Ekler Andrea
Az idő célkeresztjében
Ágh István: Hívás valahonnan; Szepesi Attila: Lyukas kétfilléres
Már gyermekkoromban felborzoltam a kedélyeket azzal a bolondériámmal, hogy voltak tavaszi, nyári, őszi és téli könyveim, amelyeket évről évre elővettem újra, s nehéz szívvel váltam meg tőlük akár egy kis időre is. Akadtak, amelyeket lassan betéve tudtam, kialakultak bennük titkos járatok, melyeknek okát, rejtélyét csak én ismertem. A könyvek összetétele kényszerűen változott, éveim számának szaporodásával ugyanis nőtt a könyvek mennyisége is, s be kellett látnom, rostálnom kell. Nehéz szívvel mondtam le minden egyes titokról, külön polcra helyezve őket. Ugyanakkor ünnep volt minden új felfedezés, vélt vagy valós találkozás. „Őszi könyveim" között már ott volt Ágh István egyik kötete (Októberi fogadalom), közvetlen Nagy Gáspár és Buda Ferenc „társaságában", most újabb két könyvvel bővült a gyűjtemény: Ágh István Hívás valahonnan és Szepesi Attila Lyukas kétfilléres című köteteivel. Mindkettőt a Nap Kiadó jelentette meg, de nem ez az egyetlen találkozási pont a két kötet között. Ágh István és Szepesi Attila versei is a múltat idézik, számomra mégsem a nosztalgia, hanem az idővel folytatott küzdelem ontológiai kérdéseinek költői megragadása, a szembenézés, a számvetés bátorsága, nyíltsága, emberi hangja, a nem bölcselkedő bölcsesség, a nyelv tisztelete, a felfokozott líraiság, a költészet fűzi össze verseiket.
„Túl közel jött az ifjúság, / s nem lehet újat mondani, / nem jut eszembe semmi / róla e purgatóriumban." Szólnak a Kastély az Örök Várakozáshoz régi-új sorai. És írójuk ránk hagyja újabb testamentumát, kétciklusnyi verset, az elsőben inkább elégikusan megszólítva, a másodikban, ha nem is lázadón, de vitára hívva a múló időt.
Testamentum ez a kötet, létösszegzés, nem bölcseleti líra, inkább a személyes tapasztalok, létélmény átadása, megosztása, búcsú a gyermekkortól, az ifjúságtól, az élet forgatagától. Minden törvényt felülír az idő. A történelem, életének meghatározó fordulatai, mozzanatai még a sodró, dinamikus versekben is kijelentő módban vagy kérdések formájában bukkannak fel, a kérlelhetetlen, megváltoztathatatlan törvény: az idő szorításában. Csupán az emlék és az álom képes megbontani az idő linearitását vagy körforgását, visszafordítani, végletekig tágítani az időt. Emlék és álom így lehetőség is a jelenből való menekülésre. S hogy mi minden indíthatja útjára az emlékezést, arra változatos válaszokat kap az olvasó. Főként emberek - barátok, családtagok, szomszédok, sorstársak, alkotók, ismertek és ismeretlenek -, helyszínek, tárgyak, a természet változásai - például a napnyugta vagy a fák -, sokszor képek, színek impressziói, vagy prousti módon ízek, illatok. Vagy a századokon átáramló vér, mely olyan változatos, mint a Reneszánsz, a Barokk, a Rokokó és a Modern kép- és stílusremekek láncolata, kapcsolata. Álmok és emlékek a múltba vezetnek, visszatávolodva, találkozási pontokat keresve, kijátszva az időt, újraalkotva, újraélve a régit, átgondolva, a jelen bölcsességével, s talán azzal a reménnyel is, hogy az idő tartósan visszafordítható. A Visszatávolodás szürrealisztikus visszafordulás, szembenézés a léttel, a hivatással, a költészettel, a halállal. E szembenézésnek, számvetésnek számos variációját nyújtja a kötet, drámait, lírait, komorat, s még szellemeset is. Nemcsak szóalkotásában rendkívül izgalmas a Lábbelitörténetem, valóban egy-egy lábbelihez kapcsolódó, sűrített élettörténet. Az itt-ott kallódó vagy már csak emlékezetben létező lábbelik felidézik az otthon melegét, a kezdeteket, az iskolaidőt, az esküvőt, nagy utakat vagy a „halálfélelem emlékezetét" őrzik. S akad, amely a lírai én jelenlegi létélményének lírai metaforájává válik, kíméletlen önkritikával, inkább már önostorozással: „divatjamúlt, haszontalan", s mintha már a túlvilágról szólna, kísérteties. Akadnak a múlt szereplői között, akik kisajátítják az időt, nekik az is sikerülhet, ami másnak nem, zárolni a megfoghatatlant, a megállíthatatlant. Azonban a múzsák is a semmibe veszhetnek, s ami súlyosabb léttapasztalat, keserűbb és kiábrándítóbb, hogy az öröknek remélt nyom, hátrahagyott emlék, az alkotás, a mű sem őrzi meg őket bizonyosan. Meg-meginog a kötői szereptudat, nem vállalásától szabadulna, inkább a jövőbe vetett bizalma szenved csorbát. Az időt kutatva nem kerüli el az éjfél misztikus, csalárd idejét sem, pontosan megragadva a két mutató közé szorítottság, s az ugyanabban a pillanatban megállíthatatlanul továbblóduló idő létélményét - „Ingaóra szól az idő sötétjében, / aki álmot lát most, azt hiszi, hogy éber, / a csoda játszik vele tündéri költeményt / elcsigázott teste szalmás fekvőhelyén." (A nap vége) Ugyanakkor soha nem a mérhető, hanem a belső idő hangsúlyos, a maga fényeivel és árnyékaival. „míg az időt a benti méri meg, / nem ez a szakadt, ideiglenes / függés a jelen napos oldalától." (Csillagóra)
Változatos nyelvi megoldásokat rejtenek a versek. Szinte érthetetlen, hogyan fér ennyi kép, a nyelv ennyi szépség e a pátoszt kerülő, rendkívül visszafogott lírába. Néhol feltolulnak az emlékek, érzések, gondolatok, elindul egy hatalmas áradat: arcok, helyek, pillanatképek, események követik egymást, halmozó szerkezetekben, sűrű képi világgal. A képek többnyire egy szituációból, léthelyzetből indulnak és a külső, belső változásokra reflektálva szövődnek tovább. Összegződnek gyötrelemmel, szépséggel, pillanatokra újravarázsolva a múltat, ha onnan visszazökkenve rezignáció veszi is át a lelkesedés, öröm helyét. Megkapó szemlélődésből is táplálkoznak ezek a képek - „költője lennék verseimmel még annak is, / aki rám bámul, miközben semmibe mered" (Kora nyár, későn) - hangzik a vallomás.
A kötet verseinek főbb motívumai az idő, az öregedés, halál, a magány. Hol a túlélő, hol a búcsúzó hangját hallani. Egyéni sorsán keresztül nemzedéki kérdéseket szegez szembe az olvasóval. Kíméletlen nemzedéki kritikát gyakorol, nem köntörfalaz, vélt vagy valós hibájukként felrótt magatartásformájukat, csöndes visszahúzódásukat hol bírálja, hol szembehelyezi más nemzedékekével, kiemelve a különbségeket. Egyik emblematikus különbség, hogy míg az ő nemzedéke a városban telepedett le, a fiatalok a falvakba húzódnak. A halál sok változatban jelenik meg, áldozatául esnek barátai, szerettei, állatok, fák, tárgyak, épületek. Csend és üresség jár a halál nyomában, „halál utáni csendélet" (Városod, nélkülünk). Az állandó haláltudat Ágh István eddigi költészetében is lényeges, azonban ebben a kötetben válik meghatározóvá. A kiszolgáltatottság érzése miatt búcsúzik vagy búcsúztat, szembehelyezve az idővel, a halállal a gyermekkor, a fiatal kor, a szerelmek képeit, a természet szépségeit. A feszültség azonban csak részlegesen és időlegesen oldható. „Folytonos készültségbe kényszerít, / s a robotnál is jobban kisajátít / valami, felsőbb rendelés szerint. /.../ Csekély remény, ha érzed, mi aláz, / ha lassabban jársz, mint a rohanás, / és számon tartod, amit elfelednél." (Kötelező út) A feloldhatatlan feszültségben egymásba csúsznak az időrétegek, egy köztes, teremtett teret alkotva, amelyben azonban minden bizonytalan. „ő támadt föl vagy én mentem le hozzá / szereplőnek múltunk jelenetében" (Ellobbant selyemkendő) A belső tér végtelen gazdasága mellett a külső tér is változatos. Hazai és messzi tájak, a fiatalság, a fikció és a jelen határolta tér váltakozik, vagy csúszik egybe. Valamennyit áthatja az idegenség érzet, a magány. A kiürült, megváltozott terekben nem talál nyugalmat, válaszokat. Így többnyire kérdez: „ azt sem tudom már, mit keresek itt, / hogy amit látok, hozták vagy viszik, / s honnan hiányzik vajon, ami nincs?" (Csucsa, Ady nélkül) Másutt így tűnődik: „azt hittük, mi csaltuk meg az ifjúságot, / pedig az ifjúság hagyott el bennünket" (Öreg párok szilvesztere) vagy „egyszerre csupa idegen, / vagy arcról ismerős leszármazott / vett körül, egy tehetséges, derék, / megalázóan szabad nemzedék / semmisít meg, miként észre sem vesz." (Hol véget ér a Kelenhegyi út). Sokat szenvedett ez a nemzedék, küzdelmük eredményét kétkedve, csalódottan nézik. Az utókor sajnos legtöbbször hálátlan. De vannak kézszorítások, mesterek és tanítványok. Utóbbiak a barátok, családtagok elvesztése, egy nemzedék csöndes visszahúzódása és távozása után is őriznek, továbbvisznek valamit Az idő tengelyében, kíméletlen célkeresztjében.
A diszharmónia nem csak a lírai én és az állandóan változó, számára szerettei elvesztésével egyre inkább kiüresedő külvilág között feszül, de a belső küzdelem eredője is. A múlt szépségei, a barátok, az utak küzdenek benne a mindent átitató halálélménnyel. Ágh István mindvégig az emberre, az emberire figyel, az univerzumot otthonná varázslók halála a legnagyobb értékvesztés számára, akár az évszázados, évezredes, sokat „látott" fák pusztulásáé. És számunkra is, mert - kissé másként olvasva versét - „Olyan közeli a távol, / amilyen messze a tegnap" (Az idő tengelyében).
Egy képet idéznek fel bennem Szepesi Attila új kötetének versei: egy férfi ül egy kávéházban egyedül, oldalvást az utca forgatagának (majdnem háttal), mégis látható, mindent tud. Elmélyültnek tűnik, pedig látszólag nem csinál semmit. Nyilván gondolkodik vagy mereng. Laza a tartása, ugyanakkor feszültség ül az arcán. Mindenen kívül van, mégis ő az egyetlen a belső térben. Körötte (kívül) emberek, tárgyak. Mindenki, minden viszonyul egymáshoz. Fekete-fehér irányítja a szemet, mellettük pedig színek kavalkádja. És esik a hó. Na'Conxypanban hull a hó.
Mintha ez a kívülállás és bentlét határozná meg a lírai én helyzetét visszatekintésében, elődökhöz, gyökerekhez való odafordulásában, az emlékek girbe-gurba kanyargós útján történő létösszegzésében. A versek festmény-jellege misztikus képisége, hol középkori, hol impresszionista, hol kortársi és együtt időtlen, legalábbis az időn kívülit célozza, többször reménykedve, mégis szkepszissel emlegetve az örök körforgást, a természet rendjét, az Isteni rendet. Ez már nem is csak kizökkent idő, nem megtalált idő, inkább elveszni látszó idő. Az elmúlás árnyékában az elveszett (de nem elvesztegetett, sőt értékkel, ugyanakkor gyarlóságokkal, emberrel, léttel teli) idő keresése, szélre pattanva vágy annak összefogására, utolérésére.
A jeles napok, az évszakok, az emberi élet fordulói, a szenvedéstörténet forgó kereke mintha egy-egy pillanatra megakadna az emlékezésben, visszatekintésben is, összetett időélményt, időszerkezetet eredményezve, meghatározva a kötet struktúráját is. Elegyedik benne profán és szakrális, univerzális és bergsoni szubjektív idő, linearitás és körforgás, jelen, múlt, jövő nagyívű folyamatai vagy felnagyított, ikonná szilárdult másodpercei. Ebben a szakralitással átszőtt versvilágban magára vonja a figyelmet a versek három ciklusba sorolása. Különösen, ha Nagycsütörtöktől Mindszent haváig ölelik fel a világot - a szubjektumét a mindenségben, s a végtelent az egyénben.
A megidézett jeles napok, ünnepek közül kiemelkedik a cikluscímet adó Zöldcsütörtök. A Zöldcsütörtök vagy Nagycsütörtök (nem kevésbé kifejező nevén Csonkacsütörtök) Jézus szenvedésének kezdete, az Oltáriszentség ünnepe, a bűnösök kiengesztelése, az alamizsna fejében hívekért imádkozó koldusok kiváltsága, a bűn letétele, a harangok, csengők, orgonák hangzavara utáni nagy csend (amikor a harangok Rómába mennek) ideje. Sok helyen a gyermekek, fiatalok kerepeltek, elűzve a gonoszt, imádságra hívva, alamizsnát gyűjtve. Szintén gonoszűző, tavasz elérkeztét segítő játékos szokás volt a pilátuségetés vagy pilátusverés. Felidéződik a középkori lábmosás, mint a szolgálat jelképének liturgiája. És még egy fontos mozzanat: Nagycsütörtök a magányos ima ideje is, több helyen a kertben imádkoztak az emberek, osztozva Jézus magányában, megnyugvásában, aki ekkor már tudta, hogy meg kell halnia. Csak néhány motívum, mozzanat az egyházi, néphagyománybeli rítusokból, szokásokból, liturgiákból, mely mind-mind áthatja a kötetet.
A szokások felidézésében sokszor a látás, láttatás vágya, a titok nyomába szegődés igénye, varázs kerül előtérbe. A versekben kitűnnek a szokások, rítusok ellentmondásai vagy épp sajátos logikájuk, mint az ólomöntés metódusában is, a vízbe öntött forró pép esetleges, kiszámíthatatlan alakja és a sors kiszámíthatatlansága közötti párhuzam, ugyanakkor az ebben rendet látó, tudást, felsőbb rendező elvet feltételező „jóslás" profán és szakrális elkülöníthetetlen elegye. A látás vágya tehát túllép a rendező, visszarendezni vágyó múltba tekintésen, sőt az örök körforgás, az élet-halál-feltámadás bizonyosságán is, a jövő felé fordul a megismerés, a tudás igézetében. „Titkuk kifürkészni, / látón szóra bírni / egek-adta kiváltság." (Ólomöntés) S hogy kinek adatik meg a kiváltság, az kérdés is meg nem is.
Ezeket a verseket is gazdagítja a szerepjáték (az eddigi kötetekhez hasonlóan), bölcsek, balgák, bolondok arcai, maszkjai, alteregói, a maguk keresztjével, a költő keresztjével. A kötet egyik ars poéticája, a Fekete labirintus a lírai én és a költő összecsapása. Az egymásra toluló forgatagokban, vásári (tragi)komédiákban, örvénylő haláltáncban vagy sodró karneválban akár ezek a szerepek is felcserélődhetnek... „Irígyeltem mindig a keresőt, aki tudja: honnan hova tart: / elébe kanyarog az út, míg engem árnyékom vezet tovább - / követem, vaksi csavargó, / s hogy kijutok-e valaha Isten elé, nem tudhatom." A lírai én valamennyi szerepben látszólag a „maga szolgája és maga ura" (Rézkarc), aki szolgálatot és nem szolgaságot vállal, akinek azonban dalát a kenyér-gond is befolyásolhatja, de legfőképp az időnek kiszolgáltatott. A Borges, a legerőteljesebb én-vers is az időnek alávetett marionett-léttel száll szembe. Mi másnak is eredne utána annyi változatos módon, mint a múló időnek. Végtelenné tágul így a tér is, huzatossá a sok széltől, mely, ha épp le-lecsendesül, bejárható egy-egy hely, kiviláglik egy-egy arc. Mesterien ábrázol egy-egy szóval, szikár mondattal embereket, figurákat. Apró portréi nem is csak a kötet haláltánc-verseiben emelkednek ki, de a múltkereső, régi-új helyszíneket bejáró versekben is, amelyekben a tér üressé válik, s az időnek áldozatul esett alakok hiányukban tűnnek fel (Hideg csillagok).
Miközben csodás festmények elevenednek meg a verseket olvasva, mindvégig „átszínezi", árnyékolja vagy deríti a fény és az árnyék, a fehér és a fekete. Átjárja őket a szél (mely a kötet egyik meghatározó motívuma, wagneri vezérmotívumként újra és újra lecsap, elsodor, továbbvisz, elsöpör vagy épp kitisztít, megtisztít). „Sodor átkot, áldást, / hova viszi, hova nem, / fütyül rá." (Déli szél) Egyrészt ezzel az idő, az elmúlás, a távolság okozta hiányt a végletekig fokozva (a csodás Szepesi sorok mellé ide kívánkozik egy másik örökérvényű: „Hiányod átjár, mint huzat a házon."), másrészt a kiszolgáltatottság mellett a szabadságot, a tisztaságot is hangsúlyozva (utóbbinak legszebb példája kötetzáró vers, az Óbudai varjak záróképe: „mint egykor: pattogó verkliszó, dobok dübögése, / csak messzi hajókürt-rikkantás, // jégcsapok pendülése, / meg a világító szél muzsikája." - megejtő finomsággal, szépséggel visszakanyarodva a Zöldcsütörtökhöz.
Hatalmas tablók elevenednek meg, melyeket a vándorlás fűz össze, megelevenítve az emberiség történetét, szokásait, rítusait, gyökereit, alkotásait, összművészeti intertextust teremtve a zenétől, a táncon, a képzőművészeten, a színjátszáson keresztül az építészetig, az igricektől, táltosoktól, látóktól, a ritmustól, a barlangrajztól napjainkig. Látomásszerű, sűrű szövésű képek ezek, nincs bennük fölös szín, alak, ahogyan a kötet verseiben sincs fölös szó. E minimumig leredukált, s végletekig felfokozott költői világban akkora feszültség lakozik, hogy az egymásra torlódó maszkanép haláltáncba torkolló karneválja sem képes feloldani. A Vidám busók kötet szereplői, közeli-távoli rokonok sorra buknak el, hiába a gonoszűző próbálkozás, a küzdelem, a hit ereje, a felcserélt pólusok - vonzó és ijesztő alakjuk könnyednek tűnő, de egyre lassuló mozgással az elmúlás árnyékába vész. Csonka fényképalbum marad utánuk és a költői emlékezet. Utóbbi hatalma még a haláltáncon is túlmutat, búcsúzva, megörökítve, átörökítve, őrizve őket, hagyatékukat. A határátlépések, átjárások költészete ez, már magában, költészetként is. Weöreshez hasonlóan lenyűgöző formaművészettel, a legegyszerűbbnek tűnő rímekbe foglalva az univerzumot. A játékosság - amely inkább a ritmus, a rím, a forma, a szójáték sajátja - és a lét súlya közötti párbeszédből tűnik elő a költői játék tétje. Legyen gázel, leoninus, szonett, kuplé vagy janusi, dantei, berzsenyis stílusfutam, benne „Maszkot cserél bölcs és bolond, / mikor, miért, nem tudható. / A tudás több, mint az igézet, / az álom több, mint a való. /.../ Az ember, ha emelkedik / angyal, ha süllyed, rusnya démon." (A búsképű lovag)
Ebben a színes, mégis sokszor sötét (fekete) tónusú verstáncban dinamizmus uralkodik, eggyé olvad haláltánc és tavaszköszöntő, Janus, Cervantes, Dante, Berzsenyi, maszkák, szerepek állandóan úton vannak az időben, letűnnek emberek, korok, művek, épületek, mégis egy-egy örvénylő tánc feldobja, pillanatokra kiveti, megmutatja őket, olyan erővel szólnak, szólhatnak, hogy aki/ami a közelükbe kerül, magukkal ragadják, így ölelkezik múlt-jelen-jövő, mint Szepesi Attila kötetében az első vers az utolsóval. Finom, szép költészet, ugyanakkor vad és megfékezhetetlen - akár a szél, szabad.
Két költő, két kötet, kincseket felszínre hozó ajándék, kiszolgáltatva az idő kényének. „Talán egykor akad valami hóbortos utód, ki ezt az elfelejtett kincset értékelni fogja, s valamiként elmulatva, dáridósan el hejre-hujrázza." (Gulácsy Lajos: Úti emlékezés)
Megjelent a 2011/6-os Bárkában.
Szepesi Attila versei ugyanebből a lapszámból.
