Gyarmati Gabriella

A vonal mentén haladva

Gondolatok Kohán György grafikai hagyatékáról

2370. Ennyi grafikai munkát őriz a Kohán György hagyatékát gondozó gyulai képtár. A képgrafikai igényű megfogalmazástól a napi rajzi gyakorlat egyszerűbb megnyilvánulásainak lapjaiig változatos tematikájú és vegyes méretű műegyüttest foglal magában e tárgycsoport. Felmerülhet a kérdés hogy mennyire fontos, fontos lehet-e egyáltalán egy festőművész alig ismert rajzi hagyatéka, szolgálhat-e adalékokkal az életmű megítéléséhez. Szakmai szempontból nyilvánvalóan minden fontos, a borítékra vetett gyors rajztól egy támogatásért folyamodó levélig, hogy a mester milyen ecsetekkel dolgozott, milyen minőségű papírt, vásznat és festéket használt, milyen könyveket olvasott/lapozott, kik inspirálták, halála után milyen színek maradtak a palettáján stb... Szóval a kérdések száma végtelen. Ehhez képest egy ilyen léptékű, gazdag, érdekes, a komplex áttekintés célját remekül segítő Kohán-rajzgyűjtemény hosszú távra elegendő választ jelent a kutatónak, akinek csupán a megfelelő kérdéseket kell feltennie.

A Kohán György munkásságát tárgyaló források mindegyikében szereplő, az életműnek olykor csupán kettős, más esetben hármas felosztása (realisztikus művek, lírai tárgyú, kubisztikus jellegű viasztempera képek, nagyméretű és monumentális jellegű festmények és rajzok) a hagyaték rajzi anyagával kapcsolatban is megtehető. Az eredmény azonban más, tulajdonképpen teljességgel más arányokat mutat, mint a festményegyüttes esetében.

Rövid, kategorizáló szándékú áttekintés (a teljesség igénye nélkül)

A gyűjteményben száz számra találunk olyan típusú, tussal illetve fekete krétával készült vonalrajzokat, mint a Jelenetek I. A lapot több mezőre osztva kis rajzokat készít a festő, melyeket általában formai, nem pedig tartalmi kapcsolat fűz össze. Máskor csupán alakok sokaságát vagy például arcokat, fejeket halmoz egymás mellé anélkül, hogy azokat különálló képmezőkbe komponálná. E munkák többségének legfőbb jellemzője a rajzolás önfeledtségéből származó fesztelenség (nem sivár rutin!). A könnyed vonalvezetés elevensége lankadni nem akaró kíváncsiságot tükröz, amely a vonalrajzban rejlő lehetőségek kiaknázására irányul.

A hagyaték léptékéhez képest elhanyagolható arányban, ám mégis találunk festményekhez készült rajzi vázlatokat. Egy évekkel ezelőtt a Kohán Képtárban végzett revízió tapasztalatai nyomán körülbelül harminc tételre becsülöm e tárgycsoport nagyságát. Ezeken a lapokon a mester feltünteti az egyes kompozíciós elemek tervezett színét, valamint több esetben találunk a lapokon a méretarányos nagyításhoz használt klasszikus négyzethálós rendszert is. Fontosnak találom megjegyezni, hogy a megmaradt vázlatok nem a kiemelkedő jelentőségű, kiérlelt művekhez készültek, bár Kohán még az 1950-es évek végén is alkalmazta ezt a módszert.

A Kohán György-művek, így a rajzi anyag javának is meghatározó ismérve a monumentalitás. Sajnos számtalan művészettörténeti tárgyú írás a monumentalitás fogalmát tévesen alkalmazza, ezzel szemben magam is osztom azt az álláspontot, miszerint a monumentalitásnak semmi köze az ábrázolás (nagy) méretéhez. Ez a jellemző, a kompozíció jellegében, a formaképzésben önmagában fellelhető arányrendszer Kohán művészetét alapjaiban határozza meg. Előbbi joggal teszi őt a magyar és tulajdonképpen az európai képzőművészet monumentális hangvételű alkotói között iránymutató tekintéllyé. Törekvéseinek legközelebbi párhuzamait a mexikói muralistáknál, Diego Rivera, a művészetében meglehetősen zabolátlan José Clemente Orozco és David Alfaro Siqueiros munkáiban lelhetjük meg. Siqueiros egyik legismertebb műve, Az emberiség menetelése példaértékű párhuzamnak tekinthető, de talán még inkább nyilvánvaló a szemléletbeli rokonság a Cuauhtémoc a mítosz ellen című falfestményen. Utóbbit érdemes a csupán Szathmári Sándor által fényképen megőrzött és Supka Magdolna által közölt Ízisz Hórusszal című, az 1930-as évek elején készült, feltételezhetően magántulajdonban lappangó Kohán-grafikákkal összehasonlítani[1].[2]

E monumentalitás az, melynek segítségével Kohán egy egyszerűnek tekinthető témát, például egy kévekötő asszony alakját is képes szimbólumértékűvé tenni, előadásmódjával tulajdonképpen jellé redukálni. Még inkább egyértelmű e jelszerűség például a Szónok és az Invalídus című lapokon. Nem hinném, hogy elfogultnak tűnök, ha a formát ekképpen koncentrálni tudó képessége csúcspontjának a Heverő bivalyt tartom. Az erőteljes gondolati tartalmakat hordozó mű, amely tónusos szénrajz, ma magányosan áll az œuvre ismert egységében[3], bár Supka Magdolna szerint tizenhét-tizennyolc ilyen jellegű rajzot készített egykor Kohán[4]. Az ősképzeteket keltő állatábrázolásokat valószínűsíthetően a kezdeti sikertelenségek hatására maga semmisítette meg: „Vasárnap... Megtettem én azt, hogy évek nehéz munkáját, fal nagyságú kartonokat, amiket éhezve, csontbőrré soványodva csináltam - egyszerre 15 ilyen drb-ot - hengerbe rátettem a kecskelábra, elfűrészeltem tüzifa nagyságra, és elégettem..."[5]

Általános vélemény szerint Kohán, murális feladatokra termett tehetségét - megfelelő megbízás híján - kénytelen volt táblaképek szűk terébe szorítva kibontakoztatni. Igaza van Perneczky Gézának, aki szerint „minden korszakban születnek jelentős tehetségek, és csupán az a nagy kérdés, hogy jut-e az ilyeneknek méltó feladat".[6]

Kohánnak egy, egyetlenegy „méltó feladat" adatott meg, ám az is későn, közvetlenül 1966-ban bekövetkezett halála előtt. Az előbbiekben tárgyalt műveknél jóval komplikáltabb ábrázolás a sokak által Magyar Guernicának nevezett, még az 1940-es évek elején készült Háború emléke című rajzvázlat[7], amely látomások epizódjaiból komponált képi, illetve a kivitelezés tekintetében, tehát technikai értelemben is montázs. A részben Aba-Novák Vilmos szegedi Hősök kapuja által inspirált, 235x950 cm méretű mű tehát az egyetlen, és kényszerűen más keze által megvalósult falképterve a mesternek. A kőmozaik technikára átírt ábrázolás évtizedekig a székesfehérvári Szakszervezetek Házának - bemutatásra teljességgel alkalmatlan - szűkös ebédlőjében porosodott, mígnem 2004-ben átkerült Gyulára. Felállítása óta (egy meghívásos, ám végül sikertelenül zárult köztéri szobor-pályázatot követően született praktikus ötlet nyomán) a Huszadik századi hősök és áldozatok emlékművének funkcióját látja el.

Visszatérve a monumentalitás problémaköréhez, a Kohán Képtár grafikai gyűjteménye számtalan közepes és kisméretű, sőt apró, teljes mappányi bélyeg nagyságú művet foglal magában, amelyek a monumentalitás belső aránybeli lényegét szemléltetik. Ezek témája lehet ünnepélyes, fennkölt, amelyek közül több állat- és architektonikus ábrázolás Emlékműterv címen került be a leltárkönyvbe, és egészen egyszerű, a mindennapi élet jelenete, vagy még jelenet sem, csupán egy kiragadott részlet, egy gesztus. A megoldás általában frappáns, sokszor szellemes, néha démoni, máskor olyannyira lényeglátó, hogy a befogadó érezni véli a sajduló fájdalmat, terhet, indulatot, túlzó erőt vagy iszonyodást, máskor, amikor a festő derűsebb gondolatok vezették, a duzzadó szépséget, a vágyat, a szenvedélyt. Az alkotásban Kohán kérlelhetetlenül öntörvényű. Ez az egyik legfőbb erénye. Fogalmazásmódja mentesíti műveit a szószátyárságtól, az agyonhasznált fordulatok alkalmazásától, és ami a legkellemetlenebb lehet képzőművészeti alkotások szemlélése során (is), a gondolattalanságból vagy sekélyes spekulációból fakadó unalomtól.

[1] Supka Magdolna: Kohán György. Gyula Város Önkormányzata, Gyula, 2001. 36-37. p.

[2] Kohán és Siqueiros művészetét más művek is rokonítják. Meglepő egyezést mutat például Kohán Akarat című képe és Siqueiros El Coronelazo című, 1945-ben született munkája.

[3] Kohánnak igen nagyszámú munkája van magántulajdonban, melyek többsége ismeretlen a szakma és a közönség előtt egyaránt. Dömötör János, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum egykori igazgatója az 1970-es években készít egy leltárt, amely hódmezővásárhelyi és makói magángyűjteményekbe tartozó alkotásokat, javarészben festményeket vesz számba. Megközelítően négyszáz tétel szerepel ebben a nyilvántartásban. Több tucat alkotásról tudunk Budapesten és Gyulán is. Egy nagyobb kollekció kerül Bene Lajos orvos tulajdonába, aki a pályakezdő festő támogatójaként döntő többségében korai, a Kohán Képtárban őrzött hagyatékból teljességgel hiányzó művek csoportjának birtokosa lesz. A Bene gyűjtemény az alapja a gyulai Városi Képtár anyagának, amely 2005 óta - a Kohán Képtárral együtt - az akkor létrejött Corvin János Múzeum gondozásába kerül. Néhány képet találunk a hagyatékot 2005-ig gondozó Békés Megyei Múzeumok Igazgatósága Erkel Ferenc Múzeuma Képzőművészeti gyűjteményében, a Munkácsy Mihály Múzeumban és többek között a Tornyai János Múzeumban. Feltételezhetően Supka Magdolnának köszönhetően kulcsművek kerülnek a Magyar Nemzeti Galériába, az életmű tekintetében kiemelkedő fontossággal bíró Háború emléke rajzvázlata, valamint két lírai hangvételű alkotás, az Eurydiké és az Asszonyok - korok.

[4] Supka Magdolna szóbeli közlése a szerzőnek.

[5] Idézi Supka Magdolna: I. m. 37. p.

[6] Perneczky Géza: Rózsák nyesése. Szépmesterségek Alapítvány, Miskolc, 2008. 24. p.

[7] Részletes elemzéssel bővebb információként szolgálhat: Gyarmati Gabriella: Kohán György Háború emléke című főműve (In: Békés Megyei Múzeumok Közleményei 21. Szerkesztette: Grin Igor. Békés Megyei Múzeumok Igazgatósága, Békéscsaba, 2000. 297-326. p.)

Megjelent a Bárka 2010/1-es számában