Pusztai Ilona
Családterápia azúrkék patkánnyal
A Pagony Kiadó Abszolút Könyvek sorozatában megjelent Agáta és a jegenyenyár után Vészits Andrea új kötettel jelentkezett, Ábris és az azúrkék patkány címmel. Előző regényével egy Tourette-szindrómás kislányt középpontba állítva érzékenyített, ebben a műben pedig egy szőrallergiája miatt a többi gyerek világából kirekesztett kisfiú a főhős.
A fülszövegben található kiadói ajánló szerint: „A Pagony 9-12 éveseknek szóló sorozatába, az Abszolút Könyvekbe olyan olvasmányos és izgalmas könyveket válogatunk, amelyek abszolút lendületesek, abszolút színvonalasak, abszolút maiak. Abszolút könnyű őket olvasni, de mégsem felszínesek, abszolút nem megterhelőek, de mégis elgondolkodtatóak.” Vonzó, csábító célkitűzés, egyszerre szórakoztatni és nevelni. A kérdés csak az, mennyire sikerül ezt megvalósítani?
A szőrallergiával küzdő Ábris dilemmája, egyben a bonyodalmak kiindulópontja, komoly erkölcsi kérdés: mi a fontosabb, önmagunk védelme, jóléte vagy akár ezek feláldozásával mások megsegítése. Ábrisnak ugyanis arról kell döntenie, hogy a betegsége miatt megfutamodik, és sorsára hagyja a boncolásra ítélt kísérleti azúrkék patkányt, vagy egészségét kockáztatva megmenti annak életét. Szépen, árnyaltan kidolgozott ez a dilemma, illetve annak az ívnek a bemutatása is, ahogy Ábris, az állatoktól betegsége miatt tartó kisfiú, leküzdi a félelmét, nagyszülei révén megismeri és megszereti az állatokat. De, mint Vészits Andrea korábbi regényénél, most sem sikerült a betegség elfogadását hitelesen ábrázolni, leginkább a két ellentétes nevelői magatartásminta miatt. Egyik oldalon a ma divatos szakterminológiát használva a helikopterszülő édesanyát láttatja, aki óvja Ábrist mindentől és mindenkitől. A túlféltés miatti stressz, a rohamok miatti folyamatos rettegés magával hozta Ábris befelé fordulását, elmagányosodást. Másik oldalon a nagymama szinte már felelőtlenségig laza hozzáállása áll: a „majd fokozatosan hozzászokik az állatszőrhöz” nézet sem megfelelő válasz az allergiás rohamok kezelésére.
Vészits Andreát az Agáta és a jegenyenyár kapcsán több kritika érte, hogy a szülők, nagyszülők ábrázolása túlzottan ellenszenvesre sikeredett, a gyerekhősökön kívül a könyvben nem volt szerethető karakter. Talán ezzel magyarázható, hogy a mostani regényben csupa pozitív, ám nem egyforma súllyal kidolgozott fontos felnőttkarakterrel találkozhatunk, ami viszont súlytalanná teszi a szülők-nagyszülők eltérő értékrendszeréből, életszemléletéből fakadó állatkísérletek kontra állatvédelem generációs ellentétét. A regényben Ducit és Böbét, az idősebb nemzedék tagjait sikerült árnyaltabban megformálni, akik viszont a túlzásba vitt jellemkomikumból fakadóan karikaturisztikusan elrajzolt figurák lettek. Életmódjuk, világfelfogásuk szerint mintha a hippikorszak természetgyermekeinek kései képviselői lennének. Míg a notóriusan fotózó, ám kétbalkezes ezermester nagypapa, Böbe valóban szerethető, vicces karakter, az állatszeretetet és toleranciát túlzásba vivő nagymama, Duci már néha szinte irritálóan felelőtlennek hat. Mivel a szülők jellemrajza elnagyoltabb, kiaknázatlan marad a művészlelkű, szabadszellemű nagymama és a kiszámíthatóan pedáns, kontrollmániás, túlféltő anya jelleméből fakadó konfliktus árnyalt ábrázolása; ugyanígy a nagymama és a biológus apa állatkísérletek miatti ellentétéről is alig derül ki valami. A nagymama állatkísérletekkel szembeni ellenérzései így pusztán csak érzelmi, indulati síkon mozognak, amelyet az unoka iránti fellobbanó szeretet rögtön képes is felülírni. A problémát még inkább súlytalanná teszi az, hogy a történet elején az állatkísérletet végző biológusok tudományos érdeklődése majdhogynem az állatokat kíváncsiságból boncoló kamaszok szintjén ábrázolt:
„‒ És miután beadtam neki ezt az új szert, az az egy kísérleti állat kék lett.
‒ Kék? – csodálkozott apa. – Ez merőben szokatlan.
‒ Igen. Hétfőn fel is boncolom, és akkor kiderül, hogy mitől.
‒ Ez engem is érdekel – mondta egészen felvillanyozódva apa. – Szóljál, amikor csinálod, és átmegyek.”
Azt sem érzékeljük, milyen törést okozott, okozott-e egyáltalán törést Ábrisnak a kihallgatott folyosói beszélgetés, ugyanis az apjára addig felnézett, hősként állt előtte, akinek az állatkísérletei segítenek legyőzni a betegségeket, meggyógyítani az embereket. De még ennél is problematikusabb, hogy Ábris mindvégig titkolja a patkány megmentését a szülei előtt. Magatartása érthető, hiszen most kerül először szembe addig feltétel nélkül elfogadott és szeretett szüleivel, és ezt a krízishelyzetet képtelen saját erejéből feloldani. Maguk a nagyszülők is a kisfiú cinkosaivá válnak a döntés elodázásában, támogatják Ábrist a szülők kijátszásában egy viccesnek szánt, ám inkább suta kémjátszma keretében.
Ha már a regény fókuszába állítódott, kulcsproblémájává emelkedett a társadalmat erősen megosztó állatkísérletek témája, akkor mindenképpen érdemes lett volna alaposabban körüljárni, és karakteresebben állást foglalni a kérdésben. Megvilágítani, mit takar az etikus állatkísérlet, milyen esetekben elfogadott, mikor tiltott az alkalmazása.
Az Abszolút Könyvek más darabjainál is tapasztalható a lineáris történetmesélés megbontása, amely több problémát is felvet. Egyrészt a célkorosztály (9‒12 év) a frissen stabilizálódott olvasási készsége birtokában éppen most kezd ismerkedni hosszabb lélegzetű szövegekkel, egyre hatékonyabban ismeri fel a történetmesélés logikai rendjét, képes átlátni az események közötti összefüggésrendszereket. Egy kettős nézőpontból láttatott történet viszont hátráltathatja ezeknek a folyamatoknak a biztonságos rögzülését. Másrészt a váltogatott elbeszélői nézőpontoknak akkor van értelme, ha ezek új szempontot adnak hozzá az értelmezéshez, és dramaturgiai szereppel is bírnak. Itt viszont egyik tényező sem indokolja ezt a szerkesztési elvet, Azúr naplója egyfelől inkább csak lassítja a történetet, de új értelmezési tartományt nem ad hozzá. Bár Vészíts Andrea frappánsan sodorja össze a két szálat a történetet csattanójáig, nem életszerű, hogy a regény végén Ábris hirtelen megérti az állat beszédét, hiszen Ábris és Azúr kapcsolata mindvégig kizárólag metakommunikáción alapult.
Ábris legfontosabb tulajdonsága az, hogy képekben, színekben gondolkozik. A kisfiú szemén keresztül láttatva a világot a szerző ezt a vizuális élményt mesterien adja át az olvasóknak a színek különféle árnyalatainak halmozásával. Talán ezt tekinthetjük a könyv legfőbb értékének, a színeknek ezt a vibráló tobzódását: mézszín, borostyánsárga, tűzpiros, lángvörös, vörhenyszürke, türkiz, ólomszürke, padlizsánlila, kobaltkék, borsózöld, hogy csak néhányat emeljünk ki a színkavalkádból. Ezért is fájó, hogy egy ilyen erősen színekre, képekre épülő történetbe mindössze négy fekete-fehér illusztráció került, pedig sejthető, hogy Bölecz Lilla színes festményként alkotta meg őket ‒ sajnálatos ez az anyagi megfontolás vezette megoldás.
Azt kell mondanom, a Pagony Kiadó fülszövegben megfogalmazott célkitűzései ezúttal is csak félig-meddig valósultak meg. Egyrészt túl sok témát érint a könyv: felelős állattartás, allergiával való együttélés, állatkísérletek kontra állatvédelem, generációs ellentétek, ám ezeket, egyrészt a bőség zavarával küzdve és a terjedelem korlátai miatt sem sikerül kibontani, másrészt a kötelező szórakoztatni akarásra, a könnyű emészthetőségre való törekvés gyakorta felülírja a gondolati mélység megvalósításának sikerességét.
Vészits Andrea: Ábris és az azúrkék patkány, Bölecz Lilla rajzaival, Pagony Kiadó, Budapest, 2025, 156 oldal, 3590 Ft
