Hajóhíd

 SzTamas_01.jpg

 

Szerényi Tamás

A vízparton

 

A nádast kitaposták és kivágták egy részen, ott úsztak ki a partra. Egy vízilabdás srác hozta elöl a lasztit, a többiek jócskán lemaradva követték. Mindenkinek volt párja, leszámítva a vízilabdást, de látszott rajta, hogy ő sem fog egyedül hazamenni.

Fröcskölve, nevetgélve értek ki a tisztásra, ahol a cuccukat hagyták. Egy szemüveges gyerek a parton ülve nyomkodta a telefonját, ő ügyelt mindenre. Épp időben nézett fel.

– Na, minden megvan? Mit loptál el, Dottóre? – kérdezte a vízilabdás, és hozzávágta a lasztit.

A szemüveges ügyetlenül próbálta blokkolni a lövést. A srácot azért hívták Dottórénak, mert olaszul tanult, míg a többiek angolul vagy németül. Mielőtt a labda begurult volna a nádasba, felpattant és utánaszaladt.

A lányok fázósan összehúzták magukat, úgy tipegtek oda a parton hagyott ruhakupacokhoz, a srácok addig visszamentek még egy körre, próbálták lenyomni egymást ott is, ahol már csak bokáig ért a víz. Nem voltak sokan, három lány, három fiú, plusz a vízilabdás meg Dottóre.

Mire a vízilabdás megtörölközött, Dottóre a labdával együtt odavitte a cuccát.

– Előmelegítetted nekem? – kérdezte a vízilabdás, aki vagy másfél fejjel magasabb volt nála. – Gyere csak közelebb! – intette magához, majd egy hatalmas, veserepesztő csapást mért a hátára, akkorát, hogy Dottórénak még a szemüvege is lerepült. A fiú vaksin tapogatózva keresgélte a homokban, míg az egyik lánynak megesett rajta a szíve, és odaadta neki. Persze a többiek addig is fuldokolva röhögtek.

Miután a lányok is megtörölköztek, és magukra kaptak valamit, az egyikük lerakta a mobilját, vakuval fölfelé, és rátette a zöldszínű, félig áttetsző kulacsát. A fluoreszkáló műlámpás köré letelepedett a társaság.

– Na, mi van Dottóre? Jobb volt kint a parton? Csípnek a dögök, jól feltápoltad őket – mondta a vízilabdás, és megpaskolta a combját ott, ahol egy vérszívót sejtett.

– Fosik a víztől – mondta egy másik, tarajos hajú, aki a vízilabdás csapattársa volt.

– Nem fosok.

– Dehogynem fosol! Azóta fosol, hogy az a gyerek begyalogolt, azt’ rá egy hétre fogták ki.

– Mi van?

– Kicsit odébb, ahol táblát raktak ki, és már nem lehet fürödni.

– Itt se lehet elvileg...

– Ja, hát ott nem is engedik.

– Hogy is hívták a kölyköt? Murek volt vagy Mórik?

– Marek – szólt közbe az egyik lány, aki addig csendben ült.

– Akkor Marek. Ismered? – kérdezte a vízilabdás, de a lány nem válaszolt. A srác folytatta. – Begyalogolt és eltűnt. Lehúzta valami örvény, lerakta a lábát, a víz meg berántotta, és levitte a meder aljára. Többet nem látták élve. Csak egy cuppanást lehetett hallani. Ennyit, ni! – és mutatta.

A tarajos felröhögött.

– Azt mondják, be volt állva.

– Nem volt – mondta a lány.

– Honnan tudod, vele voltál?

– Igen.

Mindenki a lányra nézett, akinek a zöld fény ott izzott a szemében.

A vízilabdás elmosolyodott.

– Csak azt nem értem – folytatta a szövegelést. –, hogy ha valaki nem tud úszni rendesen, akkor minek megy be a vízbe? – kérdezte, és a szemüveges gyerekre nézett. – Ugye, Dottóre?

– Szerintem... – kezdte volna Dottóre, de senki nem foglalkozott vele.

– Hagyd már – szólt közbe egy szőke srác, aki addig csendben ült.

– Mit hagyjak? – horkant fel a vízilabdás. – Fogjam be a pofámat? Azt akarod?

– Nem.

– De! – mondta a lány.

– Nézd már! – vihogott a tarajos, és a sárga labdával a lány felé suhintott, de végül nem dobta el. A vízilabdás vigyorogva feltápászkodott, majd szétvetett lábakkal megállt a lány előtt. Két méter magasról nézett le rá.

– Gyere, és fogd be a számat! – mondta a lánynak, erre gúnyos huhogás és ujjongás érkezett a többiek felől.

A lány nem nézett fel. Alig hallhatóan súgott valamit a mellette ülő fiúnak.

– Tessék? – hajolt közelebb a vízilabdás.

– Mondom, nem lenne hozzá gusztusom!

– Áucs! – szisszent fel a tarajos, de a vízilabdás egy szemvillanással csendre intette, majd elfordult tőlük, és tett egy lépést a fény felé. Ahogy felemelte a lábát, egy kevés homokot a lányra rúgott. Úgy is tűnhetett, hogy direkt, de úgy is, hogy véletlenül.

– Én csak azt mondom – folytatta a tarajoshoz intézve a szavait –, öngyilkos máshogy is lehetett volna. Nem kell ahhoz betépve kiinni a folyót – mondta, majd hatásszünetet tartott, és egy nagyot böffentett. A tarajos vinnyogva fetrengett, de a többiek se bírták ki röhögés nélkül. Ahogy a vízilabdás elhallgatott, a zöld kulacs megbillent, és lefordult a helyéről. A mobilvaku éles fénye hirtelen bevilágította a tisztást, így mindenki láthatta, ahogy lány talpra ugrott, vett egy nagy lendületet, és telibe köpte a vízilabdás hátát. Pontosan a lapockái között találta el, ott csillogott a formátlan nyálcsomó, de a lány összeszorított fogai közül is kiindult egy vékony szál, és leért egészen a földig.

A vízilabdás a hátát tapogatta. Mire megfordult, kéjes vigyor ült ki az arcára. Kezét egy gyors mozdulattal a fürdőgatyájába törölte.

– Ezt most szépen le fogod nyalni! – mondta a lánynak, és megindult felé.

A szőke fiú felugrott, de a vízilabdás félrelökte az útból. A lány egy tapodtat sem mozdult. Az éles vakufényben egészen amazoni hatást keltett.

Mikor a vízilabdás odaért, a lány keze hirtelen előrelendült. Csillogó porfátyol fesztült ki kettejük közé, a vízilabdás pedig üvöltve a szeméhez kapott.

Dottóre azonnal rohant a kulacsért, de a tarajos kitépte a kezéből. A vízilabdás még szédelgett, és vaksin kalimpált, mikor a haverja odaért a vízzel.

– Itt van! – nyújtotta a kulacsot. A vízilabdás egyedül nem tudta a szemére irányítani. – Várj, majd én öntöm – mondta a tarajos, és átvette tőle. Dottóre a háttérből figyelte őket, a többiek a nyakukat nyújtogatták.

– Kicsit véres, de rendben lesz – mondta a tarajos, miután közelebbről is megnézte.

– Hol van?

– Eltűnt.

– Jobban is teszi, ha eltűnik – morogta a vízilabdás. – Hé, te! – vetette oda a lánynak, aki nem a tarajossal volt. – A te barátnőd az a kis kurva. Nem tudod, hová lett?

A lány a fejét rázta.

– De legalább elismered, hogy egy kis kurva! – vágta rá a vízilabdás. A hatás nem maradt el, a többiek helyette is röhögtek. Közben Dottóre visszatette a kulacsot a helyére, így ismét a zöld fényben üldögéltek. Néhány éji rovar, szúnyogok és lepkék röpködtek az alkalmi lámpa körül. A társaság csendben üldögélt, a lányok a fiúkkal sugdolóztak.

– Volt egy húga – szólalt meg váratlanul Dottóre.

– Mi van?
Dottóre feljebb tolta a szemüveget az orrán.

– A srácnak, aki megfulladt.

– Aha – mondta a vízilabdás. – Szar lehet neki.

Ahogy ezt kimondta, mintha jelt adott volna, már villant is a tarajos keze, és izomból pofán hajította Dottórét, hogy az csak úgy nyekkent.

A labda messzire pattant, átrepült a nádas fölött, bele a feketén csillogó vízbe.

– Most nézd meg, mit csináltál! – méltatlankodott a tarajos, és közben a haverjára sandított.

– Bemész azért a kurva labdáért! – mondta a vízilabdás Dottórénak.

A többiek hallgattak és a földet bámulták. Lassan az egész környékre csend ereszkedett, a távoli zajok békés morajjá szelídültek.


Csak egy csobbanást lehetett hallani.

 

Szerényi Tamás 1991-ben született Nyíregyházán. Több mint tíz éve hobbibudapesti.


 

Főoldal

2022. szeptember 27.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png