Képzőművészet

 

 

 

 

jankay_Montmarte-i_frfijo
Jankay Tibor: Montmarte-i férfi

 

 

 

Ván Hajnalka


Jankay Tibor művészete III.

Felfedezésre váró grafikák

 

 

A Jankay Tibor (Békéscsaba, 1899 - Los Angeles, 1994) művészetének megismertetését célzó sorozat utolsó tanulmányaként az életmű legtöbb izgalmat és szépséget tartogató grafikai anyagának feltárásához érkeztünk. A kerámiaművészetét bemutató rész a kvalitás és az áttekinthetőség okán került legelőre. Utána következett a festészet, mint az alkotó fő műfaja. Annak ellenére, hogy a grafikák az életpálya elején meghatározóbbak, mégis harmadízben került elemzés alá. Leltározásuk nagy előkészítő munkát igényelt, így részben ennek okán maradtak utoljára a grafikák az életmű feldolgozása során. A hagyaték Amerikából való hazakerülésekor a grafikai anyag - az idő rövidsége folytán - csak egy körülbelüli mennyiségként került meghatározásra. Szétválogatása egyedi és sokszorosított változatokra, illetve a több ezer papír alapú munkának a törzsanyagba történő beválogatása az elmúlt év során zajlott, végül csak ezt követően kerülhettek a szakmai leltárkönyvbe Jankay grafikai munkásságának alkotásai.

Jankay első ismert rajzai még gyermekkorából valók, melyek fotók alapján készült rajzok. Ezeket e tanulmány nem kívánja elemezni. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán töltött időben, 1918-19-ben alkotott képeinek pedig egyelőre nincsenek felkutatható kapaszkodói. Ám az ezidőben létrejött emberi kapcsolatai, ekkor kötött barátságai meghatározóakká váltak. Barcsay Jenő, Paizs Goebel Jenő is ezekben az években kezdte felsőfokú művészeti tanulmányait. Jól induló lehetőségeinek iskolai keretek között való folytatása mégis megszakadt, Jankay valószínűleg zsidó származása miatt nem vehetett részt az intézményben folyó oktatásban. Tehetsége megvolt a részvételhez, de feltételezhető, hogy az antiszemitizmus felerősödése miatt nem találhatjuk meg a következő évben a hallgatók között. Visszaemlékezésében így ír erről: „Eljött a numerus clausus törvény, ami Zürichbe kényszerített, ahol folytathattam tanulmányaimat. Zürichből Drezdába mentem, ahol a drezdai akadémián tanultam."[1]

Egy, előbbit némiképp kiegészítő forrásunk szól a következő évről. Bolmányi Ferenc visszaemlékezése alapján úgy tudjuk, hogy Jankay 1920 körül Békéscsabán, a gimnáziumban rajzot tanított.[2] Mivel az adatnak levéltári igazolása nincs, valószínűleg nem hivatalos keretek között folyhatott ez az oktatás. Ám összeegyeztethető olyanformán a két információ, hogy Jankay csak kis időt tölthetett otthon, majd ezután indult külföldi tanulmányutakra, Európa nagyvárosait járva. Művészete grafikai emlékeinek első példáira a szecesszió és a realista stílusirány keveréke hatott. Ebből az időszakból, 1922-ből való az - általunk ismert - első datált, önálló munkája, mely egy idős férfit örökít meg. Súlyos, vastag keresővonalakkal ábrázolta, betöltve a rajzlapot. A kompozíció szélén pedig vékony keretet alkalmaz, mely szinte az évtized végéig jellemző marad rá. Rippl-Rónai József képein, a szecesszió neves hazai képviselőjénél is megtalálhatjuk ezt a fajta keretvonalat, mely a munkát lezáró, összefogó elemként értelmezhető, melyet jellemzően az ilyen stílusban készült műveinél használt. Az Ülő férfi című mű modorában készültek a következő év munkái is. Ezeken mindig idős emberek és mindig rembrandti komolyságot felidéző alakok köszönnek vissza. Csaba, 1924 - olvasható több ide sorolható rajzán.

Ez az évszám azért is nagyon fontos az életműben, mert 1924-ben, a német nyelvterületek után, Párizsba utazott, és olyan erős hatással volt rá a francia főváros, hogy műveinek stílusa egy csapásra megváltozott. Ebben nagy szerepe lehetett abban, hogy beiratkozott a híres Julian Akadémiára. Kint tartózkodása alatt ontotta a jobbnál jobb rajzokat. Rengeteg kvalitásos akttanulmányt és utcán „feldobott" képet rögzített. Megörökítette a nagyváros reá tett benyomását, és megjelentek munkáin a művésznegyed, a Montmartre jellegzetes alakjai. A Rakparti jelent (1924) című rajz a gyűjtők csoportját, a Rakparti művészek (1924) című mű pedig a 19. század második felétől a 20. század első feléig, mintegy száz évig a művészet központjaként működő Párizs jellegzetes képét tárja elénk. Valószínűleg a két utóbb említett alkotás közül a Rakparti jelenet című készülhetett korábban. Itt még megvan ugyan az a keretezés, mint az itthon készült munkákon, és feltűnően kevés felületet hagy szabadon vagy megdolgozatlanul. A fák ágainak árnyéka behálózza a kép üres részeit, mintha a középkorból ismert horror vacui elv (félelem az ürességtől) legfrissebb felelevenítőjével találkoznánk. A másik rakpartos képen már nincs ez a nyomasztó sűrűség. Felerősödik a kontúr és puha satírozással teremti meg a testek tömegét. Ezeken a munkáin még Deutsch Tiborként szignál, mi sem bizonyítja jobban a művek koraiságát. Jankay aktívan részt vett a művészeti életben. Párizsban és itthon is összejárt kortársaival, figyelemmel kísérte őket. Ezzel magyarázható, hogy valószínűleg hasonló nevű művésztársa miatt vette fel a Jankai előnevet.[3] Vezetéknevének változatairól már beszámoltam korábbi tanulmányomban, hogy hogyan volt előbb Jankai-Deutsch és lett végül a ma ismeretes Jankay, mint ahogy a műveken megtalálható aláírás is jelzi.

Párizsba ezután többször visszatért. Az 1924-es év után ott találhattuk még 1926-ban, 1927-ben, és később is, 1930-ban, 1931-ben, munkáin ezek az évszámok igazolják kintlétét. Egyre szervesebben kapcsolódott be a hazai művészeti életbe. Kiállítások sora következett ezután. Legelőbb, 1923-ban szülővárosában állított ki az Auróra-kör szervezte formában, majd ugyanitt 1926-ban is láthatta munkáit a közönség.

A húszas években két erőteljes vonulat volt megfigyelhető. Az egyik az archaizáló, klasszikus tendenciákra épülő, hagyománytisztelő piktúra és grafika, illetve az avantgárd áramlatokat folytató. Jankay temperamentumához, lelkivilágához az előbbi, a Szőnyi István és köre által fémjelezhető művészet állt közel, ennek hatását az ekkor készült munkáin vehetjük észre. Számos finomabbnál finomabb munkáját szentelte a fürdőzők klasszikus témájának. A Folyóba lépő akt (1926) egy jellegzetes, akvarellel kivitelezett mű ebből az időből. Nehéz lenne meghatározni a kortársak között, hogy ki kire hatott ebben az időben. Az tényértékű, hogy Jankay 1926-tól állított ki a Képzőművészek Új Szövetsége elnevezésű csoportosulás keretei között, mely a hazai élvonalhoz tartozó művészeket tömörített. Bár Szőnyi, Aba-Novák megelőzték pár évvel a fiatal, Jankay korú alkotókat, és a KUT-ba később pedig mindenféle kontroll nélkül felvettek bárkit, állíthatjuk, hogy a békéscsabai alkotó a húszas években művészetének legjavát adva, a „nagyokkal" összevethető magas színvonalon művelte mesterségét. Ezekről a kiállításokról szóló híradások általában említették Jankay nevét, és dicsérő szavakkal szóltak róla, vagyis figyelmet fordítottak a szárnyát bontogató művészre, aki a korszerű vonulatokat szem előtt tartva kísérletezett önmaga stílusának megtalálásával.

A húszas évek közepén készült munkáin - egy időben az art deco megjelenésével, mely a párizsi kiállításról kapta nevét - megjelentek nála is a szecessziót és az avantgárdot elegyítő jelenség stílusjegyei. Ez a Fröccs (1926) című alkotásán is jól megfigyelhető, ahogy mind a modellek viseletén, mind a rajz milyenségén visszaköszönnek, lágyan, de mégis határozottan, spontánul, de nagyon is megkomponálva a legújabb tendenciák. Ábrázolt alakjai eszünkbe juttatják a húszas évek rövid hajú nőit, például Josephine Bakert, vagy Coco Chanelt, akikre gondolva ugyanaz a franciaországi miliő jelenik meg, melyben Jankay is megfordulhatott. Bohémek és művészek városa. Csakúgy, mint abban az időben a magyar fővárosban. Egy szintén 1925-ös rajz őrzi barátai művészi társaságát, melyet már itthon, Budapesten vetett papírra. Ezen két földije, Gyoroki Pál és Bolmányi Ferenc látható, amint éppen átszellemülve adják át magukat a művészetnek. A rajz fölé a következő sorokat jegyezte fel az alkotó: „Budapesten 1925-ben az Akácfa utcai kis nyomorlakásban, Gyoroki Pali levelet ír Bolmányi Feri hegedül."

A húszas évek második felében Párizs mellett itthon is megtalálható volt. Békésben, szűkebb hazájában szintén több felé alkotott, valamint Sümegen is megfordul. 1926-ban született a Lókupecek című grafikája, melyet Dobozon, a békés megyei faluban örökített meg. A nagyvárosi látvány ellenpólusaként nagyon szerette a falusi tájat és az egyszerű embereket. Gyakori komponálási mód nála, hogy a kép előterébe helyezi alakjait, így nekik adva a főszerepet, lehetőséget teremtve a jellemábrázolásra. Ilyenkor a háttér csak kísérő elem, a jelenet helyszínét és terét határozza meg. Szintén számos példát találhatunk az életműben ennek az inverz megoldására is, mikor a tájképbe staffázsalakokat helyezve, azokkal csak léptéket jelez. Harmadik csoport a táj és alak homogén együttese, melynek belső téri (ennek feltűnése inkább az életmű első felében fordul elő) és kültéri változatait is előszeretettel alkalmazta.

Az 1928-as esztendőben már egyre több kiállításon szerepelt alkotónk. Ezek között volt országos és helyi, egyéni és csoportos is. A tanulmány szempontjából a gyulai esemény a kiemelkedő jelentőségű, hiszen ott kizárólag grafikáival szerepelt. A kritika szerint a közönség nem fogadta pozitívan a tárlatot, pedig a mintegy száz karton kvalitása nem volt kérdéses. A szerző megjegyezte, hogy a kiállítás formájában szereplő grafika meghonosodott már a világban és Budapesten is értékelik, de úgy látszik, a vidék nem volt fogékony még erre a „szokatlan műfajra".[4] Kétségtelen, csak a századforduló utáni években kezdett önállósulni a grafika, mint autonóm művészeti ág. A fővárosi Mintarajziskolában 1906-tól indulhatott meg a grafikai szaktanfolyam,[5] vagyis mondhatjuk, hogy nagyon újszerű gondolkodásúnak kellett volna lennie a közönségnek, hogy bár színvonalas anyaggal találkozott, de „csak" rajzokkal, és mégis elragadtatottan értékelje a látottakat.

Fontos tárlatként könyvelhetjük el az 1928-as, a fővárosban, a Nemzeti Szalonban megrendezett Vidéki művészek bemutatkozását. A kiállítást a Képzőművészek Vidéki Szövetsége szervezte meg első alkalommal, mégpedig azzal az ötlettel, hogy megmutathassák, „a vidék igenis bekapcsolódott a magyar művészeti életbe és sok értékes tehetséget rejteget."[6] A cikk külön kiemelte a Békéscsabáról érkezett „nívós" fiatal alkotókat: Wágner Józsefet, Kolozsváry Sándort, Jankai Deutsch Tibort és Mokos Józsefet. Munkáikról külön nem szól a beszámoló, nem derül ki, hogy Jankay itt miféle művekkel szerepel, hogy továbbra is grafikái révén érdemelte-e ki a dicséretet. Mivel leginkább ezzel a művészeti ággal reprezentálja kezdetben művészetét, valószínűleg itt még nem következett be a változás, hogy elhagyja e sokak által mégis értékelt területet, és lehetőség szerint csak festményeivel szerepeljen. Az írás megjegyzi azt is, hogy a kor vidéki művészei nem alkotnak egy városra jellemző stílusokat, hogy „különleges helyi jelleg úgyszólván sehol sem alakult ki". Ez természetesen Békéscsabára is igaz, de a nagyszámú jelenlét mindenképp feltűnő. Ennek csak egy magyarázata lehet, mégpedig a jelentős kultúraszervezést folytató Auróra-kör tevékenysége, illetve a Tevan Kiadó által foglalkoztatott művészek fontossága. E két ok a magyarázata, hogy miért lelt otthonra Békéscsabán a grafika és általában a művészet. Az Auróra-kör számos kiállítást szervezett itthon és vidéken egyaránt, amelyekkel életben tartották a képzőművészetet, de más művészeti ágakat is pártolt és népszerűsített. Ugyancsak összművészeti jelentőségűnek tekinthetjük az említett nyomda szerepét. A cikkben megnevezett Kolozsváry Sándor 1918-tól látta el a Tevan Kiadó grafikusi munkáit.[7] Meggyőződésem, hogy Jankay e háttér miatt választotta Békéscsabát és nem a fővárost lakhelyéül, hiszen értő, szerető és pártoló közeg vette körül őt és művésztársait egyaránt. Tele volt kiállítási lehetőségekkel és megbízásokkal. Budapesttől való távolmaradása nem volt egyedi példa ebben az időben.

Karrierje kialakulóban volt, ám míg grafikáin egyre magabiztosabban dolgozott, festészetében ekkor még gyakran kísérletezett, kereste a számára leginkább megfelelő stílust. Ennek eredménye, hogy a komplex életmű egyik leggyökértelenebb részét a húszas évék végén készült festészeti művei jelentik. Rajzaiban - tehetsége révén - nem feltétlenül látszik ez a keresgélés. Grafikái továbbra is magas színvonalúak, könnyedek és mégis összetettek, vagyis bravúros ügyességgel oldott meg a maga által felállított határkövek teremtette nehézségeket. Ha némely darab újdonsággal szolgál is az alkalmazott stílus szerint, a kvalitásuk megkérdőjelezhetetlen. 1928-tól a magyar állam Római Ösztöndíj formájában kívánta a fiatal művészeket a nyugat művészetével megismertetni. Jankay nem volt „római iskolás", de Vaszary irányította kint létét, így sok olasz várost végiglátogatott és megörökített: Velencét, Firenzét, Sienat, Montolivetot és San Gimignanot. A Siena (1928) című látkép ezt a virtuozitás mutatja, ahogy a művész játszi könnyedséggel hitelesen vázolta fel a szeme elé kerülő város magasból szemlélt arcát.

1929-ben már újra itthon dolgozott. Ekkor látogatott el először Nagybányára. Nála is, mint minden Nagybányát megjárt alkotónál, megjelent a híressé vált templomtorony és a táj. Ám huzamosabban a festővárosban sem tartózkodott. Még azévben először utazott ki Amerikába, ahol grafikáit kiállításon mutatta be.

Jankay Tibor művészetében a harmincas években bekövetkezett változások nagysága majdnem elérte az első jelentős, az 1924-es módosulások erejét. A húszas évek közepén, rátalálva Párizsra és az igazi kortárs áramlatokra, a békéscsabai alkotó előtt felszakadtak a korlátok és művészete kiteljesedett. Saját hangját keresve remek alkotásoknak adott életet. Bejárva Európát és megízlelve Amerikát sikeres és elismert évtizedet tudhatott maga mögött, melynek lendülete a következő évtizedre is tartogatott bőven felfedeznivalót. Érdekes, hogy a magyar művészeti helyszínekkel ekkortól kezdett ismerkedni. Ha nem ragaszkodunk pontosan az évtizedhatárokhoz, akkor az 1929-es nagybányai időszakot is már ide sorolhatjuk. Átfedésként még persze alkalmanként előfordultak Nyugatra tett utazások is, mert Párizsba még 1930-ban és 1931-ben is ellátogatott, illetve mindkét évben Bécsben is járt. Feltételezhető, hogy Párizs felé haladva állhatott meg Bécsben, ahol kissé elidőzve, néhány munkát megalkotva abszolválta újra és újra a várost. 1931-ben készült a következő munka, a Fekvő nő csendélettel című pasztellkép. Nagyon érdekes, hogy a nagyvárosokban mindig a polgári lét foglalkoztatta, illetve a városábrázolásba illesztett alakok, ellenben ha vidéken tartózkodott, akkor a parasztember a leggyakoribb képtémája. Vagyis megállapítható, hogy nem valamely társadalmi réteg megörökítése volt a célja, hanem kizárólag az ember és környezet, bárhol is éljen. Az osztrák laktérben készült könnyed, impresszionisztikus, szecessziós enteriőr modernsége szinte egyedülállóan magával ragadó, mely mind vonalvezetésével, mind színeivel az életmű két világháború közötti időszakának tipikus alkotása.

A rengeteg tájábrázolás, tájba helyezett alak rögzítése mellett a portrék száma is megnőtt ebben az időszakban. Sok arcot örökített meg - olykor névtelenül hagyva a modelleket, máskor nevesítve. Szűkebb és tágabb környezetének vizsgálása, megismerése vezette a nők, a férfiak és a gyermekek ábrázolására. Itt említendő meg egy különösen finom, bájos arc, az 1934-ben készült Fiú című munkája. Legszűkebb környezetét is maradandóvá varázsolta munkájával. Későbbi felesége szépségét számtalan festmény és rajz őrzi, melyekhez sok esetben még szöveges kommentet is társított: „Áldott drága jó Irénkém 1936-ban". Fontos megjegyezni továbbá, hogy míg a húszas években szívesen szerepelt grafikai munkáival, addig a harmincas években - elindítva egy folyamatot - leginkább festményeit állította ki, és ezekhez csupán mint előkészítő tanulmányok, színstúdiumok kellettek a rajzok.

Útjain rendületlenül számtalan kompozíciós vázlatot (Csabrendek, 1938) és akttanulmányokat (Aktok, 1938) készített. Az évtized terméséről mégis elmondható, hogy az egyéni ízt kereső húszas évek után mesterünk elfáradhatott a korszerű megoldások ízlelgetésével, és némileg visszakanyarodott a realista képalkotás felé. Tanulmánysorozatom előző részében a festészetéről írva megállapítottam, hogy szokatlan módon nagyon pontos portréábrázolások jellemzik a korszak termését, melyek miértje csak azzal magyarázható, hogy az egyébként Jankay művészetét támogató vidéki városban a közízlés mégis a Munkácsytól megörökölt realista festésmódot dicsérte. Mindez, ahogy már megjegyeztem, a grafikáiban ilyen erőteljesen nem jelent meg, mert a technikából adódóan a rajz szerencsére nem tudott nála elöregedni. Még ha szokatlanul sok is benne a portré, mindben ott érezzük a lendületet. A később kerámiaművészetéről ismertté vált Janáky Viktor portréja szép példa erre a frissességre (Janáky Viktor keramikus gimnazista korában, 1940). A közízlés nyomása mellett egy kortársával való összefüggést vélek felfedezni. Békéscsabai barátja, Bolmányi Ferenc karrierje a harmincas években portréfestőként indult. Bolmányinál ez családi hagyománnyal magyarázható, hiszen édesapja vándorfotográfus volt, és fiát is erre a pályára szánta. A két fiatal festő barátsága folytán Jankayt befolyásolhatta Bolmányi irányultsága, aki 1935 körül felhagyott az addigra számára kiüresedett műfajjal és „igazi festészetet" kezdett művelni. Jankaynál is eltűnnek ekkortájt ezek a realizmusra törekvő arcábrázolások, ezért valószínűsíthető a közös gondolkodás. Ám igazán mégsem érthető, hogy a méltatott húszas évek után hogyan veszíthette el egy időre művészi kifinomultságát, és kanyarodott vissza egyszerű leképezést igénylő megoldásokhoz.

A harmincas évek második fele után, második amerikai útját követően kezdett arra törekedni, hogy festészetében is önálló munkákat alkosson. Ebben nagy szerepe lehetett abban, hogy 1935 körül ellátogatott Szentendrére. Innentől újra nem csak másol, hanem komponál és átfogalmaz. Többször megfordult a művészeti központtá alakuló Duna-parti városkában (Szentendre, 1943) és szomszédságában (Nagymaros, 1947), de megtalálhattuk Nagybányán, a Balatonon és a békési vidéken többfelé. Munkáinak stílusa egy évtizeden át viszonylag egységesnek mondható. Kialakul egyfajta állandósulni látszó képalkotási mód, melynek legnagyobb kitérői az alkalmanként kicsit felerősödő szociális hozzáállás.

Egy másik meghatározó tényt is megállapíthatunk, mégpedig azt, hogy innentől kezdve Jankaynál teljes mértékben a festészeté lesz a főszerep. A harmincas évek közepétől kizárólag festőként aposztrofálja önmagát. Ám mint ahogyan példaképei esetében is, mint ahogy Vaszary János és Pablo Picasso is mindig újjászületett, illetve újra és újra megújult az életművük, Jankaynál szintén visszatér majd a grafika fontossága.

Az újbóli megjelenés a második világháborúban készített vázlatainak megalkotását és az azok megjelenését jelentő időszakra tehető. Többszöri munkaszolgálatos periódusában füzetbe, papírlapokra rögzítette szörnyű élményeit, melyeket a háború után a Tevan Kiadó jelentetett meg 1947-ben.[8] Jankayról újra írtak az újságok, lenyűgözve a dokumentumértékű átdolgozásoktól, a megrázó és döbbenetes „daumieri zsenialitásról"[9], melyeket a könyv, a Mártírok című album okán az alkotó újra rajzolt és egységessé tett. Készített pár színes vázlatot, képpé komponált alkotást, erre példa a Munkaszolgálatosok (1945) című mű is. Feltételezhetően ezek erőteljessége gondolkodtatta el a békéscsabai kultúráért fáradozó barátait, akik végül kiadták a munkaszolgálat köré épülő, e történetre felhúzható rajzok sorát. Ezeknek a munkáknak a stílusa az utóbbi időszak termésének egységébe illeszthetők, erőteljes kontúrosság, szögletes, egyenes vonalak jellemzik.

Életében nagy változás következett ezután. 1948 októberében Amerikába költözött, ahol rövid magára találás után az ötvenes években számára új grafikai megoldásokba fogott. Sokszorosított technikával kezdett foglalkozni, mely feladatot kifejezetten pénzkereseti okokból vállalhatta el. 1950-ben a fiataloknak szóló Youth magazin négy számában, szeptembertől decemberig illusztrált, bájos ábrákkal látta el a lap rövid írásait. A munka megszűnésének oka nem ismert, bár valószínűleg nem jelentett igazi kihívást, hiszen ebben az időszakban már egyetemi oktatóként is tevékenykedett.

Egészen más formában, már nem alkalmazott grafikai megbízás okán, hanem „önálló" művészi produktumként, 1952-től sokszorosított műveket kezdett készíteni, melyekre többségében hasonló erőteljesség volt jellemző, mint magyarországi időszakának vége felé. Témavilága is a régi, hiszen ezeken a rézkarcokon az egyik leggyakoribb motívum, a fürdőző nők társasága[10] jelenik meg. Elvétve kis méretben is életre hívott karcokat, de jellemzően középméretű munkákat készített, ilyen darab a Fürdőző nők (1952) című alkotás. A témát persze nem csak sokszorosított megoldásban, hanem egyedi technikákkal is megörökítette. A Lányok napsütésben (1953) esetén lavírozással, foltképzéssel teremtett hangulatot. 1956-ban született a Magvető című kompozíció, mely alak nemcsak a Bibliából, hanem a művészettörténetből is ismerős lehet. Jankaynál is többször megjelent, a figurában mintegy hitvallásként megjelenítve az eszmét.

Jankay az évek múlásával a műfaj kereteit feszegette. Nem maradt meg a klasszikus rézkarcnál, mellyel először is eredményesen próbálkozott, hanem magával ragadta a nyomat szó varázsának misztériuma. A hatvanas évek elejétől jelentek meg nála a különbözőbbnél különbözőbb megoldások. Nincs határ, mely gátat szabhatott volna számára az anyaghasználatban és az anyagok faktúrájával való játékban. Monotípiák és sokszorosítható megoldások, papír-, spárga-, fém-, stb. nyomatok. Fényérzékeny anyagokkal kísérletezett, átnyomással próbálkozott, hogy csak néhány technikát említsünk a számtalan megoldás közül. Természetesen továbbra is készített egyedi grafikákat is, melyekre ugyanúgy a leleményesség és változatosság a legfőbb jellemző. A Lány (1964) című alkotáson textillenyomattal gazdagítja a felületet, a Lány virággal (1964) című munka a monotípiák sorába sorolható, melynek márványos felülete izgalmasan bonyolódik tovább geometrikus szerkezeti osztásaival. Szintén az anyagszerű „nyomothagyással" éri el különlegességét a Csipkekendős portré (1974) című mű. Más technika, de hasonlóan játékos a csurgatással megalkotott képek zöme. Az 1975-ből való Szeplős lány című grafika ennek a fantáziadús időszaknak az egyik utolsó darabja.

Ismét egy választóvonalhoz érkezett az élete. 1975-ben meghalt a felesége. A szomorúság okán a művészet felfedezésektől gazdag területét, melyben Jankay eddig kedvére szárnyalhatott, ezután már nem kívánta meghódítani. Egy időre alább hagyott kísérletező kedve és bár még újraéledt némileg, de a hatvan-hetvenes évek elejének magasságaiba már sosem tért vissza. Kerámiaművészetében illetve szobrászatában, festészetében és a most bemutatott grafikák világában is látványos változás köszöntött be. A kipróbálás már nem vonzotta tovább. Bár folyamatosan alkotott továbbra is, de grafikáit illetően már nem hozott létre izgalmas műveket. Innentől kifejezetten szintén papír alapú munkákról, de sokkal inkább festményekről beszélhetünk, mint grafikákról, csakúgy, mint a magyarországi időszak megtorpanási szakaszában.

Az 1960-70-es években még két fontos eseményt kell megemlítenünk. Mindkét momentum a közgyűjteményekkel kapcsolatos. Először is, 1967-ben a bécsi Albertina Múzeum három olyan grafikai munkáját vásárolta meg, melyek egy azt megelőző kiállításukon szerepeltek, és melyet maga a múzeum igazgatója válogatott ki.[11] Második megemlítendő adat, illetve fontos információ egy, a művész által kezdeményezett ajándékozás, mellyel a Magyar Nemzeti Galéria felé törlesztette „adósságát", miszerint 1976-ban tizenhat darab monotípiát adott az intézménynek.

Végezetül hadd térjek ki Jankay akvarell tevékenységére. Az 1950-es évektől volt tagja a Californiai Water Color Society-nek, mely társasággal rendszeresen ki is állított. 1952-től vált a társaság tagjává és az azévi kiállításukon már az Olvasó lányok című alkotásával szerepelt. 1962-ig vett részt a csoportos tárlatokon. Hogy miért szakadt itt vége az akvarellista időszakának, talán, mint mindegyik másik életszakaszában, azt a választ adhatjuk, hogy új utakon szerette volna folytatni tovább működését. Ebben a műfajban alkotott munkái nagy érzékenységről vallanak, és meglepő módon a máskor kissé nehézkesen használt színeket itt nagy érzékkel és magabiztosan kezelte. A grafikai hagyaték rendszerezése során egyértelművé vált, hogy amerikai időszakában ezeket és sokszorosított munkáit készítette elsősorban eladásra, így ezek száma mára mondhatni csekély számban maradt ránk. Érdekessége az életútnak, hogy bár a képzőművészeti ágak versenyében nála mindig a festészet uralkodott, de magyarországi éveihez hasonlóan, mikor grafikáival hódított, Amerikában az első években, évtizedben szintén grafikai munkákkal szerepelt. Az 1950-es évek katalógusaiban szinte kivétel nélkül rajzaival és akvarelljeivel tűnt fel. Talán a művész maga is ezt érezte tehetsége biztosabb megnyilvánulási terepének.

Tanulmányom és egyben a sorozat végére érve kiteljesedhet egy valódibb kép Jankay Tiborról, a képzőművészről, kinek „hazatérte" utáni megítélése korábban - úgy gondolom - kissé tévesen alakult. Bízom benne, hogy a ma leginkább a dekoratív, pop artos, kései festményeivel azonosított művésznek sikerült más arcait is bemutatni, hisz e képek megalkotásakor, hetven-nyolcvan évesen talán nem a legkvalitásosabb műveit hívta életre. (De kétségkívül e munkáinak is megvannak a rajongói.) Dolgozataimban a sajátságos kerámiaszobor technikát kifejlesztő alkotó megismertetésére, a festményeiben benne rejlő szimbólumok és kísérletezések bemutatására és a legnagyobb elismerésre hivatott, a reveláció erejével ható grafikai anyag újrafelfedezésére törekedtem.




[1] Jankay Tibor: Emlékezéseim. (kézirat) Los Angeles, 1983, 39. lap

[2] Bolmányi Ferenc (1904-1990) életrajzában található az adat. In: S. Nagy Katalin: Bolmányi Ferenc. Budapest, 2000. 7. p.

[3] Deutsch Ernő Jenő (más forrás alapján József, 1901-194?) grafikus is az 1920-as évek közepétől alkotott. Csupán feltételezés, hogy befolyásolhatta alkotónkat a kettős vezetéknév felvételében, hiszen a megkülönböztethetőség fontos szempont a művészeknél.

[4] V.E.: Jankai-Deutsch Tibor grafikai kiállítás. Békés Megyei Hírlap, VIII. évf., 299. szám (1928. december 28.)

[5] Zsákovics Ferenc: A rézkarcoló nemzedék 1921-1929. Miskolc, 2001. 17. p.

[6] P.Ö.: Vidéki művészek a Nemzeti Szalonban. Az Est, XIX. évf., 5. sz. (1928. január 6.)

[7] Kolozsváry Sándor előtt Divéky József, utána Hincz Gyula nevével fémjelezhető a kiadó grafikusi tevékenysége.

[8] Az albumot 2009-ben, a művész születésének 110. évfordulójára reprint kiadásban jelentette meg a Jankay Tibor Művészeti Közalapítvány.

[9] Kellér Andor: Mártírok. In: Világosság, 3. évf., 77. sz. (1947. április 4.)

[10] Jankay gyakran nyúlt vissza korábbi, az 1920-as években már alkalmazott motívumaihoz, amelyek Szőnyi és körének klasszikus kompozícióival rokoníthatók. A téma század eleji történetét és fontosságát a 2001-ben a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett Árkádia tájain című kiállítás mutatta be.

[11] Lisa Ledlov: Viennese Museum selects works of artist-professor. In: The Graphic, XXX., 24. sz. (1967. március 23.)




Megjelent a Bárka 2010/4-es számában.


 


2010. szeptember 07.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Csontos János verseiZalán Tibor verseiCsider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjei
Prózák
Kiss László: Tisztelt Miniszterelnök Úr!Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűen
Kritikák
„Szemétdomb az egész világ”Minimalista körkép - Fekete Vince válogatott kötetérőlÁll a bálAz apokalipszis táncosai
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA