Kritikák

 

 kicsi_embere.jpg

 

Móré Tünde

 

Szürke eminenciások

Horváth László Imre: A Kicsi embere

 

A második világháború utáni néhány év a kommunista államhatalom kiépülése Magyarországon: egyszerre elborzasztó és kíváncsiságot felkeltő beszámolók, események, legendák övezik ezt az időszakot, amely egy több évtizeden fenntartott diktatúrát hozott létre, számos tönkrement sorssal és élettörténettel. A sok hírhedt rendszerépítő közül Péter Gáboré az, ami a kirakatpereket, kínzásokat, fekete autókat és természetesen a ma múzeumként üzemelő Andrássy út 60-at juttathatja eszünkbe. Alakja azért is lehet rémisztő és izgalmas egyszerre, mert ő sem tudta elkerülni a hatalmi gépezetet: 1953-ban koncepciós perben ítélték el, hogy aztán 1959-ben egészségügyi állapotára tekintettel szabaduljon, majd nyugdíjazásáig egy textilipari vállalat könyvtárában dolgozzon. Ami a mai olvasónak még elképesztőbb lehet, 1993-ban úgy hunyt el, hogy sosem vonták felelősségre a politikai rendőrség élén hozott döntései miatt. Alakjának és pályájának 2017-ben Müller Rolf szentelt monográfiát, Az erőszak neve: Péter Gábor című kötet egyértelműen hiánypótló feladatot végzett el, amikor a lehető legteljesebb módon tárgyalta az ÁVH egykori vezetőjének életét.

Ezek adják a hátterét és előzményét is Horváth László Imre frissen megjelent regényének, ami azzal az izgalmas fogással él, hogy Péter Gábor ezúttal csak mellékszereplő. A Kicsi embere főhőse ugyanis a század elején született névtelen gyermek, aki a különböző háborúkban sodródik és próbál talpon maradni. Ezeket a tapasztalatokat önti emlékiratformába, amely 1912-től egészen 1956 nyaráig mutatják be az életét. A regény fülszövege szerint a főhős „nevét és viselt dolgait, kényes és titkos szolgálatait hiába keresnénk az iratokban.” A kiindulópont tehát az, hogy az elbeszélő leleplez, felfed, kibeszél, ebből a szempontból elsőrangú pletykaszituációnak teremti meg a kereteit. A leleplezés tárgya pedig nem más, mint ‒ az utóbbi időben elkoptatott kifejezéssel élve, ‒ a háttérhatalom. A bevezető fejezet alapján azonban ennél többre törekszik az elbeszélő: „És amit mesélek, jobban mondva, amiről hangosan beszélek magamban, a történelemről szól, bűnözők története lesz, az egyik bűnöző pedig én magam vagyok.”

A fülszöveg azt sugallja, hogy az elhallgatott, kitörölt, és ezáltal örökké hozzáférhetetlen események az amorális kalandor memoárja révén kerülnek napvilágra. Az igaz történet retorikai konvenciójával a szöveg közelít a populáris regiszterek műfajaihoz: A Kicsi embere a kémregényekkel is mutat közös vonásokat. Bizonyos cselekményelemek pedig olyan klasszikusokat idézhetnek fel, mint a Twist Olivér fordított nevelődésregénye, vagy éppen Julien Sorel karrierizmusa a Vörös és feketében. Maga a regény sem mulaszt el viszonyítási pontokat adni az olvasónak. A mottó Plutarkhosz Párhuzamos életrajzokából származik, valamint kiemelt jelentőséggel bír Niccolo Machiavelli A fejedelem című értekezése, amelyet 1532-es megjelenése óta a hatalomtechnika alapvetéseként tartunk számon. Az eddig felsorolt számos párhuzam és kontextus érzékeltetheti, hogy nem lett egyértelmű a regény végére, hogy az elbeszélő melyik hagyományt és regisztert választja.

A szélsőséges ideológiai rendszerek között megélni próbáló ember történetét már sokszor olvashattuk, Horváth azzal adhat új lendületet az ismert szüzsének, hogy egy olyan időszakot és egy olyan közeget választott, amely eddig ritkaságnak számított a magyar irodalomban. A főhős inkább kalandorként jelenik meg a regényben, akinek néha abszurd és hihetetlen, néha ijesztően hiteles epizódjai révén elevenedik meg egy történelmi korszak az olvasó előtt. Az abúzált, túlélésre vágyó kisgyermek cinikus felnőtté érését követhetjük nyomon, amikor családja széthullása után Budapestre szökik, hogy itt a szárnya alá vegye Medák és nővére. Ezek a fejezetek kiszámítható módon mutatják fel a családi tragédia, és a simlis maffiózókból kialakított új család toposzait. Az elbeszélő mintha gondosan ügyelne arra, hogy semmit ne áruljon el a puszta életrajzi tényeken túl. Ez a narrációs technika viszont azt eredményezi, hogy szikár eseménytörténetet olvashatunk, a későbbi Utisz szenvtelen krónikásként funkcionál. A második világháborút csempészként átvészelő fiatal bűnöző 1944 után lesz a hatalom peremén meghúzódó háttérember, aki egyben közelről, vagy legalábbis közelebbről láthatja a hatalmat gyakorló legendásan kegyetlen, szinte embertelen alakokat. Ez teszi ki a regény jelentősebb részét, és mindenképp izgalmas ötlet, hiszen Péter Gáborról és társairól alkotott képünk tele van legendákkal és mendemondákkal.

A narrátor kívülálló voltát erősíti, hogy mindenkiről maró gúnnyal nyilatkozik. Ahogyan a kommunisták által kizsigerelt mindennapi embert ostobának tartja, úgy az ÁVO tagjait sem kíméli. „A pénz sokféle mesehőssé teszi az embert, hiszen a mesék zömében is pénzt talál a szegény főhős. Amikor megkapták, amit akartak, olyanok lettek, mint a mosolygó, mocskos disznók egy rózsavizes márványkádban, mert ugyan ők is sokféle állat voltak, főleg ragadozók, erős vagy rafináltan kegyetlen húsevők, de a pénztől mind disznókká váltak, átkozottul nevetségessé.” Nemcsak a hatalomban lévők pénzhez való viszonya sokatmondó a regényben, hanem az is, ahogyan a kultúra bizonyos szegmenseit értik, vagy nem értik. Erre az eljárásra kiváló példa a narrátor neve. Az évek során elsősorban funkcionális neveket választ, azonban a háború után az Utisz László nevet veszi fel, amely a korábbiakkal ellentétben jelentéses, ugyanis gyermekkori példaképére, Odüsszeuszra utal. A kapcsolódó mitológiai történet szerint az ithakai hős a küklopsz szigetén ezt nevet mondta, így amikor eljött a menekülés lehetősége, akkor a küklopszot társai hiába kérdezték, ki bántotta, a válasz csak az Utisz volt, ami azt jelenti: senkise. Ez a névválasztás ‒ amely nyilván nem független Medák klubjától, a Küklopsz barlangjától, ahol gyermekségét töltötte ‒, azért is fontos a szövegben, mert egy olyan műveltségre utal, amellyel nem feltétlenül rendelkezik mindenki. Ezzel tisztában van az elbeszélő is: „Az útleveleket viszont egy héttel később Fjodor Belkin adta át személyesen. Ekkor találkoztam vele először, szintén Péter irodájában. Ő ismerte a név jelentését, ezért érdekeltem.” A beszélő név felismerése egy szintre helyezi Belkint a narrátorral, ellentétben a körülötte mozgó karakterekkel, akiket műveletlennek és ostobának tart az elbeszélő. Ezek egyben a leggyakoribb jelzők is a formálódó kommunista állampárt jellegzetes alakjaival kapcsolatban, akik elől saját intellektusát az ostoba végrehajtó álcája mögé rejti: „Igyekeztem elhinni magamnak, úgy bocsátott el, hogy megbízható, sótlan, lényegében ostoba fickónak ismert meg, akitől nem kellett tartani.”

A szöveg a jól ismert szereplők mellett a történelmi eseményeket is más megvilágításba helyezi, hiszen amíg a 20. századi történelmet könnyű fekete-fehérben látni, illetve jó és rossz oldalak szembenállására redukálni, addig Horváth az árnyalatokra, átfedésekre helyezi a hangsúlyt, olyan szituációkra koncentrál, amelyekben nem születhetnek jó döntések. A történelmi regényeknél mindig érzékeny kérdés a történelmi háttér szerepe és tere a szövegben, A Kicsi embere esetében az elbeszélés hangsúlya néha eltolódik az eseménytörténet felé, emiatt a regény több helyen újramesélt történelemkönyv hatását is keltheti, például Rajk László temetése ilyen epizód. Ennek ellenpontját képzik a csempészutakat tárgyaló fejezetek, amelyek tökéletesen illeszkednek a leleplező emlékirat kereteibe, hiszen olyan eseményeket mutatnak meg, amelyeket sejteni lehetett, azonban nem voltak felfedve. 

A narrátor végig a szenvtelen krónikás hangnemét használja, róla magáról mindössze az legszükségesebb biográfiai adatokat tudjuk meg, a nevét azonban sosem. A személyesség hiánya egyrészt illeszkedik az államban működő állam történetéhez, és ahhoz a koncepcióhoz, hogy ezeknek az embereknek a tudása, sőt létezése is veszélyt jelent. Másrészt az emlékiratnak éppen a személyesség a meghatározó jellemzője, ezért a távolságtartó elbeszélő története szükségszerűen nem lehet teljes leleplezés.

A történelmi háttér egyenetlen volta miatt a regény fő mozgatórugója számomra inkább az volt, hogy az elbeszélő vállaltan együttműködő, cinikus hozzáállása és világszemlélete olyan etikai kérdéseket vet fel, amelyeket néhány évtizede nem kell megválaszolnunk, ezért lehet érdemes belevágni A Kicsi embere olvasásába.

 

Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019.


Főoldal

2020. november 25.
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Ternyila Pál: 21Farkas Arnold Levente: latin betűkBíró József verseiSzijj Ferenc versei
Döme Barbara: Angyal a pincébőlOláh András: MulasztásainkEgressy Zoltán: És a te kis szobádFehér Csenge: Éhezik a test
Maruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkája
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA