Gyarmati Gabriella

 

A Munkácsy-Jantyik problematika

a magyar Parlamentben

 

Bár történetünk, az Országházban kialakult Munkácsy-Jantyik problematika a XIX. század végén játszódik, az előzmények a reformkorra tehetők, melyeket Vörösmarty Mihály 1846-os Országháza című versének kezdősorával foglalhatunk össze: „A hazának nincsen háza...”. Az ekkoriban lezajló társadalmi, gazdasági és kulturális változások okán a helyzeten változtatni kellett.

Az 1882-ben, immár többedszer kiírt építészeti pályázaton a Műegyetem egyik tanára, az akkor negyvenhárom esztendős Steindl Imre nyert, aki neogótikus épületet álmodott az adott eszméhez és funkcióhoz. Az építkezés 1885-ben vette kezdetét, és tizenhét éven keresztül tartott, s lett a kor legjelentősebb magyarországi beruházása.

Előadásom témájául a Parlament főrendiházi ülésterme számára megrendelt, majd elkészülte után elutasított Munkácsy Mihály-kép, és a végül elfogadott Jantyik Mátyás művek létrejöttének körülményeit választottam, kitekintést engedve a két festő azon életszakaszának bemutatására, amikor megismerték egymást.

A tervpályázat évében, 1882-ben járunk. Mi történt ekkoriban Munkácsyval? Mi történt ekkoriban Jantyikkal?

Munkácsy Mihály az előző évben fejezte be a Krisztus szenvedéstörténetét feldolgozó képhármas első elemét, a Krisztus Pilátus előtt című művet. A párizsi bemutató után a hatalmas vásznat impresszáriója, Charles Sedelmeyer több európai országot érintő kiállításon vándoroltatta, mielőtt azt tulajdonosa az Amerikai Egyesült Államokba szállíttatta volna. A kép 1882 januárjában érkezett az osztrák fővárosba. A festményt a mester is elkísérte. Bécsben február 16-án I. Ferenc József is fogadta a Munkácsy házaspárt, és a festőt Magyarország apostoli királyaként a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki.[1]

Mire még februárban a Krisztus Pilátus előtt megérkezett Budapestre, az újságok széles körű tájékoztatással szolgáltak olvasóik számára a képen látható történéssel, a festésmóddal, a vászon méretével, és egyáltalán, a mű diadalútjával kapcsolatban. A felcsigázott közönség kíváncsian várta a festményt. Várta Krisztust. Várta az Istenembert.

A régi Műcsarnok épületében rendezett, egy hónapig látogatható kiállítást, amelyen több vázlat is szerepelt, közel nyolcvanezren látták. Munkácsy barátja, Szmrecsányi Miklós így írt az 1882-es magyarországi bemutatóról: „Emlékezetes napok voltak azok. Az egész nemzet ünnepelte az asztalosinasból világhírűvé lett mestert. A falu népe messze földről elzarándokolt, hogy megcsodálja remekműveit. Rubenst Antwerpenben és Thorwaldsent európai diadalutján Kopenhága felé nem fogadták szebben, mint Munkácsyt az egész magyar társadalom. És csak felemelő érzéssel lehet arra visszagondolni, hogy mily őszintén, mennyire egy szívvel és egy lélekkel nyilvánult az egyhangú lelkesedés a nemzetnek nagy művészfia iránt.”[2]

Amíg a festő Magyarországon tartózkodott, hálás közönsége a tiszteletére rendezett események sorával kívánt tisztelegni a mester előtt. Egy fogadáson jelmezes felvonulást is tartottak, amelyen Munkácsy Rubens jelmezben, felesége pedig Stuart Máriaként jelent meg. Február 25-én a Harmónia Társulat koncertjén Liszt Ferenc eljátszotta 16. Magyar rapszódiáját, amelyet barátjának, a festőnek ajánlott.

Jantyik Mátyás, miután a rajzolás alapvető ismeretei Orlai Petrics Sománál elsajátította, 1879 őszén, tizenöt évesen megkezdte tanulmányait az Országos Magyar Mintarajz Tanoda és Rajztanár Képezdében Lotz Károly és Székely Bertalan keze alatt. Így idézte fel Esztegár László ezt az időszakot: „Állandóan a legkitűnőbb növendékek közé tartozott, többször részesült iskolai jutalmakban, sőt kiváló rajzolási tehetségének híre az iskola falain kívül is terjedni kezdett. Szana Tamás még most is emlékezik Jantyik Mátyás néhány feltűnő akt-tanulmányára ebből az időből. De bizonyára legelőbb vette észre a nem mindennapi tehetséget Székely Bertalan, a ki első mestere volt Jantyiknak a festészetben. Ugyancsak egy vizsgálati kiállításon tűntek fel Jantyik rajzai Munkácsy Mihálynak is, s az akkor pályája zenitjén levő mester nem is hallgatta el, hogy nagy reményeket köt Jantyik jövőjéhez...”[3]

Az Üstökös című, akkor fennállásának negyedszázados évfordulóját ünneplő magyar élclap 1882. évi első száma a címlapon közölte Jantyik Mátyás rajzát. Ezzel a megjelenéssel lépett Jantyik a közönség elé.

Munkácsy Mihály és Jantyik Mátyás tehát feltételezhetően ekkor, 1882 februárjában találkoztak Budapesten. A Munkácsy és Jantyik életművel is sokat foglalkozó Sz. Kürti Katalintól tudjuk: „Valószínű, hogy 1882 februárjában ismerkedett meg Munkácsy Mihállyal, akinek Krisztus Pilátus előtt című óriásképét ekkor ünnepelték a Sugár úti régi Műcsarnokban. Bizonyos, hogy Jantyik ekkor mutatkozott be a békési gyökerekre érzékeny, ekkor már világhírű festőnek”[4]

A fent említett vizsgakiállításon látva munkáit, Esztegár László szerint Munkácsy „meghívta magához Parisba. […] …a tizennyolc éves ifjú az eddigi eredményekre s különösen Munkácsy biztatására hivatkozva, azzal állott elő, hogy Parisba akar menni... […] A párisi négy év egyébként kellemesen folyt le. A Julián-féle iskolában különösen Jules Lefébre volt Jantyik mestere, de főleg az első két évben sokat dolgozott Munkácsy műtermében is.”[5] Végvári Lajos azonban Munkácsy nagymonográfiájában[6] nem említi Jantyikot. Munkácsy eddigiekben közreadott levélválogatásában[7] sem találunk a fiatal festővel kapcsolatos információt. (A fennmaradt levélanyag jelenleg is folyamatban lévő fordítása és majdani publikálása remélhetőleg szolgál majd adalékokkal témánkkal kapcsolatosan is.) Bár a két festő kapcsolatát láthatóan még nem sikerült feldogozni és egyértelműsíteni, az nyilvánvaló tény, hogy Munkácsy realista festészete nagymértékben hatott Jantyik látásmódjára és festői megoldásaira.

Jantyik leginkább a modell lelkében játszódó iránt érzékenységet mutató arcképekről, több- és sokszereplős életképekről ismert. Az életmű mennyiségileg jelentékeny egységének tekinthetők a történeti festészet territóriumán tett kirándulásai. Legnagyobb műcsoportot rajzai jelentik, amelyek közül vázlatok, tanulmányrajzok, önálló képgrafikai igénnyel készült és illusztrációnak szánt lapok egyaránt szép számmal találhatók. A műtörténész szakmán belül nem alakult ki egyértelmű állásfoglalás arról, hogy mely műcsoport mutatja Jantyik Mátyás valódi képességét és tehetségét.

Esztegár László, az Országos Széchényi Könyvtár őre így írt a festőről a Művészet című folyóirat hasábjain: „Jantyik Mátyás. A név, mely e sorok fölött áll, nem tartozik a divatos művésznevek közé. Pedig többször fölmerült a nyilvánosság előtt s mindig komoly művészi sikerekkel kapcsolatosan. Csakhogy ebből a nyilvános szereplésből hiányzott az állandóság, a névnek folytonos felszínen tartása, a sikerek pedig olyan természetűek voltak, a melyeket a figyelmes szemlélő és a művészettörténet is észrevesz ugyan, de a melyek nem vezetnek a népszerűség, a közismertség állomásai felé.”[8]

 

Az Országház főrendi üléstermének képzőművészeti díszítése

 

A Parlament építésének hetedik évében, miután Munkácsy Mihály száz négyzetmétert kitevő művét, A reneszánsz apoteózisa című pannót 1890-ben elhelyezték a bécsi Kunsthistorisches Museum lépcsőházában, a festő megkapta Magyarországtól az oly régen várt feladatot. A felkérés két szempontból is fontos volt számára, egyrészt, hogy a magyar államtól, szeretett hazájától érkezett, másrészt az itthon ekkor még kiemelkedő fontossággal bíró festészeti műfajhoz igazodva: történelmi tárgyú képre vonatkozott. Végvári Lajos ekképpen fogalmaz: „A monarchia fővárosával állandóan versenyző magyar közéleti személyiségek nemzeti sérelemnek érezték, hogy magyar művész bécsi középületet díszített művével, ezért hamarosan határozatot hoztak arra, hogy Munkácsynak megbízást kell adni. Az épülő új parlament egyik üléstermét találták alkalmasnak arra, hogy Munkácsy tervezett művét, az Árpádot itt elhelyezzék. […] (A) hatalmas panneau […] a magyar országalapítást, Árpád honfoglalását ábrázolja.”[9]

Munkácsy már 1891-ben hozzáfogott a képterv előkészítésének, s ebben az évben igen sokat tartózkodott Magyarországon. Egy körutazás keretében hiteles kellékeket és eredeti viseleteket gyűjtött, valamint magyar, szláv és egyéb anatómiai típusokat keresett és fényképezett. Titkára mellett többek között Schabinsky László fotográfus is segítette a modellfotók elkészítésében. Nagykovácsi, Szentes, Csongrád, Kolozsvár, Vajdahunyad, Tiszadob, Tőketerebes és Miskolc voltak az utazás általunk ismert állomáshelyei.

A Budapesti Hírlap hasábjain Rákosi Jenő ekképpen tudósított a Honfoglalással kapcsolatban: „A vászon, az óriás műterem hátsó falával parallel, egy külön konstruált hengeren lógott, a melynek segítségével könnyen lehetett egy süllyesztőbe bocsátani és feljebb húzni a szerint, a mint a művész az alján vagy a felső részén óhajtott festeni. A kép másfél évig készült, de a terminusra, a mikor a beszállításnak a Salonba meg kell történnie, nem készülhetett el. A franciák megtették Munkácsynak (s nyilván magoknak is) a kedvezményt, hogy szállíthatja a megnyitásig, sőt mi több, fönntartották neki az első terem főfalát […] úgy, hogy minden látogató, a mint belép, elsőben is Munkácsy képével találja magát szemben. A franciák ennyi figyelme és előzékenysége természetesen jól esett a Mesternek.”[10]

1894. január 29-én Munkácsy Párizsból így írt Szmrecsányi Miklósnak: „Kedves Barátom, Végre valahára Árpád úton van. Remélem, meg fogja még egyszer hódítani Magyarországot, könnyebben, mint Párizst. Mert itt bizony nehéz volt a győzelem, de mégis megvan, mert a kétnapi kiállítás Georges Petitnél valóban fényes elégtételt nyújtott minden fáradalmaimért.”[11] A festő ekkor még bizakodó volt, nem is sejtette, milyen akadályok gördülnek a kép elhelyezése elé.

A Honfoglalás tehát végre magyar közönség elé került. Voltak, akik hazafias vallomásként értelmezték, ám voltak olyanok is, akik az egyébként is feszültséget keltő nemzetiségi kérdések problémafelvetését látták benne. A Parlamentet tervező Steindl Imre nem találta megfelelőnek a művet az általa elképzelt belsőépítészeti megoldásokhoz. A megrendelő végül úgy döntött, hogy a festményt mégsem helyezi el a Parlament felsőházi üléstermében. A festő tiltakozásai hiábavalóak voltak.

A 459x1355 cm méretű Honfoglalás végül csupán 1929-ben, Scitovszky Béla, az akkori házelnök indítványa nyomán került át az Országházba.

A Parlament képzőművészeti díszítményeire vonatkozóan a későbbiekben pályázatot írtak ki. 1898-ban a falképpályázaton Jantyik Mátyás nyerte el a lehetőséget a kupolacsarnokból nyíló főrendiházi ülésterem zárófalán lévő két freskó megfestésére. (A pulpitust – akusztikai okokra való hivatkozással – megemelték, így az egybefüggő nagy falmező, amelyre a Munkácsy-képet tervezték elhelyezni, megszűnt. Jantyik két kisebb felületet kapott.) 1901-re készült el a II. Endre meghirdeti az aranybullát és a Mária Terézia a pozsonyi országgyűlésen (Vitam et sanguinem!). A terem által a II. világháború idején elszenvedett súlyos sérülések a két Jantyik-képek szerencsés módon nem érintették. A főrendiház tanácskozói terme a magyar törvényhozás egykamarássá válása óta (1944) azonban eredeti funkcióját elveszítette.

Az európai és a magyar festészet története alakulásának ismeretében fontos kérdés, hogy milyen cél vezérelheti a történeti tárgyú festmény készítőjét 1901-ben? Mi a két Jantyik-kép? Eseményleírás? A romantikus pátosz közvetítője? Buzdítóan ható forradalmi hang? A Jantyik által festett történeti kompozíciók már nem a nemzet szabadságáért vívott küzdelem eszközei. Kora történelmi aktualitásából fakadóan az egyetemes beszédmód valamint a nemzeti téma és megjelenítés lehetőségeinek együttes alkalmazását figyelhetjük meg e műveken, amelyek közül a Jantyik-életműben az első a Szabadka királyi város fogadja Mária Terézia királyi biztosát című mű még az 1896-os évből[12].

Lássunk egy ismertetést 1902-ből: „Sétánkban a főrendiház üléstermébe érve, Jantyik Mátyás két freskóját pillantjuk meg. Az elnöki emelvény háta mögött foglalnak helyet. Az egyik: II. Endre kihirdeti az aranybullát, a másik: az 1741-iki hires országgyűlés nagy jelenete a »Moriamur...«. Mindkettő téglányalakú falterület, s ehhez simul a kompozíció is. Íme egyik nehéz feladata a freskófestőnek: a térbeosztás. Meg van adva a hely formája s ehhez kell szabnia a képet. Nem bízhat semmit egy-egy festői véletlenre, mi a munka közben kialakul. Ezért mondott a renaissance titánja, Michael Angelo az akkor kezdődő olajfestésről kicsinylő bírálatot, midőn így szólt: az olajfestmény csak gyerekeknek és nőknek való, egyedül a freskó az, mi férfierőhöz illik. S csakugyan az ő lázadó természetének, prófétai érzéseinek, erőtől duzzadó lelkületének, nem felelt meg jobban más, mint a nagystílű formális megoldású, széles, nyugodt színkonceptusú, erős vonallendületű freskó. A freskó a fal velejárója. Szerves része, s mint ilyen, helyhez kötött. Nem szállítható át egy más méretű falterületre, a nélkül, hogy formális szempontból meg ne változtatnók. Az a célja, hogy díszítse a nekirendelt falat, miként virág az ágat. Csak arra legyen gondja, hogy ezt a célt híven szolgálja. S már ez által jó freskó. Ekkor, vagy mondjuk: csakis ekkor van rajta a művészet jegye. Ne csak novellisztikus tartalmat keressünk benne. Ne azt nézzük, hogy a mit a falon látunk, az valóban olyan szinű, olyan formájú-e, mint a reális életben.”[13]

A falképek értékelése már megszületésük után sem volt egybehangzó. Dömötör István 1902-ben így írt: „A bennük rejlő történelmi felfogás olyan, mint édes mindnyájunké. Bent ül a köztudatban. S nem is arra törekedtek a festők, hogy e képekbe valami új történelmi tartalmat öntsenek. Céljuk volt: kifejezni e történelmi jeleneteket tiszta festői nyelven. Díszíteni akarták a falat… […] Ezt kell megértenünk: a művész egyéniségének összeölelkezését a vibráló fénynyel, változó formákkal, intenzív színekkel. Bele kell látnunk a formák és színek intim világába. S ha ide belátunk, ha ezt megértjük, úgy nagy vigyázattal nekifoghatunk a – kritikának. Mert bírálni bár szabad, de bírálni nagyon nehéz. […] (Ne feledjük, a) freskófestő nem fényképész. Ne téveszszük össze a freskót az illusztrációval.”[14]

Németh Lajos 1981-ben közölt véleménye szerint: „A festészeti díszítés programja […] banális és zavaros volt, nem beszélve arról a stílustörésről, amit a gótizáló környezetben megjelenő illuzionista freskók gyakran okoztak, mint a díszlépcső csarnok mennyezetén Lotz, illetve a kongresszusi és a képviselőházi társalgóban Vajda Zsigmond freskója vagy Dudits és Jantyik neobarokk kompozíciói példázzák.”[15]

És lássunk egy napjainkban született ismertetést:„Jantyik Mátyás képei is az egykori, a képviselőházéhoz hasonló aggályossággal kiszámított politikai tartalmat őrzik: itt a magyar örökség önálló témakörét az ellenállási záradékot is tartalmazó Aranybulla kihirdetéséről készített kompozíció hordozza, míg a Habsburgokhoz lojális történeti szálat a fiatal Mária Terézia trónját megoltalmazó katonai segély megajánlása képviseli.” – olvashatjuk a parlamenti honlapon.[16]

E Jantyik-művek megszületésük után komoly szakmai elismerést hoztak a festőnek. Így ír a vasárnapi Ujság: „Lotz Károly jeles művészünk jubileuma után 1898-ban a képzőművészeti társulat közgyűlése 2000 koronát bocsátott évenkint a művész rendelkezésére, hogy ezzel saját elhatározásából tüntesse ki a legutóbbi évben festett valamelyik kiválóbb történelmi kép művészét. Lotz az 1901. évre Jantyik Mátyás festőművésznek itélte oda, az uj országház palotájának a főrendiházi ülésterme számára készített »Moriamur!« és »Aranybulla« czimű most befejezett falfestményeiért. […] Az uj nyertes, Jantyik Mátyás 1864-ben született Békésen. Székely Bertalan és Lotz Károly voltak a mesterei. Négy évig tanúlt Párizsban Munkácsy mellett; azután visszatért Budapestre, a hol előszőr mint hirlapi illusztrátor tünt föl. Első képét 1885-ben állította ki még a régi Műcsarnokban. Jantyik a »Vasárnapi Ujság«-nak régi rajzolója, számos képet közöltünk tőle napi eseményekről, népszokásokról, és sok jellemző alakot. A magyaros érzés, a megfigyelés ép oly megbecsülni való tulajdonai Jantyiknak, mint a festői csoportosítás, az értelmes és hű előadás. Az országházi két kép a történelmi felfogásban és a mozgalmas, drámai jelenetezésben is előkelő alkotás.”[17]

Előbbiek nyomán érdemes elgondolkoznunk azon, létrehozható-e olyan műalkotás, amelyet általában mindenki elismer, amely mindenkinek tetszik? Nem. Természetesen nem. És nem is szerencsés ilyen jellegű mű létrehozására törekedni. Munkácsy Honfoglalását elutasították azért, hogy végül egy szintén kritikával illetett művel helyettesítsék. A művészetben időtől és helytől függő kánonok vannak, amelyekhez „akkor és ott” valóban elkerülhetetlennek tűnik a feltétlen igazodás. De az idő megmutatja, volt-e értelme valójában bekapcsolódni egy, mások által már dúdolt dal éneklésébe. Másrészt viszont a művészet nem alkothat időtlenül maradandót, ha a közélet hétköznapi eseményeinek kiszolgálójává lesz. A művészet nem lehet hétköznapi érdekek szolgálóleánya, különben elveszíti a halhatatlanságra való képesség kegyelmi állapotát, azaz nem képes betölteni eredeti feladatát és teljesíteni valódi célját.