Németh Eszter:
Perec és narancs, avagy az eltűnt anya nyomában
Mette Jackobsen: Minou szigete
Időről-időre felvetődik a kérdés: mikor és hogyan lehet a legkorábban, legjobban filozófiai ismereteket átadni gyerekeknek. A legsikeresebbnek tekinthető kötetek a levélregény-formát választották: Jostein Gaarder Sofie világa, vagy Alan Macfarlane Levelek Lilynek kötetei már címükben viselik a forma meghatározását. A filozófia, nevéből adódóan is, feltételez egyfajta mester és tanítvány viszonyt, amely semmiképpen sem lehet túl közeli, hiszen természetes fejlődése folyamán az individuum megkérdőjelezi a közeli autoritásokat, méghozzá az általuk képviselt igazságok kétségbe vonásával. A levélforma – a különös, rejtőzködő idegen, a távoli nagyapa írásai, vagy az eltűnt anyának szánt levelek – sikeresen teremti meg a térbeli és időbeli távolságot mester és tanítványa között.
A Minou szigete inkább a Lilynek írt levelekhez hasonlít a szereplők közti rokoni viszony, ám fennálló távolság miatt, illetve a folyamatosan közös gondolkodásra késztető kérdések, emlékek, ismétlések miatt. Bár a Minou szigete (német fordításban Minou története – mindkettő többértelmű és találó cím, noha a német kissé mélyebb) látszólag csak három nap történetét beszéli el, mégis a rendkívül lassan kibontakozó, fragmentált szüzsében több évtizednyi, megkockáztatom évszázadnyi ismeret átadására történik kísérlet.
Valahol, valamikor egy háború után egy kicsi, tengeri szigeten él Minou, a 12 éves kislány halász és filozófus apjával, Ládással, a kiugrott cirkuszossal és a Tiszteletessel. Rendes neve csak Minounak van, hiszen a kutyát Nevenincsnek hívják, a teknőst pedig Teknősnek. A könyvben mindvégig Minou mesél. Az említett három emberen kívül csak a mamájával volt kapcsolata, aki éppen egy évvel a történet kezdete előtt, egy viharos napon elsétált a fekete esernyőjével, és eltűnt – vélhetően a tengerbe veszett, a partra sodródott cipőjét a felnőttek eltemették. Minou azonban nem hisz a mamája halálában, így bizonyítékok gyűjtésébe kezd a tézise igazolására. Közben pedig sálakat köt. A papája a végső igazságot keresi, ehhez minden reggel filozófiai sétát tesz, mint Descartes. (A család, pontosabban az apa bátyja ugyanis bizonyítékokat vélt találni a család Descartes-tól való leszármazására.)
Nehéz rekonstruálni a történet elemeit, azt, hogy mikor, melyik háború után játszódnak az események, azt pedig szinte lehetetlen, hol fekszik ez a sziget, és vajon melyik kontinens hajósai szállítják a szigetlakóknak a megrendelt dolgokat. Erős gyanúnk lehet csupán, hogy Európa északi részéről és Dániáról van szó. Ami biztos, hogy az anya tud franciául, vagy éppen akár francia származású, és vele is borzalmas dolgok történtek a háború alatt, ahogy az apával is, aki egy zöldséges veremben vészelte át a legrosszabb időszakot. A verem után újra kellett tanulnia járni, mert olyan hosszú időt töltött ott, hogy mind lelkileg és testileg belebetegedett; ezért is költözött erre az elhagyatott szigetre. Minou az apja látogatóba érkezett (amúgy szellemeket kutató és fényképező) bátyját kérdezi a háborúról, s ő a kislánynak meglehetősen szokatlan történetet mesél egy vonatról, egy nőről és egy tál eperről. Az anyáról csak annyit tudni, hogy nagyon jól énekel és fest, egy ládában rengeteg fellépőruhát és cipőt őriz és a háború után egy pávával menekült a szigetre, ahol Minou apja kifésülte a haját és „megszelídítette”. Különös a regény metonimikus aspektusa, ahogy a szerző az idő- és helyviszonyokat felcseréli, helyettesíti. Az apa élete a verem előtti és utáni időszakra tagolható, így jelöli a kislány és a többiek számára a háborút; az anya állapotát pedig a haja színeivel és a frizurájának állapotával jelzi a szerző. De emellett mindegyik szereplő végez valamiféle szimbolikus tevékenységet: az anya fest, Minou köt, az apa sétál, a Tiszteletes perecet süt, a Ládás pedig ládákat gyárt.
A regény sokrétű és összetett, számos nézőpontból megközelíthető, és egyben az eseménytelenség krónikája. Bár a központi motívuma az anya eltűnése, ő a gyújtó- és gyűjtőpontja a történeteknek és érzelmeknek, Minou belső utazása a jéggé dermedt fiú érkezésével kezdődik. A halott fiúból narancsillat árad, amiről minden szigeten lakónak az eltűnt anya által készített narancsos sütemény jut eszébe és az eltűnt, elveszett idő. (sic!) Minou is, és az apja is a fiúnak mesélik el a titkaikat, és Minou megkísérli megírni a fiú történetét, közben azonban a saját és a szigeten lakó többi fura figura történetét rekonstruálja.
Az olvasó meglehetősen rejtélyes és töredezett textúrájú szöveget olvashat, de minden egyes tudásmorzsa és emlék az induktív gondolkodás eszköze. Míg az apa a végső nagy igazság megtalálására törekszik, addig az anya, vörös hajával és színes egyéniségével maga a lüktető élet. Egyikük az elmélet, a tézis, másikuk a gyakorlat, az antitézis: Minou pedig nem más, mint kettőjük szintézise, aki a kötet végén megleli a maga igazságát.
A könyv nyelvezete a fragmentáltság mellett nagyon is poétikus, rengeteg megjegyzésre alkalmas mondattal. Sokan felnőttkönyvnek tartják, valószínűleg a történet széttartó jellege miatt. A vége nyitott, több olvasó is a befejezetlenségre és a lezáratlanságra panaszkodott. Holott amikor a halott fiút elszállítják a szigetről, a parton három, egymással és önmagával megbékélt ember áll, és Minou, aki végre megértette, kicsoda ő, honnan jött és hová tart. Ennél többet pedig mi sem kívánhatunk magunknak.
Mette Jackobsen 1964-ben született Koppenhágában, filozófiát és forgatókönyvírást tanult. Jelenleg Sydneyben él, kreatív írást tanít. A Minou szigete az első regénye.
(Mette Jackobsen: Minou szigete, fordította: Upor László, Libri Könyvkiadó, Budapest, 2012, 250 oldal, 2990 Ft)
