Hajóhíd

Új rovatot indít a Bárkaonline Hajóhíd címmel. Elsősorban fiatal, rendszeresen még nem publikáló szerzők színvonalas prózaműveit fogjuk közzétenni, hogy az azt megelőző közös munka tapasztalatai által lehetőséget kínáljunk nekik a továbbfejlődésre, a szerkesztés folyamatának megismerésére. Ezáltal bekapcsoljuk őket folyóiratunk műhelymunkájába is, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a legjobbakat később rendszeresen publikáló szerzőink között tudhassuk.

A rövidprózákat, novellákat, ritkábban elbeszéléseket kéthetente olvashatják az érdeklődők.

 

 Domokos_M__rton2.jpg

 

Domokos Márton

Mit csinál a polc

 

Végighúzza a kezét az arcán, hátha felfrissül. Nem akar lerogyni egy közeli padra. Arcán sercegnek a szőrszálak, borotválkozni jó lenne, gondolja. Szidja magát, milyen luxusra vágyik, még mit nem, elég lenne egy keveset ennie. Aludnia. Azt hitte, a több hetes bolyongás a semmi közepén, egyedül, majd szerénységre tanítja. Hát nem. Próbál visszaemlékezni, mióta nem evett. Legyen két nap vagy négy. Az emberek nem segítőkészek. Örülhetne, elhozták idáig, stoppal, ingyen. Még engedték is, aludjon negyedórát a hátsó ülésen a parkolóban. De egy szelet kenyeret, azt ők se adtak. Tudtak volna, motyog, tudtak volna, mindenki tud segíteni, csak akar-e, az a kérdés. Ezt mondta nekik is, otthagyták, elhajtottak a piros Forddal. Ők nem tudják, nem tudjátok, ordította utánuk, mi az éhség. Menjetek csak el, fussatok. Nem biztos benne, tényleg éhes-e, nem érzi, nem korog a gyomor. De nincs erő a lábában, energia, így mondja. Felfalta a köldöke mögötti üresség. Fél, hogy beszippantja őt is, mint az osztrigát, hogy elnyeli. Egy szelet kenyér elég lenne, nyöszörög, de nem segít senki, a jó élet bassza meg.

Megy a park ösvényén, zörögnek a kavicsok, Nézi a szegélyköveket, szürkék, csálén állnak. Nem akar káromkodni, magában sem. Ez nem így megy, jobb lenne, ha hozzászokna, mindenki káromkodik. Na jó, majdnem mindenki, az a tejfölszőke, szeplős barát az egyik rendházban biztosan nem. Emlékszik, törte a spanyolt, mindketten törték, megértették egymást. Ültek az udvaron, a fűben, körbe kerengő. Már majdnem indult, hosszú az út Santiago de Composteláig. Mégsem kapta föl a túrazsákját. Birizgált egy fűszálat, és nem tudta megválaszolni, miért gyalogolja végig. Nézte a gyepszőnyeget, a felújított rendház udvara tiszta műfű. Csak pár barna téglás ösvény vezetett rajta át, fogta körül. Ne káromkodjak, mondta, ezt a szót ismerte. A zarándoklat végére ért, nem történt semmi. Megnézte a templomot, szép volt. Még este hazaindult Galícia fővárosából, stoppolt a főutak mellett, idáig. Elfogyott a pénze még Spanyolországban, kétszer kapott előrecsomagolt szendvicset a benzinkutakon. Gyorsan haladt, éhes volt.

Recseg a borostája, ahogy az arcát dörzsöli. Fáradtabb, mint a rövid alvás előtt volt. Éhesebb is. Számolja, mennyit lép, eltereli a figyelmét, próbálja. Szívja be a ködöt. A lámpák körül piszkossárga burok. Szorosabbra húzza nyakán a sálat. Próbálta a sarkait a fejére rögzíteni, fedje, melegítse, nem sikerült. Nem baj, enyhe az idő, nem tart a kihűléstől. Mire foga lesz az éjszakáknak, hazaér, reméli. Csak bírja ki addig éhen, csak ételt tudna szerezni. Leül egy padra. Hátul, a gerincénél érzi a köldökét. A tüdeje alatt semmi, kiszívott osztriga. Slutty, hallja a hangját. Jár a lába, szorítja a karfát. Nem igaz, hogy senki nem tud adni egy kurva szelet kenyeret. Mindenki tudna. Összeszorítja a fogát. Az alsó fogsor hátrébb van, mint az felső, kitapogatja a nyelvével a különbséget. Mégse jó így, egyre idegesebb, érzi magán, menni jobb, a saras kavicsok közé mélyed a láb. Erőlködni kell, lassan halad. Lép, lép, számolja. Egy, megérett a, jut eszébe. Mosolyog, végigmondja. Nem mondja végig, nyolcnál megakad, mit csinál a polc. A tízet tudja, tisztavíz, suttogja a sort.

 

*

 

A szemem sarkából látom meg. Csak ide ne jöjjön, de nem szólok neked. Ha úgy viselkedek, mintha nem vettem volna észre, nem akar majd tőlünk semmit, erre gondolok. Meghúzom a kezed, menjünk gyorsabban, hagyjuk le. Érjünk előbb a zebrához. Átmegyünk, ott már eltűnhetünk a panelok között. Jól ismerem a háztömbök állását, az egérutakat. Kérdés, jobban-e, mint ezek a hajléktalanok. Húzom a kezed előre, siessünk, ne késsünk, hogy még ezen éjjel oda érhessünk, ez az ének jár a fejemben. Lehet, dúdolom is, nem venném észre, ha igen. Mosolyogni nem mosolygok, mint anyám, ha karácsonyi énekeket énekel. Rohanni akarok hazáig, kapkodva szívni be a ködöt. Zsibbadna, fájna a lábam. Te nem akarsz, mondod is, nem lassíthatnánk. Végső soron neked van igazad, nem kell sietnünk. Sétálni indultunk. Fogod a kezem, próbálom hozzád szabni a lépteim. Nem sikerül, máskor mindig könnyedén fölveszem a ritmusod, most botladozok benne. Hamarabb lépek, nem jó ez így, össze-vissza ráng a kezem, el kellene engednem a tied. Nem, dehogy kellene, maradjon így, lefeg a csuklóm, nem jó érzés. Elképzelem, hogy letörik, ott marad nálad a kézfejem, a bal, mit csinálok én nélküle. A tempót kellene eltalálnom.

Nem hallom a hangját, azt veszem észre, hogy megállsz, megfordulsz. Megállok én is, zsebre dugom a kezem, hátha észreveszed, hideg van, fázom, köd van, de inkább csak mennék már innen. Megismétli, kenyeret kér, esetleg szalámit, parizert. Nem is értem, hogyan gondolhatja, nincs nálunk táska. Széttárom a kezem, te meg mondod neki, mi a helyzet, kedvesebb vagy nálam. Hallgat, elgondolkodom, tud-e magyarul, hülyeség, úgy kérdezett. Nem tudunk segíteni, rád nézek, menjünk már, nem szeretek leállni mindenféle alakokkal, ezt sugallom. Tudtok, csak nem akartok, agresszív a hangja, mindenki tud, csak akar-e. Az ilyen embereket utálom a legjobban, de nem mondom neki. Honnan vegyek elő kenyeret, te szar, nincs is nálunk táska, üvölteném le a fejét. Este van, köd van, csönd, inkább nem teszem. Próbállak szuggerálni, menjünk innen, gyere fel hozzánk, igyunk teát, megmasszírozom a vállad, bármi, csak induljunk már. Még próbálod neki elmagyarázni, meggyőzni, tőlünk nem kaphat kenyeret. Nem sikerül, kiabál, nem, nem egészen, csak nagyon hangosan mondja, ő kétezer-kétszáz kilométert stoppolt, nem is tudja, mikor evett. Megjárta az El Caminót, tudjuk-e, mi az, adnunk kell neki enni, nem egy tortát kért. Sóhajtok, esélytelen megértetni vele. Eszembe jut, van egy templom innen tíz percre, kilóg a tornya a házak meg a fák fölül, köd van, nem látszik, mi van a tetején. Mondom neki, ott adnak neki enni, meg alhat is, feltéve, ha tényleg megjárta a zarándokutat.

 

*

 

Megyek többedmagammal a folyóparton, nem folyó, holtág. Másik város, fiatalabbak vagyunk mind, már akkor is szakállam volt. Megvakarom, recseg az államon a szőr. Kezünkben doboz sör, mogyorókrémes bukta, csokis-áfonyás kifli. Hangszerek is vannak nálunk, sétálunk a parton, szabad padot keresünk, ott zenélünk estig. Ezt csináljuk minden délután. Néha felállunk, elmegyünk még sörért. Nincs szabad pad, nem találunk, az egyikről egy kopasz férfi integet felénk, menjünk oda. Tele van a pad a szatyraival. Ne menjünk oda, mondom, biztos csöves, pénzt akar kérni, vagy beleinni a sörünkbe. Odamegyünk. Leülünk elé a fűre, kibontjuk a söröket, iszunk. Előveszi a gitárját, nem is láttam, hogy van neki, zenéljünk, mondja. Jó. Nem játszik olyan jól, simán lenyomjuk, érzi ő is, abbahagyja. Iszunk, azt mondja, jó minket hallgatni. Meg azt is, hogy ő vándor, megjárta az El Caminót, azóta úgy él, hogy folyton utazik, a templomokban befogadják. Adnak neki enni, lefürdik, alszik, reggel megy tovább. Be kell fogadják, papírja van róla, aki végigzarándokolja az utat, kap egy oklevelet, amiatt. Sose megy vissza oda, ahol már volt. Meghalt a felesége, azért. Hümmögünk, isszuk a sört tovább, zenélünk, látom, gyönyörködik, abban, ahogy játszunk. Másnap kimegyünk ugyanoda, nincs már ott, zenélünk újra, isszuk a sört.

 

*

 

Innen tudom, be kell fogadják a templomba, ott adnak majd neki kenyeret, ezért mondom. Nem bírja ki addig, mi adjunk, egyre idegesebb, nézek rád, menjünk innen. Végre visszanézel, nem bírjuk meggyőzni, induljunk, gondolom. Nem tudunk mit csinálni ezzel, hagyom, hogy érezze a hangsúlyomból: feltart. De tudunk, mondja, és az El Caminót is mondja megint, mintha ez jelentene bármit abból a szempontból, hogy van-e nálunk kenyér. Megfogom a kezed, menjünk, mondom, nem érdekel, hogy meghallja, nem fogom elhallgatni, mennyire a terhemre van, mennyire felesleges. Menjetek is el, mondja, nem kell velem foglalkozni. Hazaindulunk végre, a teára gondolok, amit majd főzök. Van otthon méz, citrom, cukor, barna vagy nád, nem tudom, melyik. Szorítom a kezed, eltalálom a tempód, most könnyű, de nem vagyok nyugodt. Tudtam volna jobban segíteni, erre gondolok. Kenyér tényleg nincs nálunk, hozzám felhívni, az már túlzás, nem gondolod? Nem kérdezem meg. Mindegy, azt sem értem, minek jár ez a fejemben. Gyorsan érkezünk meg, közel lakunk, pár perc, és már főzöm a teát, buborékok a vízben, gőz. Mögöttem csinálod a bögrés sütit, liszt, tojás, cukor, nem tudom még, mi kell bele, tej, azt hiszem, nem biztos. Összekevered kézzel, kanállal, mikróba be, kész.

A kanapén ülünk, rajtunk a vastag zöld takaró, a kedvencem, a legpuhább. A sütit már megettük, lekvárral, az apám főzte, szilva. Fújjuk a teát, még mindig meleg, egyikünknek sem bírja a nyelve. Simogatod a térdemet, nem tudom, miért éppen azt, nem baj, nem szólok, hogy mást. Nem lenne most kedvem. Hordani fogok magamnál kenyeret, fogadkozom, úgyse lesz belőle semmi. Mit tudtam volna csinálni, mi van, ha tényleg nem jutott el a templomig. Éhen halt, vagy nem tudom. Hideg van már éjszaka is. Gondolkozom, csinálok szendvicset, kimegyek, nem lehet messze. Nem állok fel, jó itt, jó a takaró, és simogatod a térdem. Kihűl a tea, isszuk. Elered, kopog az eső az ablakon. Ma már nem mész haza, jó, mondom. Sikerült-e eljutnia a templomig.

 

(Domokos Márton 1999-ben született Szegeden, jelenleg is itt él.)


 

Főoldal

2021. november 15.
Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Mohai Aletta: VérpacaMagyar Dániel új rövidprózái
Ha sok a meggy, akkor kevés a búza?Mi baja Medárdnak a kólóval, és mit keres az özönvíz Eleken?
Csillag Tamás verseiDebreceni Balázs: Börtönversek / KarantényekBánki Éva verseiSzálinger Balázs: A rózsaablak
Bene Zoltán: Pest-BudaMárton László: Apa a túlvilágonDarvasi László: Tóth elvtársNagy-Laczkó Balázs novellái
Márton László: Nibelungok. Kriemhild bosszújaZalán Tibor: MiskaGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: A gyulai vérfürdőMárton László: Nibelungok – Ötödik felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png