Hajóhíd

Bality_Csaba_2022__1_.jpg

Bálity Csaba

Repülő fázis

 

Nem rohanok, de megszaporázom a lépteimet. Hiányzik a repülő fázis, egyik lábam mindig érintkezik a talajjal. Ha akarnék se tudnék szaladni, a garzon öt méter széles, nincsen elég hely futni. Amúgy sincsen semmi értelme a kapkodásnak, olykor lelassítok, szinte megállok, aztán váratlanul megint felgyorsítok. Rapszodikusan csinálom, kiszámíthatatlanul. Fartlek. A héten tanultam ezt a szót, egy futós podcastban mondták, azt hiszem, svédül van, valami olyasmit jelent, hogy sebesség játék. Egyáltalán nem játszom, olyankor lassítok le, amikor belém hasít, úgysincsen senki, aki szólna, ha nem vagyok elég gyors. Tavaly még anyu rám pirított néha, de ő is inkább csak viccből, addig volt ez véresen komoly, amíg mama élt. Ő mindig azzal riogatott, ha túl gyorsan kihűl, tönkremegy, annál nagyobb szégyen meg nem eshet meg asszonnyal.  Ugyanezt mondta a repedt bejglire, a berúgásra, a férj nadrágjára vasalt dupla élre, én meg kislányként nem tudtam eldönteni, hogy akkor mi is a legnagyobb szégyen tulajdonképpen. Igaz, hogy mama télen-nyáron hűvös belvárosi lakásában a sezlony ágyneműtartójában a dunszt sokkal messzebb volt a lábastól, amelyben fortyogott a forró massza, mint az én Holmsund kanapém az indukciós főzőlaptól.

A tenyerem meleg, de inkább kellemesen, rövidebb az út annál, hogy túlságosan át tudjon forrósodni. Két kézzel markolom a négyrét hajtott konyharuhába bugyolált üvegeket, csak olyankor lassítok le, amikor eszmbe jut, hogy most csinálom ezt az egészet először egyedül. Nem is szeretem igazán a lekvárt, a ribizlit aztán végképp nem, az még csak nem is édes, azon kívül a zöld szárak eltávolítása is igazi tortúra, kár, hogy nem kérdeztem meg anyut, miért nem vett soha más gyümölcsöt a piacon.  Egyre inkább érzem a meleget, fokozatosan kezdi el égetni a tenyeremet. Megint gyorsítok, nem a hő elviselhetetlen, hanem a tudat, hogy ezután már mindig ez az égetés lesz, a rám szólás helyett.

Legalább két hétig fogom a dunsztban hagyni az üvegeket, csak utána kerülnek fel a polcra, a többi mellé. Mint a sakkfigurák, úgy állnak katonás sorban. Mindegyiken vignetta, rajtuk anyu kézírásával az évjárat. Az idei eresztés lesz az első, amelyiken nem lesz címke. Eljátszottam a gondolattal, hogy esetleg mégis, ráírom, hogy s.l.e.a. Sine loco et anno. Modoros hülyeség lenne, inkább hagyom a fenébe az egészet.

Az ikeás merőkanál éppen befér az üveg száján, nagyon koncentrálok, hogy a lekvár ne folyjon végig oldalt, háromból egyszer sikerül. Napokig vakarhatom majd a rászáradt lekvárt a konyhabútorról. Olyan, mintha fentről néznének, egyszerre nyugtalanító és jóleső érzés, figyelik minden mozdulatomat. Mama mérgesen toppant, amikor mellé folyik a drága lekvár. Bocs, mami, mondom ilyenkor, a plafon felé sandítok, pedig tudom, hogy csak Berkesék járkálnak felettem, hallottam, amikor hazaértek.

Felkapom a következő lezárt üveget, megint lendületes vagyok, talán még két lépés az ágyneműtartó, lehet, hogy inkább másfél, amikor kicsúszik lábam alól a Langsted szőnyeg. Elszakadok a talajtól, emelkedek megállíthatatlanul, ez már egyértelműen repülő fázis, két kézzel szorítom az üveget. Megszűnik a gravitáció, tizedmásodpercekre vagyok attól, hogy anyu és mami rám pirítson, amiért túl sok szár maradt a bogyókon. Hirtelen megszakad az emelkedés, az üveg kicsúszik a kezemből, remélem, hogy nem fogja égetni mami tenyerét, ha bütykös ujjaival el tudja kapni a levegőben. Egy pillanatra megállok félúton a laminált parketta és a mennyezet között, aztán zuhanni kezdek a Föld középpontja felé.  Ülök a padlón, jobb lábamon elfordult a papucs, rüsztömön a sarka. Kínomban röhögök magamon, párás lesz a tekintetem, aztán ömlenek a könnyeim, nem is látom, ahogyan a sűrű ribizlilekvár egyre nagyobb foltban terül el a parkettán, sötétvörös a színe, mint a vénás véré.  

 

 

A tűzhely melege

 

Harangoznak, jegyzi meg Kati, mikor ajtót nyit. A távolból tényleg hallatszik a katolikus templom harangja. Azt is mondhatta volna, félre volt megbeszélve, késtetek, mint mindig, de ebben a családban nem szokás nevükön nevezni a dolgokat. Kezemben a fóliával letakart sültestállal terelgetem magam előtt a gyerekeket, akik lóbálják a giccses képekkel dekorált papírtáskákat, amelyekbe az utolsó pillanatban bedobáltam az ajándékokat. A régi villalakást évről évre lelakottabbnak látom. Nem drámai a változás, de a villanykapcsolók körül sötétebb a fal, ami törtfehér volt egykor, ma inkább szürke, egyre több ajtó szorul és nyikorog. Csupa apró változás, amelyek fel se tűnnek azoknak, akik gyakran megfordulnak a lakásban. Mi szerencsére nem tartozunk ezek közé, csak karácsonykor és húsvétkor kötelező eljönnünk.

Zoli még parkolóhelyet keres, Kati elveszi tőlem a húst, és kiviszi a konyhába. A nappali sarkában szól a tévé, valamelyik ismeretterjesztő csatorna megy éppen. Afrikai család ül egy terített asztal körül, egymás szavába vágva magyaráznak vidáman, csupa vakító fehér fogsor, nem ismerem fel a nyelvet sem. Mindegyiküket V. narrálja, a nőket is, egyes szám első személyben. Az ő hangját ezer közül is megismerem, az egyik kedvenc színészem, tizenhat évesen talán picit szerelmes is voltam belé.

Anyósom felveszi a távirányítót a dohányzóasztalról, nyomkodja a piros gombot, egyre erősebben, harmadjára sikerül kikapcsolnia a tévét.  Romlott hússzínűre van lakkozva a körme. Hű, mekkorát nőttetek, mondja az unokáinak. Ez valami cica, akad meg a tekintete a hellókittys pólóikon. Fátyolos öregasszonyhangon kérdezi, a sarokban a tévé képernyője sötét, én mégis hallom még V. hangját, azt mondja, anyátok legalább karácsonyra felöltöztethetett volna normálisan benneteket. Belém hasít, hogy ezért van csomóban a gyomrom, ezért gyűlölök ide jönni. A mondatok miatt, amelyek sebeket ejtenek, pedig sose mondja ki őket senki.

Zoli behúzza maga mögött a bejárati ajtót, ledobja a kabátját, elnézést kér a késésért, baleset volt az M3-on, teszi még hozzá. Nem mondja, hogy azért nem értünk időben ide, de így lehet érteni. Tényleg összekoccant két autó a külső sávban, lassítás nélkül húztunk el mellettük, miután szokás szerint késve indultunk Debrecenből. Semmi baj, a lényeg, hogy itt vagytok épségben, nagyon vártalak benneteket, nyugtatja anyósom, még mindig rekedtes a hangja. Kati belép a nappaliba, konyharuhával törölgeti a kezét. A cserépkályha máriaüvege mögött lobogó tűz fénye vörösre festi az arcát. Megérkezett a mérnök úr is, mondja, lényegében köszönés helyett. Hálásabb dolog évente kétszer hazajönni, mint el se menni, hallom V-t.

Csendben eszünk, a gyerekek néha nekikoccantják az alpakka evőeszközt a herendi étkészletnek.   Anyósom szalvétát vesz a szája elé, májfoltos kézfején szürkéskéken dagadnak ki az erek. Diszkrét, mégis demonstratív, szinte elegánsan csinálja. Nincsen benne semmi gusztustalan, pedig mindenki tudja, most köpött ki egy darab elrághatatlan húst. A tányér széle alá csúsztatja a félbehajtott szalvétát. Csodás ez a saláta, Katikám, mondja. Életemben először irritál V. hangja, ahogyan tárgyilagosan hozzáteszi, a hús viszont ehetetlenül rágós.

A felnőttek látványosan örülnek az ajándékoknak, én is, pedig nagyanyám hord ilyen kardigánt.  Az ünnepek után a Vöröskeresztnél biztosan nem lesznek annyira elragadtatva tőle, mint én most. Tavaly ugyanilyet kaptunk a nagyitól, méltatlankodik Vivi, azonnal rászólok.

Rám melegszik a kabát, mire végül feladom a gyerekekre a csizmát. Állunk az ajtóban, örülök, hogy húsvétig nem kell újra jönnünk. Most kell észnél lennem, ha elvétem, egész úton hallgathatom a kocsiban Zolitól, hogy ellenséges vagyok a családjával, hiába teszik ki a lelküket. Megköszörülöm a torkomat, hogy a lehető legkedvesebben tudjak megszólalni. Olyan édes a hangom, mint a lépesméz, régen mindig ezt mondogatta Ági néni, az énekkar vezetője. Már csak egyetlen mondat kell. Köszönjük a vendéglátást, minden csodás volt, remekül éreztük magunkat. Nagy levegőt veszek, érzem, ahogy a szavaim a nyúlós lépesméztől megtapadnak a légcsövemben. Kétségbeesetten próbálom őket kipréselni magamból, de nem jön ki hang a számon. Némán nézzük egymást a küszöbön. V. unja meg a hallgatást, azt mondja azon a csodás orgánumán, mind elmentek ti a picsába. 

 

Bálity Csaba 1973-ban született Budapesten. Jelenleg Gödön él.


 

 

Főoldal 

 

2023. június 20.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Mindák Dániel: CsokitortaCsabay-Tóth Bálint: A sarj
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Fekete Vince: Gyönyörű apokalipszisAcsai Roland verseiGál Ferenc verseiFarkas Wellmann Éva: Magad lehetsz
Oberczián Géza: EgyedülOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png