A konstruktív szellemiség festője és grafikusa Lonovics László (1951, Békéscsaba), akinek a múlt század hetvenes éveitől ívelő pályáján egyenrangú szerepű a festészeti és a grafikai műalakítás. Elvont művészi világában a fényre, a színre, a fények és színek által hordozott jelentéskörök és emóció-világok kibontakoztatására koncentrál a hagyományos festészeti és grafikai eszközök és a legújabb technikai vívmányok felhasználásával. (Wehner Tibor)
Deák Csillag
Felfénylő rétegek
Lonovics László képeit látva járom a földeket és az erdőket. Hegyhátat, hegygerincet, csalitot, völgyet, kopár vidéket. Megérintem a köveket, a fák kérgeit. Járom a várost, a városi ligeteket. Tócsát látok, kikopott aszfaltot. Olvasható és szemmel észre nem vehető jelek tárulnak elém. Számomra nem az ősz világát juttatják eszembe a képek. Inkább a változást, a valamibe való beolvadást, egyúttal a megmaradást is jelzik a képek. Természeti törvény az állatok környezetükbe való beolvadása, színben, bőrben, mozgásban. Rejtekező színek.
Fénylő rögök
Lonovics nem rejtekezik, elénk tárja, mire és hogyan gondol, miként formálja érzéseit és benyomásait. Az olajfestési mód ad egy patinát a képeknek, az állandóság és a maradandóság érzetét. A színek életre kelnek, világítanak, még akkor is, ha az őszi táj sötétebb színeit látjuk. A művész a teret formálja, alakítja, teszi személyes élménnyé. Miként is pulzál benne a természet, a kőzetciklus, a földfelszíni gyűrődés, a megfagyott föld fölengedése. Hol hosszúkás, hol csipkés, likacsos, hol lekerekített a forma, látjuk a tömítéseket, kiegészítéseket, homokkal kevert rétegeket, a száradó gyökérzetet. Nincs bujdosás, nincs menekülés, ha a tájrészlet ezt is sugallja. Nem egy fáradt lélek gesztusait látom, a végső kérdéseket feltevő sokat megélt bölcsnek a mosolyát, hanem a tapasztalatot megélt festőt, aki képes újítani, formálódni, alakítani, mintha a természet QR-kódját alkotná meg.
Digitális jelstruktúrák 15
Nem csak Kafka Metamorphosisa jut eszembe, sötét világa, amihez kevés embernek van kedve. Lonovics képei nem borzalmasak, nem lehangolóak. És keresem a választ, hogy miért nem? Sárarany, mit sem tudunk az idő múlásáról egy ősállandóságú világban? Mint viharsarki művész tudatában van annak, hogy milyen örökséggel a háta mögött alkot és él. Hogy mégis egy kissé nyomasztóak a képek? Attól nyomasztóak, hogy értem, érteni lehet mindegyiket, és nem attól, hogy nem értem őket. Földi üregeket látok, rejtőzködő rágcsálók otthonát, érezni, hogy mocorognak. Közel a tél, vagy most jön a tavasz.
Lonovics a bogárlétet ragadja meg, ha absztrakt módon is, a vizes, nyálkás földtakarót, levélcsomókat, csigákat, a felszínt, de nem a felületességet. Nála nem leépül valami, hanem éppen életre kel, még akkor is, ha tudjuk, a végzetet látjuk, a beteljesülést, egy formának, egy életnek, egy mozzanatnak a halálát. Árnyképeket látok, felélesztik bennem a nyarat és a tavaszt, azt, ami volt, a múltat. Ebben a világban ugyan nincs komikum, de van öröm és varázslat, ahogy fehéren megvillan a patak, mert fut, mert mozog, a fagy ellenére is.
Organikus rétegek 3.
Nem látjuk az előzményeket, csak gondolatban idézhetjük fel őket, de a végeredmény mégis utal rá, asszociációnkhoz köti őket. Közhelyes világ, sablonosnak hat, ám nem gyökértelen.
Mert itt mégis érzelmeket, gondolatokat látok formába öntve, az emberi létezés egy-egy pillanatát, sőt összegzését az életnek. Arany Őszikék műve (Kapcsos könyve) a magyar irodalom fontos és különös szellemi és tárgyi emléke. Levéltelenül virágzik az ősz. …az Őszikék versei igazán csak akkor hatnak, ha az olvasó látja a költő keze vonását, kunkorgó betűit, pacáit és törléseit-javításait (Kákonyi Péter: Arany János és a Kapcsos könyv). Lonovics műveit is látni kell, miként is válnak absztrakt voltuk ellenére eleven jelenséggé, sárgás, mohás, esőtől legyalult, csiszolt, omladékos, habarcsos, trágyás, faszenes, tűzhely nyomát idéző, finomszemcséjű, agyagszerű, a kősót kipergető, meddő, vörösre égetett és eleven földréteggé, vagy a halottakat lefedő földlepellé. Ahogy egymásnak feszülnek a formák, tömörülnek, légiessé válnak, a jelenségek egyre közelebb vonzzák a tekintetet, talán már látjuk is a kerti hulladékot (avart, gyomot, fa- és bokornyesedéket, gallyakat, zöldségeket, szárakat, leveleket).
Itt nincs szó új univerzumról, csak az univerzum visszavételéről, a természetességről, a sallangmentességről, a letisztultságról, a motívum gazdagságról, a színek alapvető élményként való megjelenéséről. Ha fel is ötlik bennem, hogy Koszta József, Ország Lili, Bátai Sándor, Szigeti Tamás és mások, hasonló nyelvet használnak, vagy használtak, hasonló beszédet folytatnak a természettel, ez még nem jelenti azt, hogy Lonovics utánozná őket. Átlényegít, megőriz, személyessé varázsolja a természeti jelenségeket, a természet fakszimiléjét adja. Ódonságot, nehézséget, gondot. A sötét teret, amely testet ölt, kizárja a fehéret, a világosságot. Árnyék és test geometriáját látjuk. És nem látunk sehol gőzt, port, füstöt, tőlük elnehezült levegőt.
Tektonika - belső feszültség
A képek többségében mégis a fény sugárzó erejét látjuk. Lonovics a kép felületét elanyagtalanítja, a rajta megjelenő formák, testek, részletek a ragyogást idézik meg, ezzel olyan energiát szabadít fel a képben, amely érzelmileg fogja meg a befogadót, aki látja a kép belső ritmusát, mozgását, ütemét, végtelenségét.
Kölüs Lajos
Televény
Mire hullik a fény és mire nem? Mi lesz világos és mi marad sötét? Hol vagyunk, milyen tájban és tájrészletben ismerjük fel a formát, amit nem kerestünk ugyan, de látva a képeket felismerjük. Utóbb, igaz, de felismerjük, jól rosszul, mert bennünk van, találkoztunk már vele, most csak azonosítjuk, felfedezzük magunkban egy pillanatra. Sok emlék van, raktározódnak, rétegeződnek valahol az agyban. Emlékszünk, igyekszünk felszínre hozni őket, ha szükségünk van rá, de akkor is, ha semmi szükségünk rájuk, de létezésük mégsem haszontalan, az emlékek által vagyunk az, aki. Emlékek nélkül fehér papírlapok volnánk, mintha egy radír törölné ki agyunkból a múltat, az eseményeket, érzéseket, észleléseket. Benyomások kötnek a környezethez és sztereotípiák, sablonok, mértékek, viszonyok. Alaktalan és rendezett formák szegődnek, kötnek a fény-árnyék világhoz.
Korróziós rétegek 1.
Egy krokodil bőre, egy méhcsalád rezgő szárnyai szorosan egymás mellett, fehér és rózsaszínbe forduló, áttetsző halpikkelyek, hóolvadás az avarban, foltokban, habzó, kövek közt futó patak, összebújt, simára csiszolódott kövek és kavicsok. Minták és mintázatok. Sejtrácsok és az őszben élénkülő színek, tompák és rozsdabarnák, haloványak és egymásba folyó színek. Átmenetek, jel nélkül, geometriák. Lonovics tükröt tart elénk, ilyennek látja a környezetét, illetve. ezt látja belőle, ilyen a belső világa, helyesebben belső világának lenyomatát látjuk
Absztrakt, formába rendezett világ. Fekete-fehérben egész más világot látnánk. Lonovics színesen lát és érzékien. Használja a réteg szót, de ez a szó már terhes örökséggel bír, olyan híd, amely idővel nem bírja el az átmenők súlyát. Ez a szó sem bírja el a látványt, amit elénk tárnak a művek. Elfogadni a színek egymásmellettiségét, harmóniáját és diszharmóniáját. Az egyensúlyt, amely áthatja a műveket, egyik kép sem harsány, kihívó, belső kohéziójuk, arányuk és rendjük az, ami vonzza a tekintetet, igényt támaszt az elmélkedésre.
Korróziós rétegek 2.
A konstruktív formák nem egy-két szín variációjára épülnek, hanem a színek átmenetére, megszakítottságukra, ugyanakkor mégis a folytonosságot megidéző mozzanatra és élményre. A befejezetlenség folytonossága, az örökös hiány és az örökös megtalálás, a létezés öröme hatja át a képeket. A visszafogott és szemérmes megmutatás, mert a képeken megjelenő színek és formák takarnak, fednek is. Nem felfednek, hanem elfednek, kitakarnak. Ahogy az avar eltakarja a földet, az alatta lévő életet. Véd és óv.
Lonovics nem ajtóstól ront a házba, háromszögei mégis ezt teszik, a kép felületét felbillentik, megbillentik, az egyensúly megszűnik, és más módon áll elő ismét.
Rétegtöredékek 3.
Dinamikus egyensúly, ellentmondásokkal, lehetőségekkel és lehetetlenségekkel. A színkombinációk egyszerre szemet nyugtatók és szemet izgatók is. A diszkrét folytonosság ismétlődés, újra felbukkanás, csak más színben és más formában. A tér elfoglalt ugyan, de a felület telítettsége nem egyhangú, inkább sokszólamú, ha a zenei nyelvet idéznék. Ez a sokszólamúság nem engedi érvényesülni a monotonitást, amit a hasonló formavilág sugall. Az eltérések nem csak formailag, technikailag megoldottak, hanem tartalmilag is. Ezzel olyan fény-árnyék-színvilág jön létre, amely összhatásában sajátos és egyéni képet mutat, amelyet első pillantásra azonosítani tudunk.
A színek tónusa a művész lelki világára is utalnak, annak szomorúságára, az életből való kilépés, kivonulás érzésére is. Az elmúlásra, annak örömteli pillanataira. Fakéreg mellett a sodró víz fehérje, tavaszi áradat. Máshol a vékony jégréteg ad különös izzást a képnek, mert nem biztos, hogy ott jég van, lehet más is. Agyunk teszi, hogy olyan képet hoz be, amely segítségével eligazodunk a látványban.
Platán réteg 1.
A képek zeneisége megkomponáltságukból ered. Belső rendjük révén tűnnek könnyednek, áttetszőnek, múlékonynak, olykor elveszettnek. Nem a szivárványt látjuk színekre bontva, de a színek aránya, viszonya révén megteremtődik egy olyan világ, egy olyan felület, amelyet látva nem a háború jut eszünkbe, hanem egy őszi táj, egy őszi erdő, egy vízcseppet hordozó pókháló, hideg reggel vagy sötétbe forduló októberi este. Betakarítás utáni táj, csonkolt felület, kukorica torzsa, tarló, nemrég levágott lucerna, fű, napraforgó. Száradó szőlőlevelek, örökzöld borostyán. A rozsdaszín uralkodik, az elmúlás színe, és a kevert színek ezt az elmúlást ellensúlyozzák, elemelik, gyöngítik, oldják, feloldják. A végzet van jelen, de átmenetekkel, mintha sóhajokat hallanánk, elmúló, halkuló sóhajokat. Ver a szív, áramlik a vér, vetésre készülnek. Fekete színt is látni. Lonovics mégsem fekete-fehérben látja a világot. A földet takaró színek, formák elevenek, ha takarnak is, felfedik előttünk, hogy a dolgok mögé kell néznünk, látnunk. Mi van a rétegek alatt?
Lonovics László Rétegek című kiállítása
2015.09.12. – 2015.10.06.
Artézi Galéria
1037 Budapest, Kunigunda útja 18.
