Ármos Lóránd és Hegedűs János Marcell
Vöröskéry Dóra
Vershangok
Két órányi idilli nyugalom; rendhagyó felolvasóest Budapest szívében
Ármos Lóránd verseivel, Hegedűs János Marcell pedig gitárjátékával repítette egy olykor komor, mégis furcsán derűs világba mindazokat, akik november 16-án az Arnoldo Kávézóba látogattak.
A helyszín adta az alaphangot: a galériaként is funkcionáló kávézót pasztellszínek és a névadó, Gross Arnold Kossuth- és Munkácsy-díjas grafikus, festőművész munkái borítják. A kicsiny helyiség este hétkor megtelt emberekkel, teaillattal, verslábakkal és pengő gitárhangokkal.
Az előadás különlegességét már a Főpróba cím is sugallta. Lóránd és Marcell egy nyári táborban találkoztak. Egyik este egy elemlámpás show-t rögtönöztek ugyanígy: versekkel, gitárkísérettel. Az előadás sikeres volt, a folytatásra mégis három hónapot kellett várni, amely idő alatt nem beszéltek, erre az estre is puszta tervekkel, ötletekkel, ám felkészületlenül érkeztek. Az esemény jelszava a spontaneitás volt.
A felolvasás in medias res indult: nem volt felesleges szócséplés, egyszerűen belecsaptak az előadásba. Az estnek koordinátora sem volt, a két előadó a közönség bevonásával, magában vezette. Ármos Lóránd kronologikus sorrendben, előbb korábbi köteteiből (Rózsahús, 2005, Apám a Holdig, 2010) szemezgetett műveket, de terítékre kerültek a Bárka, a Helikon és a Székelyföld irodalmi folyóiratokban megjelent írásai is.
Teríték
Meglepő volt látni, hogy a gyakorlás hiányának ellenére az összhang tökéletes volt a két előadó között, lábuk gyakran egyszerre ütötte a ritmust, ha valamelyikük pedig kilengett volna, a másik néhány jelentőségteljes pillantással helyreigazította. Marcellnek többször is költőtársára kellett szólnia, hogy lassítson, szerinte ugyanis túl tömény és értékes a versek mondandója ahhoz, hogy elsiessék. Ahogy telt az este, különleges szólamok is előkerültek, skandináv kottákból is játszott nekünk Marcell, aki igazi profiként kísérte a költőt, a komorabb versekhez való alkalmazkodás sem jelentett gondot neki. El is árulták, hogy már a táborban kiderült, hogy mindketten kedvelik a borúsabb műveket, mind zenében, mind az irodalomban.
A program teljesen interaktív volt, bárki bármikor közbekérdezhetett, megjegyzést tehetett, éppen ezért néha könnyed beszélgetésbe csapott át a felolvasás. Az egyik ilyen alkalommal Lóránd, aki Nagykárolyban született, elárulta, hogy gyakran kérdezik erdélyi voltáról. Elmondása szerint az erdélyi költő már szinte fogalommá vált. A véleményét pedig, úgy érezte, Végh Balázs Béla a Sugárút folyóirat 2015. évi első számában megjelent szavai tökéletesen kifejezik: „Szatmár túl van minden Európa számára fontos közigazgatási-szellemi központon... A szatmári régió... nem nyugodott bele abba, hogy szellemi perifériának tekintsék, távoli provinciának. A fizikából tudjuk, hogy a középpont irányába centripetális, a periféria irányába pedig centrifugális erők hatnak. Ez utóbbi pedig taszító erővel, kezdő sebességgel dobja ki régiónkból a tehetségeket. Átmeneti szellemi létforma tehát Szatmár, mint maga az egész Partium...”
Kávéházi belső
Marcellék nem fukarkodtak a reflektorfénnyel, felkérték az esten megjelent Noszlopi Botondot, hogy olvasson fel ő is egy verset új kötetéből, a Leállósávból. Lóránd szerint Botond verseiben van valami megfoghatatlan líraiság, a régi sanzonokat juttatja eszébe. Szót kapott még a galéria háziasszonya, Miklusicsák Aliz is, aki megosztotta velünk két kedvenc versét Lóránd munkái közül, és mindezek mellett a lehető leghalkabban habosította a tejet a kávékülönlegességekhez, amiért külön köszönet illeti őt.
Az esemény másik szenzációja – magán az előadáson kívül – Lóránd friss kötetének bemutatása volt. A nemrég megjelent, A kilternani ősz című válogatás a költő írországi tartózkodása alatt született verseit tartalmazza. Lóránd öt évvel ezelőtt úgy gondolta, végleg letette a pennát, egy éve azonban egy Dublinban látott előadástól, melyet egy csíkszeredai és egy budapesti színész tartott, ismét kedvet kapott az alkotáshoz. A kötetbe így sok írországi élmény is bekerült. A válogatott versekben a könnyedség keveredik a mély mondandóval, helyet kaptak komoly, melankolikus és játékos művek is, amelyek mindegyike magán hordozza Lóránd különleges, egyre kiforrottabb stílusát.
A felolvasás végén a közönséghez került a szó, Lórándék kíváncsiak voltak a megjelentek véleményére, de megnyugodhattak, mindenki elégedett volt a rögtönzött előadással, és abban is egyetértettünk, hogy nagyobb közönség előtt is működne a dolog.
Végül Lóránd megosztotta velünk, hogy ő is ilyen estét képzelt el, arra a kérdésre pedig, hogy neki érdemes volt-e várni az új kötetre, így válaszolt: „Nem vártam rá, de megérte pihentetni a dolgokat. Újult erővel vetem bele magam a költészetbe.”
Ármos Lóránd versei a Bárkából
