosítják a szereplővel?

Az irodalom egyik legizgalmasabb kérdése az, hogy az író mennyire képes különválni a megélt élményeitől, ugyanakkor mennyire képes önmagát is integrálni a fikcióba. Tény, hogy senki nem tudja a saját személyiségét megkerülni. Míg például Ray Bradbury Marsbéli krónikák című művében ez talán nem látszik egyértelműen, de a szövegben, a nyelvhasználatban meg millió egyéb apró összetevőben mindig benne rejlik az író. Az önéletrajzszerű ábrázolást legtöbbször a választott műfaj indokolja. Számomra mindez abban nyilvánult meg, hogy szinte az irodalmi pályafutásom kezdetén kitört a jugoszláv polgárháború és háborús menekültként átkerültem Magyarországra. Egyszeriben nagyon fontos lett a szülőföld, meg mindaz, amit az új hazába érkezéssel elveszítettem. A kötődéseim eltépődtek, fájdalmas iszalagokként ott lebegtek mögöttem, és engem főleg ez inspirált a húsz évvel ezelőtti elbeszéléseimben. Ösztönösen kezdtem foglalkozni a családommal meg azokkal az emberekkel, akik közel álltak hozzám.

A Meghalni Vukovárnál című regénye mennyiben önéletrajzi?

Nem voltam ott Vukovár ostrománál, tehát ezzel a szörnyűséggel kapcsolatban nincsenek saját élményeim. Anyaggyűjtést sem végeztem, mert nem hiszek abban, hogy az írónak sebészi pontossággal kéne körüljárnia azt a témát, amit választott. Úgy fürödtem ezekben a mindenünnen hallott beszámolókban, ahogy a juhászkutya hempereg a réten, miközben a bundája összeszedi a bogáncsot meg a virágport. Anélkül, hogy törekedtem volna erre, rám ragadtak az ismerőseim vukovári történetei. Talán megengedhető egy rövid anekdota annak illusztrálására, miként kerül be az ilyesmi az írásokba: amikor a szülőfalumban, Ómoravicán elektrotechnikusként dolgoztam, az volt a szokás, hogy a tízórai kávészünetben az emberek az udvaron, kezükben a kávéscsészével beszélgettek. Egy ilyen alkalommal valamelyik kollégám azt mesélte, hogy volt egy nagyon tehetséges rokona, aki tanyán élt, nagyon jól tudott rajzolni, de nem engedték, hogy kibontakozzon, ezért a gyerek a Bibliára ráfirkált valamit. Az apja büntetésből bezárta az istállóba, hogy kipurgálódjon az istálló szagától, de a gyerek megfogta a legyeket, letépte a fejüket és légyvérrel rajzolt a falra. Évekkel később ez a mozaik beletolakodott az egyik novellámba, és ez volt az egyik legsikerültebb írásom a bácskai korszakomban.

Először én is a novelláit olvastam, és feltűnt, mekkora erőterük van, milyen tömörek. A regényekben tágabb a konstrukció, de a prózája nagyon egységes, gondolok a különös hangulatra meg a vándormotívumokra. Ami egy novellában ki volt fejtve, megjelenik a regényben is, szereplők, élethelyzetek többször is előjönnek.

Írásaim nyelvezetét elsősorban anyámnak köszönhetem. Négy elemit végzett egyszerű asszony volt, mégis olyan különös szókészlettel rendelkezett, hogy az maga volt a csoda. Öt-hat éves koromig úgy aludtam el, hogy anyám meséi befolyásolták az álmaimat. Mindez nagy hatással volt rám, olyan értelemben legalábbis, hogy megmaradtam én is mesélőnek. De akármennyire is lineáris, egysíkú a prózám, nem engedem, hogy a maga útját járja, hanem megpróbálom a nyelv kötőanyagával összefogni. Egy időben arra törekedtem, hogy a számomra meghatározó embereket minél több oldalukról bemutathassam. Volt egy-két nagyon különös, félig-meddig mitikus figura a falumban, és úgy éreztem, nem elég, ha egyetlen novellában kapnak szinte csak szusszanásnyi lehetőséget. Hasonló motívumok ők nekem, mint a díszítőelemek az építészetben: átsiklik rajtuk a szem, mégis befolyásolják az összképet. Nem tudom, létezik-e az irodalomban moduláris szerkesztésmód, mert ha nincs, talán én voltam az első, aki ilyesmivel próbálkozott. A Meghalni Vukovárnál első verziója egy internetes regénypályázatra készült. Úgy képzeltem, hogy a világhálót a számtalan keresztkapcsolás, utalás, szerteágazás teszi izgalmassá, ezért a szövegben egymásra mutató, egymástól látszólag független mozaikokat helyeztem el. Internet nélkül, hagyományos könyv formájában számomra ez a linkelés az írásokon átívelő vándormotívumokban teljesedik ki. Sokszor ez csak egy szófordulat, de mégis úgy működik, mint egy szegecs, amely összefogja és egybefüggővé teszi az általam teremtett fiktív valóságot.

Szokták mondani, ha délvidéki író, akkor Kosztolányi, és óhatatlanul is hasonlítják magukat hozzá a többiek. Gondolkoztam rajta: mi lehet a közös vonás önökben? Talán az, hogy ő is az élettel meg a halállal foglalkozott elsősorban. A Vukovár-regényben a halál és a szexualitás nagyon együtt van, mint olyan élmény, amiről nem tudjuk, valójában micsoda. Mi a véleménye erről?

Kosztolányihoz gyakorlatilag annyi közöm van, hogy mind a ketten Szabadkán jártunk iskolába, és ugyanabban a szögben sütött le ránk a nap. A körítést mindehhez az a Bácska adta, ami sokáig a kiüresedés metaforája volt, és nem csak a szó földrajzi értelmében. A törökök idejében teljesen elnéptelenedett ez a vidék, újra kellett telepíteni a lakosságot. Maga a táj sem éppen lélekemelő: akármerre nézünk, mindenütt csak az asztalsimaságú határ és a végtelen égbolt látszik, és ez egyfajta transzcendens fenyegetést teremt. A bácskai ember úgy érzi magát, mintha a világ tetején állna, ahonnan minden legörbül. Körülötte ott van a lapos, jellegtelen termőföld, amiből szinte kisajtolja az életet a fölébe boruló, irdatlan égbolt. Ez a politikai helyzettől függetlenül is nyomasztó érzés. Ehhez ráadásként jött és szinte meghatványozta a bácskai emberek gondjait az 1991-es polgárháború, ami erkölcsi, politikai és kulturális értelemben maga volt a teljes kollapszus. Ebben a miliőben a háború, a halál és a szexualitás kéz a kézben járnak, úgyhogy ha a szimbolikáját félretesszük, és csak a hátterét nézzük, a Meghalni Vukovárnál nem is beszélhetett volna másról.

Megnéztem a honlapját, a Regénytárt. Nagyon tetszett például a közös regénybajnokság, meg a kritikák. Itt is sajátja az abszurd humor meg a groteszk látásmód. Hogy alakult ki ez a honlap?

Az ezredforduló tájékán, amikor az internet térhódítása megkezdődött, minden író fabrikált magának egy prospektusszerű honlapot. Én sem voltam ebben kivétel, de hamar rájöttem, hogy ez csak egyfajta státuszszimbólum. Nekiláttam hát szerkesztgetni, frissítgetni a honlapomat, közben meg igyekeztem tájékozódni a trendekről. Ahogy bővült körülöttem a kínálat, úgy fogott el a reménytelenség. Arra jutottam, hogy a szépirodalom valahogy nem képes megélni az interneten. A világháló nem olvasóbarát. Az irodalom ezt természetesen nem hajlandó tudomásul venni, küszködik, miközben nyomul a netre, de csak a tárhelyet és a könnyű terjeszthetőséget tudja belőle hasznosítani. Sajnos ez nem elég, mert attól, hogy egy írásmű a világ bármely pontján elérhető, még semmi sem garantálja, hogy el is fogják olvasni. Az internetre felrakott szépirodalom emiatt mintha hibernált állapotba kerülne. Mostanában afelé hajlok, hogy az irodalomnak tán bele kéne törődnie abba a tapasztalati ténybe, hogy a világhálón másképpen kell megszólalni, mint a könyvben. A Regénytáron emiatt lazább, könnyedebb, szellemesebb és úgy általában oldottabb hangvételt próbálok meghonosítani. A Regénytár hosszú évek alatt alakult ilyenné, amilyen. Ma már félig-meddig portálnak is nevezhető, ahol mind nagyobb teret kap az interaktivitás. A legfőbb jellemvonása, amely megkülönbözteti a hasonló próbálkozásoktól, hogy nyíltan és deklaráltan képviseli azt az igényes szórakoztató irodalmat, amely ma már hiánycikk. A szórakoztató jelző eléggé pejoratív, mert a ponyvával hozzák kapcsolatba, de én arra a szórakoztató irodalomra gondolok, amely Márquez munkájában is megtalálható. Igényes, de minden részletében olvasható és figyelemkeltő próza. Folyton azon mesterkedem, miként lehetne ezt a kapcsolódási pontot, ami az internet felé törekvő prózairodalom és világháló között létrejött, még erőteljesebbé, hangsúlyosabbá tenni. Egyebek mellett történetkészítő játékon is töröm a fejem, és útjára indítottam a közösen írt regények bajnokságát. Az utóbbival, mármint a sokkezes online regényírással már sokan megpróbálkoztak, minden különösebb eredmény nélkül. A regénytáras közös regények ezzel szemben már a harmadik születésnapjukat is megünnepelték. Körülöttük pedig kialakult egy lelkes társaság, amely töretlenül hisz ebben a közösségteremtő játékban. Emellett minden évben van legalább egy tehetségkutató pályázatunk, amelynek elsődleges célja minél több írástudó ember jó értelemben vett elcsábítása. Úgy érzem, ebben a törekvésemben, vagyis hogy magánemberként olyan egyszemélyes szerkesztőséget működtetek, amely körül egy félig virtuális, félig valódi irodalmi élet zajlik, egyedi példány vagyok a magyar mezőnyben. Jelenleg pedig - kisebbfajta evolúciós ugrást tervezve - a Regénytár Kulturális Közhasznú Egyesület megalapításán dolgozom.

2010 végén jelent meg a legújabb regénye. Mesélne erről?

Rahim Bërisha néven írtam egy kalandregényt, a címe: Közelebb, mint amilyen távol. Ez is a Regénytár egyik leágazása, már ami a könnyed humort, mint alapanyagot illeti. A magyar és a világirodalomban rengeteg példa akad arra, hogy az írók egy alteregó mögé bújnak, de az ezredforduló óta nálunk ezen a téren nem sok kísérletező akadt. Rahim Bërisát nemcsak névként biggyesztettem rá a regényemre, hanem a tőlem telhető legprecízebben kidolgoztam az egész figurát. Az eredmény egy harsány humorú, rendkívül szövevényes, ugyanakkor precízen megszerkesztett kalandregény lett, ami szerintem igen jól sikerült. De hozzátenném: ez csak kísérlet, vagy ha úgy tetszik, játék. Irodalmi terveim továbbra is a szülőföldemhez kötnek. Be szeretném fejezni például azt a regényt, amit még 1994-ben kezdtem el, majd félbehagytam. Mostanában egyre gyakrabban érzem azt, hogy megérett az idő a folytatására.

(Szepesi Dóra)