Lous Stuijfzand alkotása

Szilágyi András

Az ember vidékei és a vidék emberei

Lous Stuijfzand és Lóránt János Demeter képzőművészek közös kiállítása a békéscsabai Jankay Galériában*

Harsoghatnám, miként egy tavaszi kikiáltó: a távoli útjáról hazatérő képzőművészet megérkezett! Mégsem teszem, mert a kiállító alkotók művészete nem csupán a tavaszt, hanem a minőségelvű képművészet létezését is dicséri.

A Békéscsabán első alkalommal bemutatkozó[1] Lous Stuijfzand holland származású képzőművész Lóránt János Demeter festőművész élet- és alkotótársa. Közös életüket tizenöt éve Hollandia és Magyarország között osztják meg. Ha ezen túl a megjelenési módjában különböző, de a kiállított anyagukról leolvasható közös értékrendjüket keressük, akkor a választ a természet rejtekező szellemében és e szellem látható természetében találhatjuk meg. Ebben nem csupán a transzcendens azonosság, hanem a szerves folyamú eredetiség, a mértékadó minőségjelző kritérium is közös.

Lous Stuijfzand művészettörténetet, valamint a vizuális alkotómunka technikáit tanítja a Leideni Népfőiskolán. Saját munkamódszerét a változatos anyagokkal és a különféle technikákkal való kísérletezés jellemzi. Éppen ez, a kísérletező attitűd vezette - a korábban kizárólag a grafikával foglalkozó alkotót - a viaszveszejtéses bronzöntő technikához.

Lous 1995 nyarától vesz részt a Mezőtúri nyári alkotótelep munkájában, s a környék ásatásain feltárt tárgyak alapján kezdett el foglalkozni kisméretű bronzszobrok, illetve plasztikák létrehozásával. E kísérletező formavilágban mintha a föld rétegei által elrejtett virágzó bronzkori kultúra önképét látnánk újra. Másként fogalmazva: olyan tárgyakat, amelyeket - Platónt idézve - a világmegformáló kézműves Isten, Demiurgosz gyúrt és alakított az ősanyagból. Ezen létező idea-világból „részesedtek" a földi dolgok, vagyis a nemlétező anyagi világ valami eredendően szelleminek a mása. Előbbi nyomán Lous Stuijfzand az ember és a természet között még meglévő és a már elveszett szerves kapcsolatról beszél.

A fenti „szellemkövető" gondolkodás számunkra sem idegen, de egy polgári módon felvilágosult holland művész számára az óceán és a szárazföld találkozása, a hatalmas víz és az elöntéssel fenyegetett szárazföld érintkezése nem csupán reményteli várakozást, hanem fokozott veszélyt is hordozó tényező.

Ezen alkotói magatartás hátterében olyan ökológiai gondolkodás húzódik, amelyben maga a művészet is a tárgyteremtő kultúra szerves része, amely elsősorban a környezetben fellelhető természetes anyagokból építkezik. Számunkra is levonható tanulság. Hisz tudjuk, hogy mi történik, ha egy 1902-ben, vályogból épült csabai parasztház külső homlokzatát görögös kőborítással, s a kamarából kialakított fürdőszoba belső falait pedig mór stílusú csempével díszítik.

Ez a gyakorlat visszavezet bennünket a szabad választás eklektikus régióiba. S mi akár felvilágosult dadogással is mondhatjuk: a multikulturális szemlélet szükségszerű terjedése nem jelentheti a hely szelleméből fakadó esztétikai értékek tagadását, a saját lokális kultúránk önfeladását. Tapasztalhatjuk, hogy az ideológiailag vezérelt elvárás-képet felváltja a piaci ízlés diktátuma, amely tulajdonképpen felszámolja, illetve felülfesti a demokrácia esztétikai értelemben vett szabadság metaforáját.

Éppen ezzel szemben Lous a kőnyomatok, rézkarcok és monotípiák rozsdamart felületei alól egy szerves kultúra töredezett jeleit és jelrendszereit tárja fel. A merített papír barázdált felületére karcolt, rovátkolt formák nem csupán az úgynevezett történelmi időt idézik.

Ami a kiállítás anyagát tekintve számunkra mégis fontosabb, hogy vajon milyen módon teremti újra a művész az emlékezés szellemi és tárgyalkotó folyamatát? Látható, követhető, ahogyan egyrészről felfedi az „elrejtő idő" kultúra-formáit, másrészről felszabadítja az egyéni alkotóképzelet játékos erejét. Így a megidézett „természet emlékművek" grafikai és plasztikai képe valósággal felszólítja az embert: vissza, vissza az időben, hogy a múlt organikus kultúrát építő gyakorlata által, a saját hagyományainkból feltárt esztétikai műtárgyminőség jelenébe léphessünk! Olyan vizuális szellemű gondolkodás folyamatát követhetjük tehát mind a pihenő, mind a hajlék, mind a sátor, mind a veszélyt előrejelző kilátó, mind a kultúrát-mentő uszadék-törzs, mind a bárka kompozíciók szimbolizmusában, amely a VESZÉLY és a VÉDELEM gondolatkörében mozog. A művésznő „természeti emlékképei" tehát az ősi civilizációk formanyelvének szerves megújítását, az emberi minőségek átmentését és nem utolsó sorban a kultúra folytonosságát hangsúlyozzák a néző-befogadó számára.

Mint az egész másik fele

Lóránt János Demeter képzőművész is a természet közvetlen közelében él, miközben olyan alkotóember, aki sohasem felejtette el szülőföldjét. A Békési Nyári Amatőr Alkotótábor művészeti kurzusainak vezetője volt 1974-től egészen 1985-ig. Ebben a minőségben a békési régió képzőművészeinek egész nemzedékét tanította a látás törvényszerűségeire, a képzőművészeti szakma alapismereteire. Visszatekintve Lóránt vizuális szemléletérnek alakulására, különösen Vinkler László absztrakt expresszionista kísérletei, valamint Kokas Ignác úgynevezett tájlelki kompozíciói hatottak rá elemi erővel. Már pályája kezdetén valósággal berobbant a hazai képzőművészeti életbe. A magyar festészet 1956 utáni megújulásának szellemi igényét, egy újgeneráció őszinte, deheroizáló szemléletét közvetítette az apologetikus elvárás pátoszával szemben. Mindezt a monokróm földszínek tónusváltozatainak használata is segítette. Az elmúlt idők folyamán Lóránt János Demeter nagy ívű, jelentős képzőművészeti életművet hozott létre. Művei mértékadó állami, valamint nemzetközi kitekintésű magángyűjteményekben, többek között a Ludwig gyűjteményben is megtalálhatók. Művészetét számos állami és szakmai díjjal ismerték el. Legutóbb, 2008-ban a békés megyei vállalkozók által alapított Prima-díjat, valamint életművéért a Magyar Művészetért-díjat is megkapta.

Lóránt vándorlásai során, mint látható, a természet önteremtő őserejében és megújulásában hisz. A tájak vidékeihez: Békés, Somogy, Nógrád, Heves és a vidék önmagán túlmutató tájaihoz, vizeihez kötődnek ciklusai. Ennek mindennapi, közvetlen szemléléséből táplálkozik művészete, miközben észreveszi a „vidék tájaiban" élő, esendő ember egyetemes, transzcendens létmotívumait is. A kiállításon bemutatott művek már a változást mutatják. Lóránt 1995-től az év meghatározott időszakát Leidenben tölti. A németalföldi táj és a klasszikus polgári kultúra nézőpontja is új dimenziókat nyit meg számára. Az új képi világot a kifejezésmód, a formanyelv változása jellemzi. Számára sem marad más, mint a szarkasztikusan levont következtetés: a festészettel már nem lehet megváltani a világot. A rendszerváltást követően a kortárs magyar képzőművészetben is paradigmaváltás zajlott le. Az új nemzetközi kánonok honi követése, a visszafelé megírt uralkodó kánon érdekérvényesítő ereje, a kommersz álképzőművészet térnyerése, és nem utolsó sorban az esztétikai kiindulású kritika megszűnése miatt mára jelentős kortárs életművek szorultak háttérbe. Lóránt vizuális szemlélete mélyen Kelet-Európa művészettörténeti hagyományába ágyazódik. Ebben a változásban az új nézőpont gondolati ereje nem csupán eltávolítja, magához is emeli a groteszk, esztétikai értelemben csúf formavilágát. A képeken keresőkké, áldozatokká váltak az emberek, akik a globális folyamatok kiszolgáltatottjai lettek. Az archaikus és modern lét ellentéteit felerősítő tematika a mágikus realizmus titkait rejti. A természetbe kivonuló, „kikapcsolódó" civilizáltak pöffeszkedő megjelenése nem az új Árkádiát idéző nosztalgiában, nem a természet szellemét kereső pasztoráléban, hanem a kultúrát vesztett jólét barbár térnyerésében teljesedik ki. A lét alatti lét világában élők bebábozódnak, maguk sem tudják, hogy mi történik velük. De nem hagyható figyelmen kívül a Lóránt alkotói magatartásában meglévő öntörvényűség sem, amelyben a felelősség tudata az erős iránymutató. Vajon együtt tud-e lenni, vajon együtt van-e a táj gyermekeivel? Azaz, vajon megfelel-e az ő személyes elvárásainak, egyénisége mértékének azon állapot, amely a műben az önvizsgálat befejezettségének képzetét kelti? Látszólag egyszerű a válasz, hiszen a mindennapi közvetlenség ismerős viszonyai között gyermeki csodálattal találja meg Békésszentandráson a régi-új természeti tereket, miként az elcsatangolt gyermek, aki minden tiltás ellenére fára vagy szalmakazalra mászik, megnézni, hogy fentről minden milyen más. A közelítő eltávolodás gyakorlatában átértékelődik a szülőföld igazsága, a személyes élet világa.

Lóránt a kiszolgáltatottak földi világáról, a nomádokról, az állatokkal magukra maradottakról beszél hozzánk, akik ebbe a földbe nőttek, akik már nem természeti vadvizekben, hanem a szivattyúházak kifolyóvízében - minden szemérmességüket levetve - mosdatják egymást. Kezdődött a marasztaló emlékű szülőfalú elhagyásával, valós és tematikai értelemben egyaránt, és folytatódik a hozzá fűződő néma alkotói ragaszkodással. De ez a némaság olyan, mint a kifogott halak verdeső rémülete, a gerincen perdülő légszomjas balett. Ez a némaság már otthonlakó, csend mögé zuhant vándor. S bizony, eltévedtünk, ez a test már nem a mi testünk, csupán egy könyörtelen ragadozó, egy fogoly. Álomszerűség. Lebegtetett élet. Misztikus vágyódás. Mindig menni, menni a víz, a levegő, a föld, a halászok, madarászok, pásztorok égi csillagképe után, mely világban a mágikus természeti látomások felerősítik a nézőben az emberi természet forrásvidékeit.

* A 2009. április 17-én, a kiállítás megnyitóján elhangzott szöveg szerkesztett változata.

Lóránt János Demeter alkotása

[1] Lous Stuijfzand (Amszterdam, 1947) a korábbiakban már szerepelt a Békés Megyei Múzeumok Igazgatósága Munkácsy Mihály Múzeuma XXXIV. és XXXV. Alföldi Tárlatán is, tehát a békéscsabai közönség számára nem ismeretlen. (A szerk.)