Hajóhíd

 margetin_fekvo.jpg

 

Margetin István

A suliban majd ne így meséld

 

Talán jobb is így, mondtam Kornélnak. Az emberek behúzódnak, nem kell elrejteni a kocsit, megspóroljuk a gyaloglást. Kímélhetem a lábamat. Indulás előtt elmagyaráztam neki a tervet, a temető mögött hagyjuk az autót, gyalog átvágunk a földeken, megkerüljük a házakat. Fél óra alatt ott vagyunk. Mire fölértünk az autópályára, szakadt az eső. Leálltunk az utolsó pihenőben, Kornél megevett egy szendvicset, nekem nem volt étvágyam. Hiába vártunk, az eső nem enyhült. Ennyit a tervről. Miért olyan fontos, hogy ne vegyenek észre, kérdezte. Nincs kedvem beszélgetni senkivel.

Nem mások történetei érdekeltek, hanem a sajátjaim. Kornélt sem szívesen vittem magammal, az emlékezés magányos tevékenység, nem segít, ha mással kell foglalkozni közben. Azon stresszelni, hogyan fogom elterelni a figyelmét, ha nem sikerül a kísérlet. Ha megint nem jut eszembe semmi. Szilvi erősködött, vigyem, jót fog tenni Kornélnak, már az is nagy élmény lesz neki, ha megnézheti, hol nőtt föl az apja. Ők meg tartanak egy csajos napot Leával.

Lassan gurultunk át a falun. Minden házról tudtam, kik éltek benne húsz éve. Adatokban jó vagyok. Történetekben nem. Soroltam Kornélnak a neveket, foglalkozásokat, mint egy telefonkönyvet. A focipálya mellett megálltam. Fölhúzott ablakon keresztül is éreztem a tavaszi eső illatát, az ínyembe belenyilallt a fájdalom. Nem gondoltam, hogy Kornélt érdekelni fogja a pályánk, csak egy üres telek két hosszú vályogház között és két rozsdás vaskapu, de kíváncsian nézelődött. Az ablaktörlő lapátok ütemére kitisztuló és elhomályosodó, saras földet, a ritka fűcsomókat bámultam. Éles, homályos, éles, homályos, hipnotikus pulzálás. Hipnotikus, de eredménytelen. Becsuktam a szemem, megpróbáltam fölidézni a gyerekkori meccseket. Szürkére kopott bőrlabda. Félmeztelen kisfiú gólöröme. Horzsolások a térden. Fehér orrú, gumitalpú tornacipő, koszos cipőfűző. Közhelyes képsor, személytelen. Dokumentumfilmből is lehetne, vagy valami gagyi országimázs-videóból. Őszintébb történetet kellett találnom Kornélnak.

Ez volt a kedvenc helyünk, mondtam, minden délután itt voltunk. Építési törmelékkel töltötték fel a földet, ha meccs közben tégla- vagy cserépdarabot találtunk, kirúgtuk a pálya szélére, és játszottunk tovább. Egyszer úgy elestem, hogy kitört a bal felső szemfogam. Akkor még tudtam futni. Azt nem árultam el neki, hogy nem a balesetre emlékszem, hanem csak a történetekre, amiket meséltek róla. Anya sokat emlegette, hogy folyton elfelejtettem, melyik oldalon kell rágnom. Az első falat megszúrta az ínyem, félrebillentettem a fejem, hogy jobb oldalra essen az étel, elbambultam, a fejem lassan visszabillent, a következő falat megint megszúrt. Az egész család azon röhögött, hogy ide-oda bólogatok. Eljátszottam Kornélnak, ő is nevetett. Kicsit leeresztette az ablakot, és lefényképezte a pályát. A képet beküldte a családi csoportba.

Továbbhajtottam. Az elhagyatott sarokház előtt parkoltunk le, szemben az iskolával. Néztem az épületet, és ami eszembe jutott, azonnal elmeséltem. Kornél meglepően türelmes volt. Csöndben játszott a békaboncolós appal a telefonján, de éreztem rajta a várakozást. Szilvi biztos beszélt vele reggel, viselkedj rendesen, ne nyaggasd apádat.

Az iskola külsejéről meséltem először, az volt a legkönnyebb. Minden új, mondtam, a kapu, az ablakok, a biciklitároló, a címer, csak a falak a régiek, de azokat is átfestették. Az én időmben sárgák voltak. Van az a jellegzetes árnyalata a sárgának, csak templomon meg iskolán használható, már akkor is fakó, amikor fölkenik, és gyorsan koszolódik. Olyan volt ez a suli is.

Megpróbáltam sárgának látni a zöld falakat. Lassabb fokozatra kapcsoltam az ablaktörlőt, jólesett, hogy az eső elhomályosítja a változásokat. Alsóban a bal szélső terem volt a miénk a földszinten, mutattam, felsőben egyik emeleti, már nem tudom pontosan, melyik.

Elképzeltem magam gyerekként. Belépek a suliba. Órán ülök, a padra firkálok. Kis szünet, folyosó. Nagyszünet, udvar. Semmi. Lelassítottam a légzésemet, kényszerítettem magam, hogy nyugodt maradjak. Ez türelemjáték, idegesen nem megy. Hosszan elidőztem minden képnél. Semmi. Semmi igazi, hazudni pedig nem akartam a gyereknek. Tárgyakat képzeltem el. Táblát, krétát, füzetet, tornazsákot, tolltartót. Nem tudom, milyen volt a tolltartóm, cipzáras vagy mágneses, talán inkább mágneses. Akkoriban jöttek be a cserélhető hegyű ceruzák, nekem is volt, kis fehér műanyag tokban grafithegy, ha elkopik, kihúzod a tokot, bedugod a ceruza végébe, alul kibújik egy friss, amíg körbe nem értél. Azután már csak a tompa hegyeket cserélted. Megörültem ennek a képnek, kisiskolás korom óta nem láttam ilyen ceruzát. Kornél annyit mondott, ismeri, neki is van. Dinoszauruszos. Megint elhallgattam. Megpróbáltam összeszedni az osztálynévsort. Tizennyolc név jutott eszembe, de közülük legalább öten felsőben már csak az évfolyamtársaim voltak. Ötödikben újraszervezték az osztályokat, aki angolul akart tanulni, az ába került, mi, németesek a bébe.

Lea szerdán megütött egy kisfiút az óvodában. Nem akarta elárulni, min vesztek össze, de Szilvi négyszemközt kiszedte belőle. Nekem csak annyit mondott, megbeszélték, nincs miért aggódni. Aztán elmesélte, hogy amikor ő volt ovis, nagyon tetszett az egyik kisfiúnak. A Zalánnak. Délutánonként a sárga félgömb mászóka tetején ült, Zalán meg kaviccsal dobálta őt a kerítés mellől. Néhány nap után összeszedte a bátorságát, odaszólt Zalánnak, hogy másszon fel mellé, elférnek ketten, erre a kisfiú elvörösödött, és elszaladt. Azt mondta Szilvi, ő azóta tudja, hogy a fiúk furák. Lea most kezd erre rájönni.

Csalódott voltam, egyedül az iskolában bíztam, de csak egy vacak műanyag ceruza képét sikerült összekaparnom, ami ráadásul lehet, hogy a fiamé. Máshova nem mehettünk, a régi házunkat átépítették, rá se ismernék már, a focipályán nem volt semmi, és a horgásztavaknál se lett volna sokkal több látnivaló.

Kornél almát rágcsált, billegette a fejét, eljátszotta, hogy fáj az íne. Hirtelen kiszáradt, gyógyszerízű lett a szám.

Alábbhagyott az eső. Vártam, hogy újra rákezdi-e, de lassan elállt. Megkérdeztem Kornélt, van-e kedve bemenni az iskolába. Nyitva van, kérdezett vissza. Nincs, mondtam, és beindítottam a kocsit. Átálltam az épület oldalához, a kerítés mellé. A kapun egyszerű BB zár volt, könnyen ki tudtam volna nyitni, de nem akartam zajt csapni. Zsebre vágtam pár szerszámot, és átmásztunk a kerítésen. Kornél ment előre, rátámaszkodtam a vállára, hogy le tudjak lépni a lábazatról. Vigyázz a tócsákra, figyelmeztettem, de elkéstem, már bokáig nedves volt a farmere szára. A hátsó falhoz siettünk, óvatosan megnyomtam a földszinti ablakokat, az egyik engedett. Alsós osztályterem, a plafon alatt körben rajzos ábécé, a faliújságon festmények, fényképek. Levettük a cipőnket, a radiátor mellett hagytuk. Körbejártam a termet, megnéztem a képeket. Rajzverseny, kirándulás, népdaléneklő verseny, farsang. Hatodikban találtam egy törött szemüveget a buszmegállóban, mondtam Kornélnak. Megkértem papát, hogy szedje ki belőle a lencsét, abban az évben szemüveges ember voltam farsangkor. Következő őszre tényleg szemüveges lettem, előreültettek az első sorba, hogy jól lássam a táblát. Anyám semmit nem dobott ki, az a szemüveg is megvan még, a farsangi fotóval és a szemvizsgálati lappal közös borítékban, az orvosi papíros dobozban, anyám leletei, zárójelentései és a lábam papírjai mellett. A többiek minek öltöztek, kérdezte Kornél. Nem tudom. Róluk nincs fényképem. Amíg Kornél azon gondolkodott, melyik X-Man legyen jövő farsangkor, beültem az első sorba. Nem bírtam egyhelyben maradni. A táblához léptem, vonalakat húztam rá, megnyomtam a krétát, hogy csikorogjon. Apa, kiáltott Kornél, hagyd abba!

Csütörtökön reggeli közben Lea elmesélte Kornélnak az anyjuk óvodai mászókás történetét. Kornél megkérdezte, én miért nem szoktam ilyeneket mesélni. Mert én nem nagyon emlékszem azokra az időkre. Elgondolkodott. Ha felnövök, én sem fogok majd emlékezni semmire? Félelem volt a szemében. Érett, felnőtt félelem.

A tanterem ajtaja be volt zárva. Csavarhúzó, kézifúró, drót, és már vissza is ugrott a zárnyelv. Kornél úgy nézett rám, mintha én is X-Man lennék. Megígértem neki, hogy nyáron elviszem magammal dolgozni, és hagytam, hogy ő szerelje vissza a címkét. Erősen meghúzta a csavarokat. A folyosón az olajzöld csempe helyét tiszta fehér falak és fa élvédők vették át. Végzős osztályok tablói sorakoztak az ajtók között, minden évben csak egy, öregszik a falu, kevés a gyerek. Kornél meg akarta keresni a tablómat, de nekünk nincs, akkoriban még csak a középiskolában volt szokás. Megmutattam neki azokat a tanárokat, akik engem is tanítottak. Márta néni, a matektanár és a magyar- és történelem szakos Gyöngyi néni azóta nyugdíjba mentek, az utolsó évek tablóin már nem szerepelnek. Dr. Péter Antal, Tóni bácsi, a régi fizikatanárom igazgató lett. Alacsony, szigorú férfi, Centi Petinek csúfolták.

Ahogy a képeket néztük, megcsapott az egész nap, az egész ötlet reménytelensége. Nem akartam a gyerek előtt kiborulni, megkértem, hogy várjon meg a folyosón, és elmentem a mosdóba. Hideg vizet engedtem a csuklómra, a tenyerembe, a pulóverem ujjáról levertem a krétaport. Porszag. A hetesként minden óra előtt benedvesített szivacs fojtó szaga. A narancssárga szivacsból kifolyó víz sötétzöld csíkjai a táblán. Rájöttem, hogy nem elég a látvány, szagok kellenek, esetleg ízek. A tornaöltöző és az ebédlő. Megmostam az arcom, elzártam a csapot. Az utolsó hónapokban anya mindig haragudott, hogy rászorítottam, nem volt ereje kinyitni. De ez már középiskolás emlék. Kiléptem a mosdóból. Kiabálás. Rohantam. Ne bántsák a gyereket, kiáltottam. Egyenruhás polgárőrök álltak Kornél előtt, közöttük alacsony, ősz hajú férfi. A zoknim csúszott a kőpadlón, égett a térdem. Fölismertem Tóni bácsit. Igazgató úr, ne bántsák! Én vagyok az, a Morvai!

Magamhoz húztam Kornélt. Hol a cipőd, fiam, kérdezte az igazgató. Az ablak alatt hagytuk, nem akartuk összejárni a padlót. Biccentett, helyes. Tegyék már el azokat a gázspray-ket, mondtam a polgárőröknek, ne ijesztgessék szegény gyereket. Mi van a zsebében, kérdezték. Kézifúró, vontam meg a vállam, sehova se megyek nélküle. Két ujjal előhúztam, letettem a földre. Fölemeltem a kezem, igazgató úr, elnézést, nem akartunk semmi rosszat. Csak körül akartunk nézni. Okoztatok valami kárt, kérdezte. A terem ajtaját kicsit meg kellett fúrni a takarólemez alatt. Nem fogja észrevenni senki, de ha gondolja, nyomok a lyukba egy kis parkettafugázót, van a kocsiban. Jól van, fiam. Elküldte a polgárőröket, innen már intézem. Nem, nem lesz szükség a rendőrség bevonására.

Kornéllal fölmosatta a cipőnkről lecsöpögött tócsát, aztán nevelési céllal előbb a termet, aztán az egész folyosót. Amíg a gyerek a követ maszatolta, Tóni bácsi félrevont. Mit kerestek itt? És miért nem hétköznap jöttetek? Mire a történet végére értem, megenyhült. Felesleges erőltetni, mondta, és a lábamra pillantott. Arra emlékszem, válaszoltam, de azt nem fogom elmesélni a gyereknek. Bólogatott, megveregette a vállamat. Gyere, fiam, rakjunk rendet.

Behozatta velem a szerszámosládát, aztán sorolta a feladatokat. Tüntessem el a fúrás nyomait. A könyvtárban akad a zár, nézzem meg. Szaladjak végig a mosdókon, ha van nálam alkatrész, pótoljam a leszakadt reteszeket. Ugyanolyan szigorú volt, mint gyerekkoromban. A nyári úttörőtáborban minden reggel ellenőrizte a faházak tisztaságát. Egy egész napos kirándulás végén elkapott minket az eső, sárban csúszva ereszkedtünk le a hegyről. Vacsorázni is alig volt erőnk, nemhogy takarítani, a koszos cipőket az ágy alá rejtettük. Másnap a cipőkkel kezdte az ellenőrzést. Kiestünk a tisztasági versenyből, és büntetésből föl kellett mosnunk az összes közös helyiséget, az ebédlőt, a tévészobát, a zuhanyzókat és a mosdókat. Megállt a kezemben a csavarhúzó, ahogy előjött az emlék. A koszosfehér tornacipő, aminek a talpára vastagon rászáradt a sár. Az emeletes ágyak a faházban. A düh, hogy büntetést kaptunk. Hogy dolgoznunk kell, amíg a többiek fociznak.

Tóni bácsi gondosan ellenőrizte a munkát, aztán elengedett minket. Tök szemét volt a Centi Peti, mondta Kornél, amikor kiértünk a faluból. Semmit sem változott, mondtam, és elmeséltem a saras tornacipő történetét. Szemétség, ismételte.

Felhívta Szilvit, képzeld, anya, lelkendezett, elkaptak minket a rendőrök. A suliban azért majd ne így meséld, kértem, miután letette a telefont.

Megálltam egy kis kútnál, nem akartam az autópályán tankolni. Kornél elaludt a kocsiban, kifárasztotta a sok izgalom. Keresztanyám letörte egy Lada antennáját. Kivörösödött, a jó kurva anyját az ilyennek, ordította, és letörte az antennát. Óvodás lehettem, bevásárolni mentünk, én elöl, hogy lásson, ő mögöttem az unokaöcsémmel. A fehér Lada annyira ráállt a járdára, hogy nem fért el a babakocsi. Hosszú, ezüst antenna, a motorháztető jobb oldalán. Vásárhelyen, a Kinizsi Pál utcában. Remegett a kezem, ahogy visszaakasztottam a benzinpisztolyt. A bolt előtt két autó állt, mindkettőn rövid, fekete tetőantenna. Bementem, kifizettem a benzint, és vettem a gyereknek egy barackos ice tea-t, hátha felébred útközben.

 

Margetin István 1979-ben született Budapesten, jelenleg is ott él.


 

Főoldal

2023. január 31.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Mindák Dániel: CsokitortaCsabay-Tóth Bálint: A sarj
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Fekete Vince: Gyönyörű apokalipszisAcsai Roland verseiGál Ferenc verseiFarkas Wellmann Éva: Magad lehetsz
Oberczián Géza: EgyedülOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png