Hajóhíd

barlandDSC_0852.jpg 

 

Barlahidai Andrea

Üresen

 

A két öregasszony egymás mellett ül a buszon. Vasárnap délelőtt van, egy- két ember álldogál, üldögél csak a járaton, nem figyelnek senkire, semmire, nem törődnek az úttal. Bámlásznak, vakaróznak. Az öregasszonyok beszélgetése áthatol a zötykölődő némaságon.

– Szóval, legközelebb majd nem veszek benzint az autóba, aztán fújhatja. Múltkor is kivitte a garázsból, elment vele a diszkóba, beültette a barátnőjét, utána meg a kocsi egész oldalát megnyomta a ház falánál. De nem is szólt, besündörgött a szobájába lefeküdni. Reggel megyek ki, látom, mi van, még a garázsba sem állt be, a vállát meg rángatta, mit sajnálok ezen a vacakon. Vacak? Negyven éve vettük a férjemmel, de nem is használtuk, néha a szőlőbe, én meg így magam, be sem ülök.

– Ne is vegyél, mi a fenét képzel az a kölök? Hány éves is?

– Harmincöt.

– Most már vehetne magának!

Kis csönd. Nem néznek egymásra, de elégedettség ül az arcukon. Jól megmondták. Pedig szeretnivalóak is lehetnének. Az ülésen kijjebb helyet foglaló asszony festett haja kis kontyban megtűzve, szürke kabátja, barna sálja vasaltnak tűnik. Bal kezével az előtte lévő ülés támlájába kapaszkodik. Társnője kövérkésebb, élénkebben öltözött, tekintetében a komótos napirend. Kis szatyor, vásárcsarnok, szívkímélő kávé, rendszeres étkezés. De folytatódik a beszélgetés.

– Szóval, én meg kivettem a kabátzsebéből a slusszkulcsot, és elzártam. Nem tudja, hova, de nem is fogja megtalálni, még ha kotorászik is. Azt mondta, ha ilyen vagyok, inkább elmegy albérletbe. Menjen. Majd meglátja, nem tud megélni abból a fizetésnek nevezett valamiből. Az én férjem annak idején a bányánál milyen jól keresett! Röstellte volna, ha ennyivel szúrták volna ki a szemét. Meg ott volt a család. Miből tettünk volna félre a lakásra, a kis szőlőre meg az autóra? Nem utaztunk sehova, de ezek most is megvannak. Meg is lesznek! Inkább ott porosodjon az autó a garázsban, mintsem hogy így elhasználják. Soha nem adom!

– Jól teszed, nem is kell. Majd szépen megcsináltatod, te úgysem költesz semmire.

– Nem hát. Néha felhívom a lányomat.

– Minek? Miért nem ő telefonál?

– Hát titkárnő, de alig keres. Az albérlet, a közlekedés, az ennivaló, az öltözködés. Fiatal még.

– Te is voltál fiatal. Fizetett neked valaki, valamit? Az anyád meg az apád?

– Na, ők ugyan nem, meg más sem.

– Akkor mit költekezel?

– Nem költekezem. Néha felhívom. Úgysem szoktunk találkozni.

A beljebb ülő megrázza a fejét, és még inkább az ablak felé fordul. A kontyos kifejezéstelenül mered előre. A busz zötyög tovább, és hullámoztatja az egyre gyarapodó utasokat. Az öregasszonyok elsüllyednek mögöttük, de nem keresi őket senki sem.  

 

A tudás hatalma

 

Ma szemétszállítási nap van, a kukák az utcán sorakoznak. A lengedező szél kellemetlen illatanyagokat röpít az ablakba.

Valamelyik szemetesedénynek felcsapódik a teteje, a fémes dördülés jelzi, érdeklődnek a tartalma iránt.

- Mit képzelsz, mit csinálsz? – támad egy durva hang, amire ijedt makogás a válasz.

- Te mondtad, hogy kukázzunk, csak kinyitottam.

- Kinyitottad, te, barom?! Ez neked kinyitás? Mit kell idebámulnia az egész utcának, mi?

Nem érkezik válasz, csak papírzörgés, kotorászás.

- Most meg megint mit csinálsz? Nem tanítottam, hogy benyúlsz a bottal, kihúzod, megnézed, ha kell, elrakod, ha nem, leteszed a lábad mellé, s miután kiraktad az egész kukát, mindent visszateszel? Mik vagyunk mi? Állatok?

A rekedtes hang nem kímél, a másik szabadkozik.

- Nem tudtam, ne haragudj!

- Nem tudtad? Minek tanítalak? Még kukázni sem tudsz! Ha így csinálod, legközelebb nem jöhetsz velem!

- De, könyörgök, engedd meg, hogy veled jöjjek, nem tudok egyedül!

- Akkor meg ne pofázz, nézd már meg azt a hármat!

Kihajolok az ablakon. A haragos ötvenes, borostás, nyüzürge alak. Éppen egy kiszolgált, nagyméretű reklámtáskát hajtogat. Akkurátusan. Sarkot a sarokhoz. Társa arrébb matat. Háttal áll, nem látszik az arca. Nagydarab, lyukas kabátban.  Szinte George-ra és Lennie-re emlékeztetnek sajátságos formában.

- Mi van már megint? Ennyi idő alatt már az anyádat is megizélhetted volna, te meg csak turkálsz! – üvölt fel a borostás.

- De nézd, mit találtam! – lohol boldog mosollyal a nagydarab, most látszik, sokkal fiatalabb a másiknál.

- Na, jól van, tudsz te, ha akarsz! – enyhül meg a nyüzürge, és elragadja társától az értékes darabot, valami felöltőfélét.

Mennek tovább. A borostás már túl van a kabát örömén, nagyot lök a melák emberen.

- Ha velem akarsz jönni, meg kell tanulnod a szakmát, nem pazarolom az időmet egy tehetségtelen baromra – oktat és utasít, a másik bólogat némán, azután eltűnnek a saroknál.

 

Barlahidai Andrea Sopronban született, most Pécsen él.


 

Főoldal

 

2023. május 09.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Mindák Dániel: CsokitortaCsabay-Tóth Bálint: A sarj
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Bálint Tamás: Máj hagymalekvárralFekete Vince: Gyönyörű apokalipszisAcsai Roland verseiGál Ferenc versei
Kiss László: Az olvasásOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png