Becsy András
Történésem Cseh Tamással
Ülök a sátramban. Olvasom a nekrológokat. Ha az ember ír, vagy próbál írni ilyesmit, nem árt átnézni a többit is, mert járatosabb, profibb nekrológíróktól érdemes tanulni. A textus szerkezeti felépítését, ívét, megemlékezésükből kibontani a műfaj jellegzetességeit, felütését és zárlatát. Aztán néhány életrajzi adatot is pontosítani kell, melyeket, mint kötelező elemeket, bele kell ágyazni a szövegbe. Olvasom a nekrológokat, aztán hagyom az egészet. A járatosabb, profibb nekrológírók jó munkát végeztek, már mindent megírtak.
Lesencefalun kapom reggel a hírt: Cseh Tamás meghalt. Lemegyek a helyi vendéglátó egységbe, hogy egy kávé ellenében kapcsolják be a rádiót. A hírekre várok. Aztán bemondják. Igaz.
Tudtam, hogy gyógyíthatatlan beteg, de valahogy soha sem hittem, hogy gyógyíthatatlan betegségébe belehalhat. Ilyen nincs, ez nem jöhet szóba. Már volt, amikor megszülettem, és még lesz, amikor meg fogok halni. Ez természetes. Nem is foglalkoztam a gondolattal, mint ahogy már évek óta vele sem foglalkoztam. Elmaradt, mint minden más, ami velem történt, amíg ő velem volt.
Még gimnáziumi tanulóként, '87 vége felé találtam rá. Osztálytársam adta nekem egyik lemezét. Azt mondta, hogy szülei kapták ajándékba, de ők nem hallgatják, és ha engem érdekel a dolog, akkor nyugodtan vigyem haza. Hazavittem, és nálam maradt, én meg benne maradtam. Egy ideig úgy nézett ki, hogy mi ketten egy irányban, illetve én utána, szemfelnyitás, valahogy így nevezik ezt. Aztán megromlott a viszonyunk. Mondták, hogy amit eddig énekelt, a régebbi dolgok is mind csupán politika, és nincsen más, így az én korosztályom nem értheti, mert egyszerűen nem éltük meg(át) a korszakot, amiben volt ő szereplő. Persze azt is tudtam, hogy az ő korosztálya meg nem nagyon ismerte, vagy nem nagyon szerette, mert azok meg éppen meg(át)élték azt az etapot, de csöppet sem úgy, ahogy a dalok mesélték el. Budapest szerette, meg akik ott, akkor voltak egyetemisták, talán öttel, tízzel fiatalabbak nála, és akik művészi körökben mozogtak. Ők szerették. Mi csak félreértjük, ez félreértés, mint a mi korszakunk.
Kultusz szűk körben, már ha van ilyen. Olyan volt, mint az '50-es években József Attila, amikor minden írónak ajánlatos volt, hogy legyen egy személyes sztorija a költővel. „Ismerted Attilát?"-„Az Attilát? Hülyéskedsz? Baráti viszonyban voltunk!". Cseh Tamással is így voltak korosabb rajongói, nem ajánlatosságból, hanem inkább a bennfentesség miatt. Nekem nem volt ilyen sztorim. De egy klubvezető barátom jóvoltából, akit már benyelt Budapest, mert macskaember, oda szokik, ahol ételt kap, és nem kutyaember, aki a háznál marad, még ha éheznie kell is, szóval az ő segítségével belepillanthattam, hogy mi az a „mégis csak" ott levés.
'90 táján volt Gyulán egy klub, fogjuk rá, hogy világnézeti, mert akkor még volt nézet a világra, meg világ, ami (ki)nézett valahogy, meg akkor még volt ott egy Simonyi is a Világ és Nézet-ével. Itt láttam először Cseh Tamást háromévnyi „ismeretség" után személyesen is. Ebbe a klubba, amelyet egy moziból alakítottak ki olymódom, hogy a székeket egyszerűen kidobták a nézőtérről, így egy nagy teret biztosítva a kedves vendégek számára, akik az akkor szárnyaikat próbálgató Kispál, Tankcsapda, és egyéb együttesek zenéire tombolták végig a péntek estéket, ebbe a klubba meghívták őt is. A klubvezető barátom története itt játszódott. Cseh Tamás első kérdése az volt, hogy hol vannak a székek, min fognak ülni az emberek? Nincsenek székek, nem fognak ülni az emberek, mondta a klubvezető. Aztán a dalnok szeme végigfutott a havi műsoron: - „Nem fognak itt engem agyonverni?" - szólt a második kérdése, de a barátom megnyugtatta, hogy nem, ettől nem kell tartania. Aztán megszólalt az első dal első akkordja. És innentől az én történetem kezdődött el. Nem tudtam, hogy jó irányba indultam-e el. Jó ösvényt választottam-e, és amin megyek, egyáltalán ösvény-e? Ha nyomait követi, válaszokat kap-e majd a nyomkereső? Bizonyságot akartam, megerősítést. És a szemek meredten nézték a válaszokat hozó regőst, mert mindenki érte jött, és mindenki ezekkel a kérdésekkel. Ott a színpadon megnyugtatott, hogy dolgaim rendben vannak, semmitől sem kell tartanom, jó jeleket kaptam, ő itt lesz majd, és tartani fog.
Lesencefalu vendéglátó egységéből megyek vissza a többiekhez. Lassan előbukkannak a tipi sátrak. Alig veszik észre, amikor a táborba érek. Az éjszakai erdőmenésből visszatérő harcosokat várják, mert aki éjszaka jár, azt mindig várják. Engem nem.
- A hír igaz. Este nagy tüzet kell rakni. - mondom üdvözlés után az első visszatérő harcosnak.
- Ilyen még nem volt. Tüzet raktak ilyenkor az indiánok? - kérdezi.
- Nem tudom. - vonom meg a vállam. - Nem tudom, hogy ilyenkor mit csináltak, de nem is érdekel. Ez az én törzsem, és itt tüzet fogunk rakni.
- Nem a mi törzsünkből való volt.
- Ez ne a te gondod legyen. A meséit, történeteit mi is beszéljük, lefordítottuk a mi törzsünk nyelvére, a mi portyáink szerencséjét is kéri már szellemeinktől a hangja, a mi hadiösvényeinket is vigyázza már a zenéje. És mi is tovább adjuk majd dalait. Igaz, már a mi törzsünk nyelvén, de akkor is szólni fognak, amikor már rezervátumba zártak bennünket. Ám ez ne a te gondod legyen! - mondom, aztán sátramba megyek.
A tipiben kezembe veszem pipacsomagom, és arra az első „találkozásra" gondolok, próbálom felidézni. Aztán éveket sorolok: '87, '88, '89, '90, meg az utánuk jövőket. Mind-mind félreértés lenne? Valamit elnéztem, elnéztünk? Amit adott, valóban adta, vagy csak mi rekviráltuk el önkényesen magunknak? Maradt még egyáltalán belőle valami bennem?
Ülök a sátramban.
