Megkérdeztük Ambrus Lajost

Március 27-én, egy nappal hatvanadik születésnapod előtt találkozhatott veled a gyulai közönség. Kósa Ferenc Gyulaiságunk című interjúkötetének apropójából látogattál haza, s beszélgettél a szerzővel - gyakran jársz vissza Békésbe, Gyulára? Ezzel kapcsolatban érdeklődöm, követed-e a város, a térség kulturális mozgásait: mennyire vagy „jelen" itthon?

A „jelenlét" a titokzatos fogalmak körébe tartozik: nehezen körülírható. Különösen problematikus olyan ember „jelenléte" saját szülővárosában, aki rég elszármazott onnét. Ennek ellenére gyakorta jár haza, noha alkalmi megjelenései csupán szűk körben mozognak: fő és centrális mágneses vonzódása saját szülői háza a Kálvin utcában. Ahol szülei a nyolcvanötödik évüket tapossák. De akit egyéb rokonai, barátai, ismerősei szünet nélkül informálták saját életük mozgalmas avagy unalmas történeteiről - nos, az ilyen ember elmondhatja: ezt a várost sosem vesztette el igazán.

Legfeljebb (természetesen?) egészen más lett belőle, mint amilyennek gondolta. Vagy: amilyen lehetett volna. De ugyanakkor a régi urbsot sem felejtheti. Kicsit más, kicsit unalmasabb, kicsit kijózanítóbb és idegenebb ez a mai - a régi alakok markánsan felejthetetlen tradíciókat és cinkosságokat hordoztak. Panasz nélkül mondhatjuk ezt - egyszerűen anélkül, hogy szépítő kenőcsöket kennénk egy menthetetlenül öregedő arcra.

De, és áttérve az első személyű beszédre, a szellemi vonzások és mozgások érdekeltek a leginkább. Gyula, szülővárosom, mégiscsak klasszikus parasztpolgári város volt, jelentős dél-alföldi múlttal, komoly históriával és életekkel és tradíciókkal és szellemmel. Viszont ez az a hely, ahonnét indulásomtól fogva mégiscsak a legintimebben állt rendelkezésemre az emberiség, ahogy a metaforát Mészöly Miklós, atyai mesterünk szokta mondani. Ezért hát most például örömmel tapasztalom, hogy kinőtt és részben ott, helyben is működik, vagyis  nem szóródott (nagyon) szét egy új nemzedék, amelynek a miénknél jelentősebb kohézióját érzékelem. És hogy igen nívós, országos vagy még tovább, univerzális jelentőségű folyóirat született és ma is szerkesztődik Bárka néven - vagy: hogy Gyula a könyvkiadásával, levéltári, színházi munkájával és egyebekkel olykor visszatérni látszik legjobb tradícióihoz. Ez jókedvvel és reménnyel tölt el.

Több mint húsz év pihentetés után, tavaly újra megjelent Eldorádó című regényed. Egy a regenytar.hu oldalon megjelent elismerő recenzió a könyv játékos, ugyanakkor hitelesen „veretes" nyelvét hangsúlyozza, majd fölveti, hogy az Eldorádó sejthetően „nem lesz kultuszkönyv, nem lesz tömegek olvasmánya." Milyen nehézségekkel találtad szembe magad a XIX. századi nyelv alkalmazásakor? Mit lehet tudni a kötet fogadtatásáról - olvassák, veszik, kapsz-e visszajelzéseket? Van-e különbség az akkori és a mai recepció között?

Az Eldorádót nagyon a régmúltban írtam - szinte gyermeki felindulásból. Viszont ez a „felindulás", hogy úgy mondjam, kitartott az egész zűrzavaros és forrongó nyolcvanas években; s a mű elég soká jelen(hetet)t meg: 1988-ban. Egyrészt elmondhatom, hogy sokat dolgoztam a nyelvhasználatán, de ugyanakkor azt is, hogy olyan nyelvi archaizmusokra, idiómákra találtam, és olyan alakzatokat, idegen nyelvű textusokat, stilizációkat, nem létező alakzatokat, rétori nyalánkságokat produkáltam, vagyis egy soha nem használt, de egy mégiscsak releváns nyelvet teremtettem, amelyet - igazán mondom - könnyű volt használnom. Amelyet bármikor képes vagyok mozgósítani vagy újrateremteni, tán elmélyültebb, tán kiforrottabb, de öregurasan megbízhatóbb formában. Ám ez az út már nem érdekel - viszont jól esik azt mondani, hogy amit tudok, az már nem érdekel.

Akkor megnyugtatott, és innét a kissé magabízó hang forrása, hogy a regény szigorú kritikusai közül egy hideg és gyilkos tollú szakprofesszor, a XIX. század nagy tudósa, aki az idevágó, ámde léháskodó-simliskedő-sumákoló belletrisztikai dolgozatokkal a legbrutálisabban szokott elbánni, szóval ez a nagy tudások mestere mindössze egyetlen apró hülyeséget, egy elírást talált a kínpadra vont szövegben. De, és ezt is elmondhatom, anno általában nagyon jó kritikákat kapott a munka - csak valahogy mégis elillant. A lényeg nem stimmelt vele. Elkésett, elmosta a rendszerváltás, eltűnt, elkallódott, nem beszéltek róla. Az úgynevezett mainstreambe meg pláne nem vették be, vagy fel. Szerencsétlen sorsú, ütődött, elfeledett darab lett belőle - páran már le is írták, vagy jelezték „méltatlan sorsát". (Ahogy lényegében rólam, egész írói „sorsomról" is ugyanez elmondható.) De én ma minderről némi sztoikus derűvel tudok beszélni. Annál inkább, mivel az újrakiadás nyomán az egyik fiatal, bátor, sőt vakmerően túlbuzgó kritikus például azt merészelte rólam írni, hogy egész munkám primér nyelvi élvezet. Húsz év után! - nagy szó ez, barátaim, mármint hogy áll még a szöveg, nem döglött meg a mondatod, nem sült be a szöveged, nem omlott össze, nem vagy poros fércmunka.

A lényegi kritikai fogadtatást illetően aztán meg már nem kívánnám túlreklámozni a dolgot. Mindössze két kritikára utalnék. Csuhai Pistáéra az ÉS-ben - akinek innét is kalaplengető köszönet, mert egyszerűen és világosan és tisztán leírta mindazt a húsz borzasztó évet egy mű kapcsán, ami egyáltalán egy efféle, talán nem teljesen jelentéktelen, de mégis valahogy underground munkáról leírható. Nem akarom idézni - megtekinthető a neten. És a másik: ahogy Papp Endre a Hitelben igen elmélyülten és olyan munkaként elemez egy teljesen ismeretlen húszéves remekművet, amelyről kiderül, hogy nem halott, csak tetszhalott, s amelyről még sosem hallott. Ez is olvasható a neten. Ez van - az meg, hogy miféle epiteton ornansokat aggatnak e húsz éves munkácskára azok a jórészt ismeretlen, pályán kívüli gyepmesterek, a naiv, ártatlan, együgyű és nem az urbánus-népi, posztmodern-konzervatív ellentétekben gondolkodó és viaskodó és létező olvasók (őket szeretem), akik veszik maguknak a fáradságot, és elolvassák a könyvet, és el is mondják a véleményüket, azt pirulás nélkül nem is mondom. Pedig az Eldorádó mára sem lett „könnyebb" olvasmány, vagyis nem „tömegek" állnak érte sorba. Vagy ki tudja? De legalább elérheti, akinek kedve van hozzá.

Néhány hete a Kortárs főszerkesztője, továbbá a Kortárs Kiadó vezetője vagy. A könyvkiadó alapvető ars poeticája „az egyszerű minőségeszmény és az értékteremtés gesztusa" - ennek jegyében milyen újdonságokkal rukkoltok elő a közeljövőben, mennyiben módosultak az elképzeléseid, milyen új terveid vannak a könyvkiadást illetően?

Majdnem minden stimmel - viszont csak a Kortársnak lettem a „főszerkesztője". A Kiadót szerencsémre régóta nagyszerű és fiatal tanult kollégám és barátom, Horváth Bence vezeti, én csak „besegítek", ha tudok; immár négy éve, mióta a Kortárs Kiadó legendás vezetője, Mátis Lívia meghalt, aki különben a feleségem volt. Ezt az általad idézőjelbe tett meghatározást viszont mintha én írtam vagy mondtam volna - ettől függetlenül így is van. Egy becsületes kiadó mást nem is tehet - tartsa magasra a lécet. Aki pedig arra vetemedik, hogy más kortárs írók és költők és esszéírók és tanulmányírók munkáinak kiadására pazarolja munka- és szabadidejét, az, léc ide vagy oda, számoljon a legrosszabbakkal.

Nem panaszkodom én, hidd el, a tény viszont az, hogy az efféle kiadók lényegében csak vegetálnak, kínlódnak, húzzák az igát, és jobb híján előre menekülve bódultan kerengenek egy ki tudja mikor (soha) boldogságba (nem) érő ringlispílen. Ne legyenek illúzióink: ma Magyarországon kortárs szépirodalmat kiadni teljes csőd. És akkor nem is részleteztem: egy fiatal, elsőkötetes szerző munkája ötven és nyolcvan eladott példányban kel el. Egy befutotté maximum két-háromszázban. Egy prózakötet jó, ha megéri az ötszáz vásárlóját. Az esszé alig-alig fogy, tanulmányok detto - és ami szerintem a legbrutálisabb, az a kritikakötetek sorsa. Azok még a versnél is hitványabban fogynak. Épeszű kiadó nem is ad ki ma már kritikaköteteket, ami elég nagy botrány. Így viszont nincs megbízható, könyvben elérhető recepció, nincs kritikai élet a nyomtatott irodalomban (az online-ról könyvkiadóként most ne beszéljünk) - nagyon is eltűnőben egy igen fontos orientáló műfaj. A honoráriumok közben a vicc kategóriájába süllyedtek: de hadd mondjam el viszont, ez legalább személyes, hogy az Eldorádó új kiadásáért nem kaptam egy vasat sem. Ugyanakkor Vas megye, ahol élek, valamint Szombathely városa úri gesztusokkal és pár százezer forintokkal hozzájárult a nyomdai költségekhez. Véletlenül, egy fiók mélyéről nemrég előkerült a '88-as első kiadás számlapapírja (én mindenféle papírt elrakok, hogy aztán a kellő időben soha ne találjam meg őket), szóval a Magvető akkor hatvanezer forintot fizetett egy kezdő, elsőkötetes, nóném, vidéki senkinek - akkor éppen egy teljes évi tanári fizetésemmel volt egyenlő. Épp ezért hoztam elő saját történetemet, mert lényegében ez itten a bűvös szó: az egy év. Ha ma a szerzőinknek egy évi megélhetésüket honoráriummal biztosíthatnánk, annak az évente kiadott tíz-tizenöt-húsz kortársunknak: boldogok lennénk. Ez lenne a normális - de ez lehetetlen, azonnal csődbe is mennénk. Ezért aztán minden kiadó vadul keresi saját külön bejáratú pluszforrásait, pályázatait, mecénásait (azok pedig nem nyüzsögnek egyetlen kiadó körül sem), nemzetközi kapcsolatait, eladási hálózatát, könyv-bestsellerét - amelynek segítségével ugyan nem egy teljes évi honoráriumot fizet majd szerzőinek, de ő maga valahogy elvegetál, vagyis fennmarad, vagyis átvészeli hovatovább a saját (egész) életét. Panasz nélkül mondom ezt is, a Kortárs Könyvkiadó éppen ebben a helyzetben él és vegetál. De ugyanígy, zokszó nélkül dolgozunk: a könyvfesztiválra Sárközi Mátyás könyvével készülünk egy a magyar animációt bemutató kötet mellett. A Könyvhétre érdekes módon éppen három dél-alföldi, szegedi illetőségű szerzőt, Hász Róbert regényét, Pósfai György remek és meghökkentő novelláit, és első könyvesként a gyulai születésű Becsy András verseskötetét is kiadjuk. De szerepel a listán egy Kiss Anna-kötet (azám, ő is Gyulán született!), egy Szörényi László tanulmánykötet, és a kiváló zeneesztéta, Wilheim András egy esszékönyve is.

A tavalyi számodra leginkább az Eldorádó éve volt. Saját műhelyedben min dolgozol éppen, mit olvashatunk tőled legközelebb?

Először is írom a Lugas című könyvem harmadik részét - hasonló rovatcím alatt a Magyar Nemzet Magazinjában olvasható egy-egy darabja, ami azért remek szituáció, mert ezek a dolgozatok immár hatodik éve juthatnak el magas példányszámban olvasójukhoz. (Tudjuk-tudjuk, a régi írók a napilapokból éltek - de ez az áldásos gyakorlat az elmúlt hatvan évben lényegében kiveszett.) Befejeztem egy napló-regényt is - ám szeretném még átfésülni, újraértelmezni is akár; olyan „halál-napló" ez, amely a lét fölötti megrendülést igyekszik minél pontosabban értelmezni. És hát nyakamon a Mednyánszky-regény - remélem, nem torzó marad belőle. A regényírás hosszútávfutás - nem érdemes elkapkodni, de folyamatosan dolgozni kell vele. Akár a szőlővel, amit csak azért keverek ide képletesen, mert épp nyakamon a valóságos idő, a saját szőlőhegyemen a metszés befejezése; futnom is kell a Kissomlóra - arra a helyre, amely a világ és az időtlenség organikus megértésében nekem talán a legtöbbet segít...