Szerényi Tamás
A vízparton
A nádast kitaposták és kivágták egy részen, ott úsztak ki a partra. Egy vízilabdás srác hozta elöl a lasztit, a többiek jócskán lemaradva követték. Mindenkinek volt párja, leszámítva a vízilabdást, de látszott rajta, hogy ő sem fog egyedül hazamenni.
Fröcskölve, nevetgélve értek ki a tisztásra, ahol a cuccukat hagyták. Egy szemüveges gyerek a parton ülve nyomkodta a telefonját, ő ügyelt mindenre. Épp időben nézett fel.
– Na, minden megvan? Mit loptál el, Dottóre? – kérdezte a vízilabdás, és hozzávágta a lasztit.
A szemüveges ügyetlenül próbálta blokkolni a lövést. A srácot azért hívták Dottórénak, mert olaszul tanult, míg a többiek angolul vagy németül. Mielőtt a labda begurult volna a nádasba, felpattant és utánaszaladt.
A lányok fázósan összehúzták magukat, úgy tipegtek oda a parton hagyott ruhakupacokhoz, a srácok addig visszamentek még egy körre, próbálták lenyomni egymást ott is, ahol már csak bokáig ért a víz. Nem voltak sokan, három lány, három fiú, plusz a vízilabdás meg Dottóre.
Mire a vízilabdás megtörölközött, Dottóre a labdával együtt odavitte a cuccát.
– Előmelegítetted nekem? – kérdezte a vízilabdás, aki vagy másfél fejjel magasabb volt nála. – Gyere csak közelebb! – intette magához, majd egy hatalmas, veserepesztő csapást mért a hátára, akkorát, hogy Dottórénak még a szemüvege is lerepült. A fiú vaksin tapogatózva keresgélte a homokban, míg az egyik lánynak megesett rajta a szíve, és odaadta neki. Persze a többiek addig is fuldokolva röhögtek.
Miután a lányok is megtörölköztek, és magukra kaptak valamit, az egyikük lerakta a mobilját, vakuval fölfelé, és rátette a zöldszínű, félig áttetsző kulacsát. A fluoreszkáló műlámpás köré letelepedett a társaság.
– Na, mi van Dottóre? Jobb volt kint a parton? Csípnek a dögök, jól feltápoltad őket – mondta a vízilabdás, és megpaskolta a combját ott, ahol egy vérszívót sejtett.
– Fosik a víztől – mondta egy másik, tarajos hajú, aki a vízilabdás csapattársa volt.
– Nem fosok.
– Dehogynem fosol! Azóta fosol, hogy az a gyerek begyalogolt, azt’ rá egy hétre fogták ki.
– Mi van?
– Kicsit odébb, ahol táblát raktak ki, és már nem lehet fürödni.
– Itt se lehet elvileg...
– Ja, hát ott nem is engedik.
– Hogy is hívták a kölyköt? Murek volt vagy Mórik?
– Marek – szólt közbe az egyik lány, aki addig csendben ült.
– Akkor Marek. Ismered? – kérdezte a vízilabdás, de a lány nem válaszolt. A srác folytatta. – Begyalogolt és eltűnt. Lehúzta valami örvény, lerakta a lábát, a víz meg berántotta, és levitte a meder aljára. Többet nem látták élve. Csak egy cuppanást lehetett hallani. Ennyit, ni! – és mutatta.
A tarajos felröhögött.
– Azt mondják, be volt állva.
– Nem volt – mondta a lány.
– Honnan tudod, vele voltál?
– Igen.
Mindenki a lányra nézett, akinek a zöld fény ott izzott a szemében.
A vízilabdás elmosolyodott.
– Csak azt nem értem – folytatta a szövegelést. –, hogy ha valaki nem tud úszni rendesen, akkor minek megy be a vízbe? – kérdezte, és a szemüveges gyerekre nézett. – Ugye, Dottóre?
– Szerintem... – kezdte volna Dottóre, de senki nem foglalkozott vele.
– Hagyd már – szólt közbe egy szőke srác, aki addig csendben ült.
– Mit hagyjak? – horkant fel a vízilabdás. – Fogjam be a pofámat? Azt akarod?
– Nem.
– De! – mondta a lány.
– Nézd már! – vihogott a tarajos, és a sárga labdával a lány felé suhintott, de végül nem dobta el. A vízilabdás vigyorogva feltápászkodott, majd szétvetett lábakkal megállt a lány előtt. Két méter magasról nézett le rá.
– Gyere, és fogd be a számat! – mondta a lánynak, erre gúnyos huhogás és ujjongás érkezett a többiek felől.
A lány nem nézett fel. Alig hallhatóan súgott valamit a mellette ülő fiúnak.
– Tessék? – hajolt közelebb a vízilabdás.
– Mondom, nem lenne hozzá gusztusom!
– Áucs! – szisszent fel a tarajos, de a vízilabdás egy szemvillanással csendre intette, majd elfordult tőlük, és tett egy lépést a fény felé. Ahogy felemelte a lábát, egy kevés homokot a lányra rúgott. Úgy is tűnhetett, hogy direkt, de úgy is, hogy véletlenül.
– Én csak azt mondom – folytatta a tarajoshoz intézve a szavait –, öngyilkos máshogy is lehetett volna. Nem kell ahhoz betépve kiinni a folyót – mondta, majd hatásszünetet tartott, és egy nagyot böffentett. A tarajos vinnyogva fetrengett, de a többiek se bírták ki röhögés nélkül. Ahogy a vízilabdás elhallgatott, a zöld kulacs megbillent, és lefordult a helyéről. A mobilvaku éles fénye hirtelen bevilágította a tisztást, így mindenki láthatta, ahogy lány talpra ugrott, vett egy nagy lendületet, és telibe köpte a vízilabdás hátát. Pontosan a lapockái között találta el, ott csillogott a formátlan nyálcsomó, de a lány összeszorított fogai közül is kiindult egy vékony szál, és leért egészen a földig.
A vízilabdás a hátát tapogatta. Mire megfordult, kéjes vigyor ült ki az arcára. Kezét egy gyors mozdulattal a fürdőgatyájába törölte.
– Ezt most szépen le fogod nyalni! – mondta a lánynak, és megindult felé.
A szőke fiú felugrott, de a vízilabdás félrelökte az útból. A lány egy tapodtat sem mozdult. Az éles vakufényben egészen amazoni hatást keltett.
Mikor a vízilabdás odaért, a lány keze hirtelen előrelendült. Csillogó porfátyol fesztült ki kettejük közé, a vízilabdás pedig üvöltve a szeméhez kapott.
Dottóre azonnal rohant a kulacsért, de a tarajos kitépte a kezéből. A vízilabdás még szédelgett, és vaksin kalimpált, mikor a haverja odaért a vízzel.
– Itt van! – nyújtotta a kulacsot. A vízilabdás egyedül nem tudta a szemére irányítani. – Várj, majd én öntöm – mondta a tarajos, és átvette tőle. Dottóre a háttérből figyelte őket, a többiek a nyakukat nyújtogatták.
– Kicsit véres, de rendben lesz – mondta a tarajos, miután közelebbről is megnézte.
– Hol van?
– Eltűnt.
– Jobban is teszi, ha eltűnik – morogta a vízilabdás. – Hé, te! – vetette oda a lánynak, aki nem a tarajossal volt. – A te barátnőd az a kis kurva. Nem tudod, hová lett?
A lány a fejét rázta.
– De legalább elismered, hogy egy kis kurva! – vágta rá a vízilabdás. A hatás nem maradt el, a többiek helyette is röhögtek. Közben Dottóre visszatette a kulacsot a helyére, így ismét a zöld fényben üldögéltek. Néhány éji rovar, szúnyogok és lepkék röpködtek az alkalmi lámpa körül. A társaság csendben üldögélt, a lányok a fiúkkal sugdolóztak.
– Volt egy húga – szólalt meg váratlanul Dottóre.
– Mi van?
Dottóre feljebb tolta a szemüveget az orrán.
– A srácnak, aki megfulladt.
– Aha – mondta a vízilabdás. – Szar lehet neki.
Ahogy ezt kimondta, mintha jelt adott volna, már villant is a tarajos keze, és izomból pofán hajította Dottórét, hogy az csak úgy nyekkent.
A labda messzire pattant, átrepült a nádas fölött, bele a feketén csillogó vízbe.
– Most nézd meg, mit csináltál! – méltatlankodott a tarajos, és közben a haverjára sandított.
– Bemész azért a kurva labdáért! – mondta a vízilabdás Dottórénak.
A többiek hallgattak és a földet bámulták. Lassan az egész környékre csend ereszkedett, a távoli zajok békés morajjá szelídültek.
Csak egy csobbanást lehetett hallani.
Szerényi Tamás 1991-ben született Nyíregyházán. Több mint tíz éve hobbibudapesti.
