Utak és emlékek

 

A békéscsabai Jankay-Tevan-Kolozsváry állandó kiállításról

 

2013. november 28-án nyílt meg a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban Jankay (Deutsch) Tibor képzőművész; valamint a Tevan – Kolozsváry család hagyatékából válogatott kiállítás. Ezzel a két gyűjtemény csabai vándorútjának utolsó állomására, a legméltóbb helyre került, úgy is mondhatnánk: végre „haza” érkezett. A kiállítás rendezőjének, Ván Hajnalkának fő szempontja az életművek összegző bemutatása volt. Ezt úgy oldotta meg, hogy elsősorban a Csabához köthető alkotások közül válogatott, és ezekhez rendelte hozzá azokat a későbbi időpontban készült műveket, amelyek lehetőséget kínálnak arra, hogy egy-egy alkotó esetében a művészi kiteljesedéshez vezető utat is érzékeltessék. Az egymástól eltérő jellegű tárgyi anyagot önálló egységekként kezelte, ugyanakkor a műfaji adottságokban megnyilvánuló számos rokonságra és a három (Jankay, Kolozsváry, Tevan) család közötti egykori személyes-, baráti kapcsolatokra építve igyekezett összekapcsolni is azokat. Az összekapcsolást figyelemre méltó utalással oldotta meg: a Jankay teremből a Kolozsváry-Tevan terembe érkezve, leheletfinomsággal készült tusrajz idézi meg az ágyán fekvő, halott Jankay Tibort. Kolozsváry Pálnak, a szintén amerikai emigrációt választó grafikus pályatársnak és barátnak ez a kegyelettejes tisztelgése a rácsodálkozás, a felfedezés élményével ajándékozza meg a kiállítás látogatóját, miközben mindez megrendítő szembesítés is a halhatatlanság gondolatával. A festő teste alig érzékelhető, szinte elenyészik, de a sűrű vonalakkal kiemelt fej és a kezek az élő, életteli alkotót idézik elénk.

 

Jankay terem

Jankay életművéből ezúttal a Munkácsy Múzeum darabjai is bekerültek a kiállításba. A bemutatót indító, élet- és pályarajzot ismertető tablót hét darabból álló önarckép sorozat követi. Többségük a művészi pálya első szakaszából származik, és az önismeret alakulásának, az érzelmi élet változásainak dokumentumai. A portrék többnyire rajzos megoldással vagy kevés színnel készültek, szén ill. akvarell technikával. Jankay festői kísérletezéseinek korai eredményei ezek, az egyéni művészi útkeresés kedves darabjai. Az elsőt (Fiatalkori önarckép, 1918–1919) [1. kép] akár korai művészi hitvallásának is tekinthetjük.

 

Jankay: Fiatalkori önarckép

 

A fekete és a fehér hangsúlyos kontrasztjával emeli ki saját alakját. Vidáman, reménnyel teli mosollyal, határozottan néz szembe a világgal, palettával és ecsettel a kezében. A kép jobb felső sarkában (kép a képben), a ceruzával készült vázlatos rajzon, ölelkező ifjú szerelmespár jelenik meg, mintegy utalásként az életet mozgató és fenntartó egyetlen erőre, az ifjú művész szeretet utáni vágyára. Az 1930-as években akvarellel festett Merengő önarckép című képén messzeségbe révedő tekintettel könyököl, láthatatlan gondok terhével a fejében, pedig ekkor már sikeres, rendszeresen kiállító művész. Talán – erős empátiaképessége révén – ráérezhetett azokra a borzalmakra, amelyek rendkívüli közelségből őt és az emberiséget fenyegették? A sorozat utolsó darabját, az Időskori önarcképet (1981) már új hazájában alkotta, amely akár a korábbi művészi törekvései összegzésének is tekinthető. Egyszerű, letisztult formák, erőteljes kontúrok közé fogott, dekoratív és monumentalitásra törekvő megformálás jellemzi. Ezek lesznek a legfontosabb kompozíciós formaelemei Jankay grafikai és festői munkásságának. A portrésorozat sikeres ötlete a rendezésnek, mert olyan sajátos hullámzó ritmust ad, mint amilyen Jankay egész alkotói pályáját is jellemezte.

 

A portrékat követően az 1920-as és 1930-as években született alkotások sorjáznak: többnyire ceruza- és krétarajzok, egy-két akvarell, az évtized vége felé megjelennek az olajjal készült képek is. A ceruza és krétarajz, amellett, hogy kiváló eszköz az első világégés utáni ájult hangulat visszaadására, olcsósága miatt gazdaságos is (1920-as évek: Lányok tájban, Szomorúság). Jankay ekkor készült grafikáin és festményein – a hazai élmények nyomán – csabai, békési, dobozi fiatal lányok, gyerekek, cigányasszonyok, férfiak elevenednek meg munka, fürdőzés vagy beszélgetés közben. Ezekre az évekre tehető művészi pályájának első érett korszaka. Legszembetűnőbb – az akkori kritika által is értékelt – jellemzői az erős, határozott kontúrozás, a dinamikus szerkesztésmód és a monumentalitásra törekvő, a plaszticitást érzékeltető formálási mód. Első olajképeit szelíd, visszafogott színekkel festette, ahogyan az egyszerű emberek életének eseményei megkövetelték.

 

Erre az évtizedre esik Jankay svájci anatómiai stúdiuma, továbbá francia- és olaszországi tanulmányútja is. Előbbinek eredményei az emberi test részleteinek pontos visszaadására való törekvésében, a mozdulatok hitelességében nyilvánulnak meg (1926: Fürdőző nők, 1931: Fekvő nő csendélettel).

Magam úgy vélem, hogy párizsi tanulmányútja során Jean-Francois Millet és Gustav Courbet művészetének tanulmányozása is jelentős hatást gyakorolhatott rá. Millet monumentális aratóinak, és Courbet erőtől feszülő realista hőseinek fél évszázaddal későbbi leszármazottai jelennek meg Jankay mosónőiben, gyümölcsszedőiben, munkát végző férfi embereiben. Alakjait gyakran ábrázolja ő is felnagyítva, így fejezve ki az irántuk és a teremtő munka iránt érzett tiszteletét, megbecsülését. [2. kép] Egy-egy új téma is bekerült ekkor festői repertoárjába, így a kávéház, az enteriőr, a csendélet (1926: Művészkávéház, 1924: Rakparti művész, 1930 k.: Szobabelső csendélettel). Valamennyi arról a felszabadult életérzésről árulkodik, amely a francia művészkörökben érte őt.

 

Hazatérő mosónő

 

Olaszországi tanulmányútja megítélésem szerint elsősorban a táj- és városképek iránti érdeklődését keltette fel. Első városképei óvatos kísérleteknek tűnnek (1929: San Giminano) [3. kép], (1931: Szentendrei nyár) visszafogott, gyakran a XIX. századi romantikus hangvételt idéző sötétebb színekkel festve. A modern városok épületsorai, geometriai pontossággal megtervezett utcái konstruktív kísérletekre is sarkallták. Később egyre erőteljesebb és karakteres színekkel festi a témát, expresszív táj- és városképek kerülnek ki ecsetje alól (1960-as évek: Az Élővíz-csatorna télen, 1970: Csabai táj). Máskor nagy színes foltokból állnak össze a házak és tájelemek, erőteljes kontúrok közé fogottan. Vagy: a fasorok kísérte utak, színes erőteljes vonalakkal „irányított” módon futnak a végtelenbe. A karakteres, kiváló tér- és színérzékkel megáldott művész megnyilvánulásai ezek az alkotások.

 

San Giminano

 

Az 1940-as években készült képeken a szereplők nem változnak, többnyire a jelenetek sem (1940-es évek: Gyümölcsszedés, 1949: Aktok a vízparton). Esetenként új szerepkörben is megjelennek (1940-es évek: Hazatérő aratók, Kukoricakévézés). Az azonos téma és jelenetezés azonban nem jelenti azt, hogy ezek másolatok lennének. Olyan változatok ezek, amelyek az idő múlásából következő életvitel-módosulásoknak, az alkotói fejlődésnek dokumentatív megjelenítéseiként értelmezhetők. Időközben ugyanis megváltozott a művész gondolkodásmódja, gazdagodtak tapasztalatai, fejlődött művészi-alkotói kifejezésmódja. Jankay palettája fokozatosan kiszínesedett, a képek hangulata derűsebbé vált, lazúros festésmódja erőteljesebb, ecsetkezelése határozottabb lett. A rendezés, azzal, hogy egy-egy téma korábbi és későbbi feldolgozását egymás közelébe helyezte, kiváló lehetőséget teremt az összehasonlításra. A látogató felfedezheti a közöttük lévő azonosságot, valamint a művészi alkotási mód, szemléletváltozás különbségeit. Ugyanakkor az 1940-es évek elején Jankay már azt is tudta, hogy hamarosan el kell hagynia szülőhazáját. Belső indíttatása, hazájához való határtalan hűsége teszi érthetővé számunkra makacsnak tűnő ragaszkodását a helyi emlékekhez, hiszen ezek az emlékek fogják segíteni egyéni és alkotói identitásának megőrzését új hazájában.

 

Jankay művészetének bemutatását néhány Amerikában készült alkotás teszi teljessé, és legérettebb munkái is ekkor születtek. Csendéleteit, arcképeit, tengerparti jeleneteit nagy összefoglaló formákkal, tiszta, tündöklő színekkel vitte vászonra. Kisebb méretű kompozícióit nagyvonalúság, elegancia és a tőle megszokott monumentalitásra való törekvés jellemzi. Az 1940-es években festett, rajzolt csabai emlékek és arcok felidézése mellett (1968: Csabai liget, 1970: Csabai táj, 1975: Alföldi utca, 1977: Békési arcok) új témák is látókörébe kerültek. Érdeklődéssel fordult a szobrászati alkotás, az új anyagok alkalmazása, az archaikus és a törzsi művészet felé. Már ekkor készült festményein is érzékelhető kiváló térlátása, ebbéli tehetsége most plasztikus képein és a szobrokban nyilvánul meg. Fémes kompozíciója (1974) korábbi konstruktivista törekvéseit idézi és fejleszti tovább. Geometrikus absztrakt művei a leegyszerűsített, tiszta formák iránti vágyát ötvözik a törzsi művészet megjelenítési módjával és gondolatvilágával (1960–1970: A Nap lánya, A nagy fejszobor csavarokkal, Napszobor, 1970: Hármas istennő) [4. kép]. A plasztikai alkotások kerámiából készültek, égetéssel és fémek alkalmazásával. E művek tanúsítják, hogy Jankay csak ennyi év után találta meg helyét új hazájában. A kreatív rendezői gondolat eredményeként ezek az alkotások kedves párbeszédet folytatnak a közelségükben elhelyezett, de külön egységet alkotó, archaikus és törzsi alkotásokkal (Mexikó, Togo, Gabon, Guinea etnográfiai értékei).

 

Hármas figurális kompozíció négy arccal

 

Összefoglalva: Jankay művészetében két fő stílusalkotó elem váltakozik egymással: a szénrajz technikájának következtében a monokróm, erőteljes hatású rajz és az egyszerű, tiszta színekkel festett kompozíció. Kreativitását, sokoldalúságát jelzik különféle technikai, megvalósítási kísérletei: motívumainak hajlított drótból készült kontúrjai, monumentális ipari reliefjei, kő- és üvegmozaikjai, az elvont foltfestés, a hideg geometrikus kompozíciók. A tárlatot békéscsabai és amerikai életének néhány meghatározó, barátairól, feleségéről és amerikai otthonáról készült fotó zárja le.

 

Kolozsváry és Tevan terem

 

A kiállításba lépve, balra a Tevan–Kolozsváry család származástáblája fogadja a látogatót. Majd a családról, és néhány, életük fontos eseményeiről készült fénykép segítségével közelebbi kapcsolatba kerülünk velük. Tevan Adolf volt a nyomda meglapítója, a XX. századi magyar művelődéstörténet egyik szép fejezetének, a csabai míves könyvnyomtatásnak elindítója. Az 1900-as évek elején Kolozsváry Sándor grafikus Tevan Ilona férjeként kapcsolódott be a csabai nyomda tevékenységébe. Szecessziós ihletettséggel papírra vetett, rendkívül könnyed és finom tollrajza bizonyítja technikai tudását, művészi felkészültségét (1935 körül: Kalitka) [5. kép].

 

Kalitka

 

A fehér felületen két, pókháló vékonyságú vonalakkal rajzolt, hajlékony, hosszúruhás nő látható, amint a kalitkába zárt madarat szemlélik. Realista ábrázolási törekvéseire példák az Anyák a padon (1930 körül), Szántók (1930 körül) és Asszonyok (1930-as vége) című művei. Később a Tevan Nyomda illusztrátoraként végleg eljegyezte magát az alkalmazott grafikai műfajjal. A kiállítás következő darabja ebből a műfajból mutatja be a Cincogó nép háborúja történet szövegéhez készült illusztráció sorozatát. Igényes színes nyomatokkal a Tevan Nyomda és Kiadó gondozásában jelent meg az 1920-as, ’30-as években. A macska és egerek harcát elbeszélő szöveg és a groteszk felfogásban készült illusztráció rejtett utalást hordoz a korszak társadalmi és politikai viszonyaira.

 

A nyomdát és kiadót Tevan Andor virágoztatta fel, elsősorban azzal, hogy olyan kiváló mestereket alkalmazott illusztrátorként, mint Divéky József, Hincz Gyula és Kolozsváry Sándor. Andor széleskörű műveltséggel és kiváló esztétikai érzékel rendelkezett, ami segítette abban, hogy – a fővárostól ugyan nagy távolságra lévő – nyomdát, majd kiadót sikerrel tudta bekapcsolni a korszak modern irodalmi, művészeti vérkeringésébe. Kivételes érzékkel tudott gyümölcsöző kapcsolatokat kialakítani a korszak modern íróival, művészeivel. A Nyugat alkotói körének feltétlen bizalmát élvezte. Mindezt azzal érte el, hogy mindig a legfrissebb és legmodernebb műveket jelentette meg, méghozzá igen igényes művészi formában. Szellemi öröksége a kézművesség és a szellemi műveltség egységének megteremtésében nyilvánul meg.

 

Kolozsváry Sándor Zsigmond nevű fia festőnek tanult, Franciaországban vált híressé 1928-ban. András mérnöknek készült, majd festő lett és Svájcban dolgozott. Zsigmond tehetségére elsőként egy karikatúra-szerű ceruzarajz hívja fel a figyelmet a kiállításban. Az Önarckép (1920) a feliratával („Ez sajnos én vagyok”) is elárulja ezt a szándékot. Üzenetének tartalmával fogja meg a látogatót a Nap és Hold. Fekete hegyek (1981) címet viselő képe. A képen tájképi elemekből építkezik, ezekből elvont formákat hoz létre, kevés színnel (ezüst, sárga, barna, fekete). De nem táji ábrázolásról van szó! Az Univerzum nagy átváltozásának földi életet is meghatározó eseménye jelenik itt meg: a Vízöntő paradoxon jelenségével, másként a János jelenéseiből is ismert ítélethelyzettel szembesülünk.

 

Kolozsváry György és Pál már a második generációhoz tartozik. György tervezőgrafikus, illusztrátor lett, kiállítás-grafikát, plakátot, naptárt, emblémát, hirdetést, prospektust tervezett. Igényesség, precizitás jellemzi művészi alázattal készítette rajzait, színes illusztrációit, plakátjait. Szívesen rajzolt, festett akvarellel egyedi terveket is, amelyek önálló alkotásként is megállják a helyüket. Ezek csak hagyatékának feldolgozása során váltak ismertté. A kiállításon szereplő nyolcdarabos illusztráció sorozata Román József Mítoszok könyve című kötetéhez készült (1963). Rendkívül finom, ugyanakkor helyenként erőteljes karakterrel megrajzolt alkotások ezek, amelyek az ellentétek egységére épülnek. Bolond és madár című grafikája (1996) [6. kép] egyedi technikával és egyéni humorral kivitelezett „bolondos” alkotás, alkotójának kísérletező és játékos attitűdjéről árulkodik.

 

Bolond és madár

 

Testvére, Pál is grafikusnak tanult, végül a tervező-, a reklám-, és a csomagolásgrafika mellett maradt, mert ezekben a műfajokban bontakoztathatta ki kreativitását, virtuóz rajzkészségét. A sötét és világos ellentétére épített Parasztlevelező (1955) című grafikai munkája rembrandti hatásról árulkodik. Tusrajza, a Redondói móló (1964) [7. kép] a halott Tibort ábrázoló képhez hasonló módszerrel készült.

 

Redondói móló

 

A finom, pókhálószerű vonalakkal megrajzolt mólót az álló téglalap formátumú rajzkarton felső egyharmadában helyezte el, amely valóssággal lebeg a víz felett. A víztükröt a sima, fehéren hagyott rajzlap felülete adja. A látogatót meseszerű élménnyel ajándékozza meg. Felesége, Kolozsváry-Stupler Éva a tárgyakban rejlő játékosságot ragadja meg. A sík felületre funkciójukat vesztett fémtárgyakat applikál, ezek anyagszerűségét, színüket és formájukat felhasználva sajátos, egyedi plasztikus alkotásokat hoz létre (2001: H₃O).

 

A Tevan család kiemelkedő tehetségű gyermeke Margit. Művészi pályája abban az időben indult, amikor a hazai képzőművészetben és az iparművészetben is nagy változások kora jött el. A képzőművészetben ekkor indult a magyar avantgárd első nemzedéke (Nyolcak, Aktivisták, Kassák-kör, az építészet megújulása). A historizmus, az eklektika, valamint a hirtelen minden területet eluraló gyáripari termelés együttesen az iparművészet megújulását kényszerítette ki. Az iparművészeti megújulási mozgalmat elsősorban az angol hatásra kialakuló műhelyszellem jellemezte, továbbá a kézművesség új megbecsülése, valamint a népművészetből származó díszítő elemek felkutatása és újszerű alkalmazása.

 

Tevan Margitot a szobrászat vonzotta, de törékeny alkata miatt le kellett mondania róla. Az ötvös-zománcozó szakon kezdett, majd tanulmányait magántanítványként gyarapította. Munkásságával a hajdan híres magyar ötvösművesség hagyományát élesztette fel és újította meg. Munkái a kiállítási térben elhelyezett tárlókban kaptak helyet, fia műveinek közelében.

Ötven éves pályafutásának munkái három nagyobb csoportba kívánkoznak: 1., pályakezdés termései: kísérletek a kézi és a sokszorosító technika ötvözésére, 2., a plasztikai formák alkalmazásának útját egyengető alkotások és 3., a kiérlelt munkák. Művészként soha nem tett engedményt az igénytelenségnek, szívós következetességgel járta a saját útját. Kísérletezései nyomán sokszorosítással készülő munkákban is újat hozott. Az öntéshez készített alapformáit kézzel munkálta meg (domborművek), a részletező kidolgozást elhagyta, mert messzemenően figyelembe vette az öntési folyamattal járó változásokat. Ennek ellenére e darabokon nyomát sem találjuk az esetlegességnek. Esztétikai szempontból ezek is önálló, egyedi alkotásoknak tekinthetők.

A második csoportjának darabjain (1965: Váza II., ezüstözött réz), miközben hagyja érvényesülni a réz anyagszerűségét, a különféle technikák alkalmazásával (a hajlítás módja, áttört részek beiktatása stb.) a felületen elmélyíti a teret és felerősíti a mozgás illúzióját, de a hangsúly mindig a harmónián marad.

A tárgyak harmadik csoportjából két darabot érdemes kiemelni, mert mindkettőt három változatban is elkészítette. A Tálka I. (1970, vörösréz, öntvénnyel) [8. kép] domborítással és öntéssel készült.

 

Tálka

 

A további két darab az alkotói folyamat egy-egy fázisát képviseli. Rokonságban állnak a Nagyszentmiklósi kincs ivócsanakjával – az ősi magyar fémművesség elemeit írta át saját korának nyelvére. Az időbeli és felfogásbeli távolságot elegáns megoldással oldotta fel: az ivócsanak füle egy fejét visszafordító madáralak (sólyom), a tálka végső változatán viszont a madár kifelé fordítja a fejét, mert most mi itt vagyunk. A körbefutó relief díszítőmotívumai (emberalakok, életfa, világ-virág) nemes egyszerűséggel hirdetik az alkotó teremtés nagyszerűségét és életszeretetét. Múlt és jövő egységbe épül, a lét körforgása időtlenné válik.

A másik munkája a Doboz III. (1975, ezüstözött réz) [9. kép].

 

Doboz

 

Ez a kézi megmunkálás és a sokszorosításhoz való alkalmazkodás szép példája. A domborműves applikáció ebben az esetben is az oldalakra került, és úgy tűnik, mintha öntéssel készült volna. Azonban szó sincs erről! Kézi munkával alakította a művész, de végsőkig alkalmazkodva a sokszorosítás sajátosságaihoz. Az alakok lehetnének biblikus alakok is, hiszen olyan statikusak. Ember, állat és növény mozdulatlanságba dermedt, időtlenséget sugall. Csak a lélekmadár szárnyal fent, figyelmeztetve az élet állandó körforgására. Úgy tűnik, mintha minden korábbi kedves motívumát összegyűjtötte volna ide, szinte egy végső színpadra.

 

Margit fia, Engel Tevan István Aranytoll-díjas és nívódíjas grafikus, illusztrátor. Munkásságának jelentős része könyvillusztráció, egyedi rajz. Korai művein egy lapon, mozaikszerűen elhelyezett jelenetekben ábrázolta témáit. Ezek miniatűr méretben, finom, aprólékos gonddal rajzolt vonalakkal készült meseszerű alkotások. Csak alaposabb tanulmányozás után döbbenünk rá, hogy a művész a humoros, groteszk ábrázolási móddal bennünket akar ráébreszteni a valóság hamis voltára (1971: Kalendárium, 1980-as évek: Varázslat, Bohócok) [10. kép].

 

Kalendárium

 

Megrázó erejű illusztrációi (1967: Ecloga II. 1975–1985: Gogol) ember- és lélekismeretének mélységeit tárják fel. Későbbi grafikái egyszerűbb kompozíciójúak, az ábrázolt jelenetek színpadszerűek. Művészetének utolsó szakaszában főként a színpadi témák ihlették meg (Katona József, Bulgakov). Ekkor születtek ószövetségi témájú illusztrációi is, amelyek festői hatású, nagyobb méretű ceruzarajzok. Ezek az ember és Isten közötti kapcsolat felemelő és megrendítően komoly tolmácsolói, a zsidóság történetének hiteles megjelenítői (1980–1990-es évek eleje: Dávidnak szövetsége Jonatánnal, 1990-es évek eleje: Dávidnak hírül hozzák Saul halálhírét).

 

A kiállítás utolsó egysége a Tevan Nyomda grafikai termékeiből mutat be válogatást a falra szerelt vitrinekben. A Tevan Könyvtár sorozat az ismeretterjesztés szolgálatában született, a fentebb említett illusztrátorok közreműködésével, amely 1918–1948 között jelent meg. A katalógusok Jankay Tibor, Kolozsváry Zsigmond, Kolozsváry Pál és felesége Stupler Éva, Tevan Margit, Engel Tevan István kiállításához készültek. A kiállítás utolsó részében néhány Kolozsváry Györgytől származó grafikai terv és műalkotás teszi teljessé a Kolozsváry és Tevan család kulturális és művészeti tevékenységének bemutatását.

 

A tárlat által bemutatott életutak és művészsorsok arra is megtanítanak bennünket, hogy bárhová sodorhat minket a történelem vihara, a szülőföld iránt tettekben megnyilvánuló hűség és szeretet nincs határokhoz és feltételekhez kötve.